Chapter 9: The armor-piercing orgasm leaves Bruce trembling against his own arsenal as Shiva's inner muscles milk him dry, her victorious moans echoing through the cave while JLA emergency signals blink ignored on the monitors.
Wayne Manor fegyvertárának illata általában a rend illatát árasztotta. Olaj, csiszolt fém, steril kompozitok. Most izzadság, szex és éles, állati diadal illata volt. Bruce meztelen háta egy vitrin üvegének nyomódott, a hideg, könyörtelen felület a bőrébe harapott. Bent batarangok sorai hevertek szépen elrendezve, mint ezüstfogak. Testének minden egyes ütése tompa remegést keltett a vitrinben.
Shiva a csípőjénél fogva ragadta meg, és egy dugattyú brutális, mechanikus hatékonyságával emelte fel és ejtette rá. A nő uralkodó módon állt a férfi szétterülő lábai között, combjai izmokkal feszültek, tökéletesen kiegyensúlyozva. A férfi deréktól lefelé meztelen volt, felsőruhája kevlár és grafit szövésű anyaga széttárva lógott, szánalmas páncél-utánzatként. A nő még mindig teljes ruhában volt, sötét nadrágja az egyik bokája körül gyűrődött, ami inkább sértésnek tűnt.
– Figyelj! – sziszegte, hangja halk, rekedtes volt a hatalmas, visszhangzó teremben. – Hallod ezt? Nincsenek szirénák. Nincs jóslat a füledben. Csak a saját átkozott szívverésed hangja. – Még erősebben lecsapott rá, belső izmai ádáz, fejős ritmusban szorították körül. – És én. Kibaszom belőled a mítoszt.
Bruce kezei az üveghez dörzsölődtek. Nem adta meg neki azt az örömöt, hogy átölelje. Alkarja égett az erőfeszítéstől, hogy részben a levegőben maradjon, és hogy nem akart teljesen elernyedni. Minden idegvégződése élő vezeték volt. A gyönyör perzselő, szégyenteljes hullámként csapódott belé, amelyet egy nála erősebb akarat kényszerített rá ebben az egyedülálló, megalázó összpontosításban.
– A kütyüid – vicsorgott, előrehajolva, fogai a férfi nyakát súrolták. Forró leheletet érzett. – A terveid. A kibaszott autód. Az nincs itt. – Megváltozott a szöge, felemelte a férfi csípőjét, és az új mélység egy nyers, fojtott sóhajt csalt ki belőle. – Csak ez. Csak a puncim, ahogy tönkreteszel. Egyszerű. Igaz.
Igaza volt. Az igazság elviselhetetlen volt. Ez volt a legközvetlenebb támadás, amivel valaha szembesült. Semmi rejtély, semmi méreg, semmi bonyolult cselekmény. Csak a kifinomult fizikai érzékek alkalmazása a pszichológiai kontroll megtörésére. Működött. Az orgazmus széle mélyen és kitartóan tekeredett a gyomrában. Árulkodó lüktetés.
Látta. Mindig látta. Kegyetlen mosoly suhant át az ajkán. Keze elszakadt a férfi csípőjétől, és a testük közé kígyózott. Hüvelykujja a gátjára bukkant, könyörtelen, tudatos nyomással felfelé nyomva. Ugyanekkor a másik keze előrelendült, ujjai a kulcscsontja feletti idegcsoportba mélyedtek – egy olyan fájdalompontba, amire a saját tanítványainak is tanította.
Öröm és fájdalom összefonódva, megkülönböztethetetlenül, pusztítóan. Látomása ragyogott.
– Ennyi – csábította, és a hangja ragadozó dorombolásra halkult. – Engedd el. Gyere értem. Mutasd meg Batmannek, hogyan végzi valójában. Nem valami nemes áldozattal. Nem egy csattanással. – Az utolsó szót könyörtelenül felfelé irányuló morgással fejezte be. – Egy nyöszörgéssel végzi. Saját dühében pompázik, egy jobb harcos szegezi a saját játékszereihez.
A szavak a fizikai túlterheléssel együtt robbantak fel. Az önuralom darabokra hullott. Egy rekedt, sebesült hang szakadt fel a torkából, ahogy közeledett, teste az üvegnek feszült. Nem annyira felszabadulás volt, mint inkább roham, egy teljes rendszeri összeomlás, minden egyes kitörés olyan volt, mintha akaratának egy darabját erőszakosan kirángatnák belőle.
Shiva vasmarokkal tartotta, tekintete egy tudós elmerült figyelmével fürkészte rángatózó vonásait. Nem hagyta abba a mozgást, minden utolsó borzongást kipréselve magából, míg a férfi ki nem fogyott, üresen, puszta akaraterőből a toknak támaszkodva csüngött.
Lassan hagyta, hogy a férfi lecsússzon az üvegen, amíg a lába el nem érte a hideg padlót. Remegett, finom, kontrollálhatatlan remegés érződött a tagjaiban. Hátralépett, és egy lassú, nedves hanggal kiszabadította magát, ami obszcén módon visszhangzott a csendben. Hatékony, elutasító mozdulatokkal igazgatta meg a ruháját.
Bruce a padlóra csúszott, háta végigsúrolta a kijelzőt. Saját menedékének porában és árnyékában ült, kiszolgáltatva mindennek.
– Az autóból származó fájl most decentralizálódik – mondta közömbösen, mintha az időjárásról beszélgetne. – Hat névtelen szerveren keresztül. Beállítottam egy halott ember kapcsolóját. Nem az én halálomért. A tiédért. Ha úgy halsz meg, hogy nem az én kezem okozza, akkor elenged. Minden nyögés. Minden szánalmas morgás. – Letérdelt, arcát a férfiéval egy vonalba sodorva. Hideg kezével megfogta az arcát. Nem simogatás volt. Ez egyfajta elszigetelés volt. – Az örökséged nem a Batman. Hanem ez. Egy tizenhárom perces hangfelvétel, amelyen egy morgó állattá redukálnak. Erre fognak emlékezni.
Felállt. „A csapda már nem az, hogy megöllek-e. Az, hogy tudsz-e együtt élni ezzel a léttel a világban. Minden egyes nappal, amikor levegőt veszel, egyetlen hibára vagy attól, hogy kimondd az igazságot. A küldetésed mostantól mérhetetlenül nehezebb lett, Bruce. Végezd el!”
Megfordult, és a fegyvertár bejárata felé indult, léptei visszhangoztak. A boltívnél megállt anélkül, hogy hátranézett volna.
„A tanulság nem az, hogy van gyengeséged. Az, hogy gyenge vagy. A denevér a jelmez. Az ember a hiba.”
Aztán eltűnt, beleolvadva a kúria mély árnyaiba.
Bruce sokáig ült a hideg kőpadlón. A remegés alábbhagyott, helyét egy olyan erős hideg vette át, hogy végzetesnek tűnt. A kezére nézett. Üres volt. A vitrinre nézett. A tükörképe, összetörve és a tökéletes, használatlan fegyverek soraira vetülve, visszanézett rá.
Halk zümmögés hallatszott a szobában, majd egy villanymotor halvány zúgása. Oracle átalakított kerekesszéke megjelent az ajtóban, utasának sziluettjét kirajzolta a halvány előszobai fény.
Barbara Gordon magába szívta a jelenetet: a kócos öltönyt, a szétlőtt bőröndöt, a padlón összegyűrt férfit. Arca, amely általában a nyugodt intelligencia maszkja volt, most komoly volt. Hallotta az adást. Eleget megfejtett már. Tudta.
Előrevezette a székét, amíg mellé nem került. Nem érintette meg. Csak ült a nehéz csendben, tanúja volt az eseményeknek.
Végül Bruce megszólalt, rekedtes hangon. – Fegyverré tette, Barbara.
„Tudom.”
„Nem lehet megfékezni.”
„Én is tudom.”
Felemelte a fejét, tekintete találkozott az övével. Olyan sivárság volt benne, amilyet még soha nem látott, még a Joker utáni legrosszabb éjszakákon sem. Egy olyan férfi sivársága volt ez, aki látta saját megsemmisülésének tervét, és ez a tekintet végtelenül bensőségesebb volt, mint a halál.
– Akkor a fegyver árnyékában dolgozunk – mondta Barbara halkan, de szánalom nélkül. Egy stratéga hangja volt ez, aki egy új, katasztrofális változót mér fel. – Nem törölhetjük el. Ezért köré építkezünk. A szerkezet minden más részét annyira szilárddá tesszük, hogy ha azt az egy darabot valaha is lejátsszák… az csak egy szomorú, csúnya lábjegyzet egy olyan élethez, ami többet jelentett.
Törékeny remény volt. Vékony nádszál Siva igazságának árapályerejével szemben.
De ez volt minden, amije volt. Lassan, legyőzve izmaiban érzett mély fájdalmat és lelkében mélyebb szégyent, Bruce Wayne megkezdte a fáradságos felállást. A mítosz szertefoszlott. A férfi maradt. És a harc, gyötrelmesen, most teljesen más volt.