Chapter 16: Turbulent Descent
A riasztó sikolya összeolvadt a sajátjával, élesen és véglegesen, ahogy teste körülölelte. Bruce érezte, ahogy a rezgés végigfut a gerincén, egy nyers, dübörgő szorításként, ami kiszorította a tüdejéből a levegőt. Csípője saját akaratától előrerántódott, egy végső, tehetetlen döféssel, miközben a sziréna értelmetlen figyelmeztetésével a pilótafülkébe harsant.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott légzésük hangja és az állandó, őrjítő elektronikus jajveszékelés hallatszott. Shiva nekibújt, homloka nedves volt a férfi nyakának. Érezte a pulzusának gyors lüktetését ott, ahol a torka a kulcscsontjához nyomódott.
Aztán egy szinte megbánó sóhajjal kinyújtotta egyetlen, megfontolt ujját, és elhallgattatta a riasztót.
A hirtelen beállt csend fülsiketítő volt. Csak a motorok mély zúgása maradt. Gotham csillogó rácsa terült el alattuk, békésen és tudatlanul.
– Egy olcsóbb évjárat – mormolta a bőrébe rekedten. – De kielégítő.
Könnyed, lassú kecsességgel szabadult ki a férfiból, ami önmagában is erőszaknak tűnt. A pilótafülke hűvös levegője megcsapta fedetlen bőrét, megdöbbentő emlékeztetőként arra, hol is vannak, mit tettek az előbb. Bruce izmai megfeszültek, és figyelte, ahogy a nő előveszi fekete nadrágját, és lassan felhúzza, mozdulatai gazdaságosak és teljesen öntudatlanok. Nem nézett rá.
Végre megtalálta a hangját, bár reszelősnek, használatlannak tűnt. – Ez volt a cél? Bebizonyítani, hogy képes vagy elveszteni az önuralmamat az egyetlen erre kijelölt helyen?
Shiva bekötötte az övét, majd a másodpilóta konzoljához dőlve tanulmányozta, miközben az merev, dühös mozdulatokkal igazgatta a ruháit. „Az irányítás illúzió, Bruce. A Denevérszárny. A Batman. A komornyik, aki kivasalja a köpenyeidet. Gyönyörű konstrukció. Én csak a gyenge pontokat találom az építészetben.” A repülésirányítók felé biccentett, amelyek most már elkenődöttek és kissé ferdék voltak. „Ma este te voltál a gyenge pont.”
Visszakapcsolta a kézi kezelőszerveket, ujjai éles, precíz koppintásokkal cikáztak a konzolon. A gép hirtelen bedőlt, eltért a Wayne helikopter-leszállóhely felé vezető automatikus útvonaláról, és ehelyett a várostól északra fekvő barlangrendszer sötét, szaggatott száját vette célba. „Elmagyaráztad, amit akartál. Most pedig tűnj el!”
„Nem végeztem.”
A Denevérszárny leereszkedett a nyirkos sötétségbe, a fényszórók ősi cseppköveket hasítottak át. A barlang megnyílt, feltárva a Denevérbarlang ismerős, üregszerű kiterjedését. A gép hidraulikus sóhajjal landolt a leszállóplatformján. A barlang sűrű csendje, melyet csak a távoli vízcseppek és a szuperszámítógépek halk zümmögése tört meg, körülölelte őket.
Shiva kilépett elé, tekintete végigpásztázta az infrastruktúrát: a magasodó számítógépes blokkokat, a csillogó járművek szekrényét, a kiképzőplatformokat. Most járt itt először. Bruce-t elöntötte a sértés újabb hulláma, mélyebb, mint a fizikai. Ez volt az ő szentélye, az ő származása. És ő úgy mérte fel, mint egy taktikai célt.
– Találó – mondta kissé visszhangzó hangon. – Egy fiú beleesik egy barlangba, és úgy dönt, hogy örökre ott fog élni. Te most építettél egy nagyobb, fényesebb barlangot.
Elment mellette, egy rozsdamentes acél mosogató felé, ami a műhely közelében volt elrejtve. Megnyitotta a hideg vizet, megmosta az arcát, megpróbálta ledörzsölni a bőréről a nő illatát, az érzéseit. Hiábavaló volt. „Tönkretett egy százezer dolláros borosüveget egy metafora kedvéért. Eltérített egy százmillió dolláros repülőgépet egy… bemutató kedvéért. Mit akarsz, Shiva?”
A nő mögé lépett, elég közel ahhoz, hogy a férfi lássa a tükörképét a mosogató melletti csiszolt fémben. Arckifejezése már nem ragadozó gyönyörről, hanem hideg, klinikai összpontosításról árulkodott.
– Azt akarom, hogy megértsd az illúziód árát – mondta. – A pincében a bor miatt aggódtál. Az égen a repülőgép törzse miatt aggódtál. Mindig az eszközök, a szimbólumok miatt aggódsz. Gotham önmagáról alkotott elképzelését véded. A látképét. Az intézményeit. – Tükörképe kiélesedett. – Nem érdekelnek az eszmék. Engem a lényeg érdekel.
Bruce megfordult, az álláról csöpögött a víz. – Térjünk a lényegre.
„A lányom eltűnt.”
A kijelentés egy sírkő súlyával landolt a csendes barlangban. Bruce teljesen megdermedt. Csak elvont módon tudott Shiva lányáról. Egy titokról. Egy sebezhetőségről, aminek soha nem lett volna szabad megvannia.
– Amelyiket odaadtad – mondta halkan.
– Akire rábíztam – javította ki a törékeny szót. – Hogy távol tartsa ettől. – Körbemutatott a barlangban, felé. – A szimbólumok és szörnyek világából. Biztonságban volt. Átlagos volt. Most már nincs itt. Elvitték a tajpeji lakásából. Nincs váltságdíj. Nincs politikai indíték. Tiszta.
„És azt hiszed, hogy meg tudom találni őt?”
„Tudom, hogy képes vagy rá. Az erőforrásaid olyan helyekre is eljutnak, ahová még az Árnyak Ligája főkönyvei sem. Olyan embereket találsz, akik nem akarnak rájuk bukkanni. Ez a te különös megszállottságod.” – Lépett egyet közelebb. A nyers szexualitás eltűnt, egy hidegebb, kétségbeesettebb tűz perzselte el. „Hat hónapot tölthetnék a nyomok követésével magam is. Nincs hat hónapom. Neked megvannak az eszközeid, hogy hat nap alatt megcsináld.”
Bruce elsétált tőle, fejében már a következményekkel és a protokollokkal foglalkozott. „És ha ezt teszem? Mi lesz a csere?”
„Megtalálod. Sértetlenül elhozod hozzám. És én adok neked egy nevet.”
„Kinek a neve?”
„A férfi, akinél a kés volt, amivel elvágta apád torkát.”
A barlangban a víz csöpögése látszólag abbamaradt. A számítógépek zümmögése távoli zümmögéssé halványult. Bruce érezte, ahogy mellkasán a régi seb felszakad, nem a bánattól, hanem egy fehéren izzó, sebészi fókusszal. Voltak nevei. Voltak elméletei. De a második gyilkos, aki az árnyékban mozgott, miközben a fegyveres végezte a munkáját… az egy szellem volt. Egy üres hely a bizonyítékokban, amelyek évtizedek óta kísértették.
Shiva látta a döbbenetet, és kihasználta az előnyét, hangja borotvaéles volt a csendben. „Joe Chill volt az eszköz. Egy kétségbeesett, szánalmas eszköz. De a kéz, amely vezette az eszközt, amely kiélezte, amely fizetett érte… az az ember még mindig lélegzik. Megöregedett már, kényelmesen él. Azt hiszi, hogy a titka Chill-lel együtt meghalt. Nem halt meg. Én tudom. Odaadom neked.”
Az ajánlat ott lebegett a levegőben, szörnyű és ellenállhatatlan volt. Egy ördöggel kötött alku volt, de az ördög a saját lelkének egy darabját ajánlotta fel cserébe.
– Miért? – sikerült Bruce-nak kinyögnie a kérdést. – Miért van ez nálad? Miért adod nekem?
Először villant valami Shiva szemében, ami nem számítás vagy fenyegetés volt. Tiszta, hígítatlan gyűlölet volt. „Mert ő is elvett tőlem valamit. Réges-rég. Ez nem ajándék. Ez kölcsönös leszámolás. Te megtalálod az én húsomat és véremet. Én neked adom a tiédet.”
Az óriási számítógép előtt állt, a monitorok fénye élénk kék és fehér színben festette be az arcát. Aktiválhatna egy globális keresést, hozzáférhetne az orbitális megfigyeléshez, feltörhetne száz önkormányzati adatbázist Ázsia-szerte. Megtalálhatna egy eltűnt lányt.
És végre megtudhatta.
Megfordult, hogy ránézzen. A lány a barlang közepén állt, körülvéve a háború tárgyaival, és teljesen, dacosan magányosnak tűnt.
– Mutass meg mindent, amid van az eltűnésével kapcsolatban – mondta, hangja most Batmanre jellemző, határozott és határozott hangnemben csengett. – Mindent. Még azt is, amit jelentéktelennek gondolsz.
Egy halvány, komor bólintás. „Akkor megegyeztünk.”
Nem erősítette meg. Egyszerűen odament a fő billentyűzethez, és gépelni kezdett. Ahogy a rendszerek életre keltek, elindítva az erre a célra tervezett protokollokat, tudatában volt annak, hogy Shiva mögé áll, most nem őt érintve, hanem egy jelenléttel a válla mellett. Előző találkozásuk heve valami mássá hűlt le: egy kölcsönös szükségletben kötött paktummá, amelyet a barlang sötét szívében pecsételtek meg, ahol minden elkezdődött.
A keresés elkezdődött. És vele együtt a rég eltemetett múlt is utat tört magának a fény felé.
Adatok özönlöttek a képernyőkön, utaslista, biztonsági információ és pénzügyi feljegyzések özöne. Bruce ujjai végigszáguldottak a billentyűkön, összpontosított, menedéket nyújtott a mögötte éberen álló nő elől. A nő hallgatása fizikai súlyként nehezedett a hátára. Érezte verejtékük és a nő bőrének hosszan tartó illatát, amelyet áthatolt a barlang nedves, ásványi hidege.
Órák teltek el a billentyűleütések ritmusában és a szerverek zümmögésében. A rendellenességet egy tajpeji elektromos hálózat ingadozásában találta meg a lánya lakása közelében, amely három közlekedési kamera holtterével volt szinkronizálva. Professzionális, letisztult, de nem tökéletes volt. Soha semmi sem volt az.
– Tessék – mondta rekedtes hangon. Az egyetlen szó ott lebegett a levegőben. Shiva előrehajolt, mellét a férfi vállának nyomva, miközben két alak szemcsés hőkamerás képét nézte, amint egy kompakt terhet cipelnek egy furgonba. Rendszámtábla nem volt rajta. Kiválasztotta a jármű profilját, és összevetette a helyi import járművekkel. Hideg nyom, de egy nyom.
Elállt a lélegzete, ez volt az első repedés a páncélján, amit a férfi látott. Más volt látni az elrablás bizonyítékát, mint tudni róla. Egy halk hang hagyta el a száját, részben morgás, részben zokogás. Hirtelen elfordult a képernyőtől, és néhány lépést tett a barlang kiképzőarénájának árnyékába. A vállai feszes drótként lógtak.
Bruce figyelte, ahogy az algoritmus fut a maga útján. Megértette a kényszert, hogy mozogjon, hogy küzdjön a bordáit kapargató tehetetlenség ellen. Felállt, a szék csikorgott a kövön. „Van egy vektorunk. Egy szállítókonténer indult el Keelung kikötőjéből aznap éjjel. Úton van.”
Nem fordult meg. – Hová?
„Jelenleg? A Dél-kínai-tenger. Az úti cél bizonytalan.” Lassan közeledett, mint egy sarokba szorított állat. „Az idővonal, amit megadtál, lehetetlen. Még nekem is. Hat nap…”
– Ez minden, amim van. – Megpördült, és a szeme égett. Nem könnyektől, hanem dühös, kétségbeesett tűztől. – Nem tartják meg. Elviszik. Egy vevőhöz. Egy gyűjtőhöz. Amint eltűnik egy magángyűjteményben… – Elhallgatott, a kimondatlan rémület rosszabb volt, mint bármilyen képi fenyegetés.
A barlangban uralkodó tehetetlenség sűrűbb köd volt, mint a sötétség. Cselekvést követelt, bármilyen cselekvést, hogy visszaszorítsa. Látta ezt a lány ökölremegésében, abban, ahogy tekintete végigsöpört rajta, most már nem ellenséget mért fel, hanem horgonyt keresett. Ugyanaz az ősi áramlat, amely áttört a borospincén és a Denevérszárny pilótafülkéjén, visszarántotta a levegőt, minden színleléstől és vadállattól megfosztva.
Nem a hatalomról vagy az árról szólt. Arról, hogy bármi mást érezzen, mint ezt az ásító, halálos rettegést.
Nyúlni kezdett felé, egyik kezét a karjára tette, hogy megállítsa a helyét. A lány reakciója azonnali és vulkáni volt. Hátralökte, nem technika segítségével, hanem tiszta erővel, amitől a hideg sziklafalnak botlott. Aztán rávetette magát, szája perzselően csapódott az övéhez, fogai és nyelve összecsapása, ami maga volt a büntetés. A férfi felnyögött, hátralökte magát, kezeivel megragadta a csípőjét, hogy megpörgesse, és megfordították a helyzetüket, hogy a gerince a kérlelhetetlen kőhöz érjen.
– A francba a türelmeddel! – vicsorgott a férfi szájába, körmei félholdakat vájtak a hátába az ingén keresztül. Lába az övébe akadt, és a combjai V alakjába rántotta. Még a ruhájukon keresztül is érezte a lány hevét, dühös, követelőző lüktetését.
Nem volt lassú vetkőzés. Az anyag elszakadt. Az övcsatja csörömpölve kopogott a kőpadlón. A nadrágja lecsúszott a combján, és durva, türelmetlen kézzel vezette végig. Kemény volt, sajgott, és amikor beléhatolt, egyetlen, mély, kérlelhetetlen lökéssel a lány felnyögött, a feje pedig a sziklának csapódott. Nedves volt és feszes, egy csúszós, erőszakos kesztyű fonódott a férfi farkára.
– Erre van szükséged? – morogta, homlokát a lány feje melletti hideg kőhöz súrolva, csípője máris brutális, hajtó ritmust vett fel. A barlang visszhangzott a nedves bőr csapódásától, a szakadozott lélegzetüktől.
– Nem szabad halottnak éreznem magam belül – nyögte ki, miközben combjai szorosan szorították a férfit, egyre mélyebbre kényszerítve. – Úgy dugj meg, mintha komolyan gondolnád. Úgy dugj meg, mintha ugyanazt próbálnád megölni, mint én.
Engedelmeskedett. Könyörtelen, dugattyús erővel csapódott bele, minden lökés a falhoz rázta a testét. Nyers, csúnya és tökéletes volt. Ahogy közeledett, a vállába harapott, hogy elfojtsa sikolyát, teste éles, ritmikus lüktetésekben rángatózott körülötte. Az intenzív, tejelő összehúzódás a szakadék szélére taszította. Egy torokhangú kiáltással még egyszer utoljára nekicsapódott, forró és követelőző érzéssel, mélyen belé ömlve, ahogy a lány összeszoruló testéhez dörzsölte magát.
Együtt rogytak össze, elgyötört végtagok és ziháló mellkasok kuszaságában, még mindig összetartozva. A barlang nyirkos hidege átjárta izzadságtól csatakos bőrüket. Bruce elméje, amely általában a rendezett stratégiák kamrája volt, boldogan, teljesen csendes volt. Egy pillanatra nem volt eltűnt lány, nem volt fantomgyilkos, nem volt Gotham. Csak a lélegzet és a meleg állati valósága, és teste lassú, vonakodó ellágyulása Bruce testében.
Ő mozdult meg először, és egy fintorogva kihúzta magát. Nem nézett rá, miközben összeszedte szakadt ruháit. – A tartály – mondta, hangja ismét acélosra sikeredett. – Majd nyomon követed.
Bólintott, magára húzta a saját ruháit, a helyzetük valósága pedig az izmaiban érzett finom fájdalommal szakadt vissza. „Megtalálom. Megtalálom őt.”
Megállt a peron szélén, és nem rá nézett, hanem a navigációs adatokkal lüktető, világító képernyőkre. Keze szinte észrevétlenül, futólag siklott az alhasára. „Meglásd!”
Nézte, ahogy eltűnik a kivezető alagútban, sziluettjét elnyeli a sötétség. A barlang nagyobbnak, üresebbnek tűnt. Visszatért a számítógéphez, az új adatok gördültek, egy ösvény formálódott az óceánon át. És a fókuszált elemzés alatt egy rémisztő lehetőség magja gyökeret vert, csendesen és visszavonhatatlanul, mélyen a Denevérbarlang szívében.