Chapter 11: Clinical Corruption
A barlang gyógytornájának fertőtlenítő illata sem tudta eltörölni. A nő sós és pézsmás íze ott lebegett a szája repedéseiben, mint egy kísértet a szájpadlásán, amit semmilyen nyelés sem tudott kitörölni. Lélektani horgonyként, érzékszervi emlékként térítette vissza elméjét a harangtorony rezgéseihez, a nő diadalának lesújtó intimitásához.
A fertőtlenítő zuhany steril vízsugara alatt állt, és egy sörtéjű kefével súrolta a kiszáradt bőrét. A víz tiszta volt. Még mindig mocskosnak érezte magát.
Ekkor hunytak ki a fények. Egy pislákolás sem. Teljes, zökkenőmentes zuhanás a sötétségbe, amely olyan abszolút volt, hogy az már fizikai súlynak számított. A barlang központi rendszereinek zümmögése megszűnt, csak a mészkővíz távoli csöpögését hagyva maga után. Már mozgott is, kilépett a zuhany alól, testéből ömlött a víz, miközben a közeli padon heverő összehajtogatott köntöséért nyúlt.
A keze az üres levegőbe csapódott.
Egy suttogó levegőfojtás bal oldalon. Megfordult, felemelte az alkarját, hogy blokkoljon. Csel volt. Az igazi támadás jobbról érkezett – egy pontos, bütykös ütés a nedves bicepszén lévő plexus brachialis idegcsoportra. A karja elzsibbadt, holt súly lógott az oldalán.
Már csak egy sziluett volt, mélyebb feketeség a sötétben. Most már érezte az illatát – kordit, éjszakai levegő, és alatta ugyanaz a nyugtalanító, tiszta verejték.
– Megkerülted a harmadlagos titkosítást – mondta üres hangon. Arra koncentrált, hogy szabályozza a légzését, és visszakényszerítse az érzéseket a karjában sikoltozó idegekbe.
– Gyerekjáték – mondta közelről a hangja. Körbejárta a tekintetét. – A biztonsági rendszerüket feszítővasakkal felszerelt bűnözőknek és pincékben bujkáló hackereknek építették. Nem valamilyen célra építették. Egy személynek.
Hallotta, ahogy a speciális kötél letekeredik a saját szerszámos övéről. A sötétben a többi érzékszerve is kalibrálódott. A nő mezítlábas lábainak zaja a polimer padlón csendes volt, de a kötél remegése a levegőben nem. Lehajolt. A kötél a feje fölött zúgott. Előrelendült, működő könyökével a nő tömegének közepét célozva.
Nem volt ott. A kötél csak elterelés volt, egy zajkeltő. A térde hátulról a derekába fúródott, egy olyan fájdalomdugattyú, amitől a műtőasztal szélének botladozott. Mielőtt a férfi talpra állhatott volna, a kezei rajta voltak – gyorsak, hatékonyak, brutálisak. A Denevérkötél, egy polikarbonát szálas szövésű kötél, amelyet Bane megtartására terveztek, a bal csuklója köré tekert, majd a jobb köré, miközben a háta mögé rántotta. Egy bonyolult csomó, a férfi saját tervezésű csomója rögzítette a nehéz orvosi asztal masszív lábához. A nő olyan takarékossággal dolgozott, mint egy hentes, aki sültet köt.
Nekifeszült. A kötelék hajthatatlanul tartott. Térden feküdt, karjait hátracsavarva, mellkasát az asztal hűvös, csiszolt acélperemének nyomta.
Egyetlen, alacsony fogyasztású vészlámpa pislákolt a feje fölött, sárgás fényt vetett. Biztosan ő kapcsolta be. Most ott állt előtte, teljesen látható helyen. Sötét, univerzális nadrágot és testhezálló trikót viselt, tekintete távolságtartó, elemző arckifejezéssel. A kezében egy oltóspray-t vizsgált, miközben a címkét vizsgálgatta.
„Adrenalin koktél. Szívbetegség esetén a terepi műtétek alatt.” Rápillantott az asztal melletti monitorra, amelynek képernyője üres volt. „Ébresszük fel a gépeket.”
A nyakához nyomta a hipoglikémiás adagolót. Sziszegés hallatszott. A hatás azonnali és heves volt: a szíve úgy vert a bordáinak, mint egy csapdába esett madáré, és az asztal melletti orvosi monitorok, amelyek a kiegészítő áramforrásról újraindultak, életre keltek. Adatsorok gördültek át. Egy egyenletes, gyors sípoló hang töltötte be a csendet.
Shiva egy pillanatig tanulmányozta a képernyőt, majd figyelmét a köntösének kapcsára fordította. Egyetlen, éles rántással kioldódott az öv. Az anyag szétnyílt. A barlang hűvös levegője bizsergette a bőrét. Siva lelökte a köntöst a válláról, és hagyta, hogy az a térdére ömöljön.
Nem az arcára szegezte a tekintetét. A monitoron lévő adatokat követte nyomon – pulzusszámot, vérnyomást, galvánreakciót a bőrön.
„Emelkedett. De kiszámítható. Egy katona stresszreakciója.” Lecipzárazta a nadrágját, és egyetlen pragmatikus mozdulattal letolta a csípőjére az alsóneműjével együtt. Kilépett belőle, és félrerúgta az anyagot. Meztelen volt, erőteljes, teste sovány izomzat és régi hegek térképe. Nem volt itt csábítás. Ez egy beavatkozás volt.
Felmászott az asztalra, és lovaglóülésbe ült a férfin, aki a szélénél térdelt. Kezei a vállába kapaszkodtak, hogy megtartsa az egyensúlyát. A férfi nem volt hajlandó felnézni, csak az arca alatti csiszolt acél mintázatára koncentrált.
– Nézd a monitort, Bruce! – parancsolta halkan.
Nem tette. A nő lehajolt, ujjai a férfi farkára fonódtak. Félig kemény volt, áruló fiziológiai válasz az adrenalinra, a küzdelemre, a puszta, elsöprő közelségre. Érintése klinikai, felmérő volt. Néhány durva, hatékony simogatást adott neki, amíg a férfi teljesen, fájdalmasan merevvé nem vált.
– Ott – mormolta, a képernyőt figyelve. – Egy tüske. Látod? A test azt akarja, amit akar. Még a tiédet is.
Szó nélkül elhelyezkedett, és lehuppant rá.
Lassú, kérlelhetetlen ereszkedés volt, feszes, perzselő hőség, ami teljesen körülvette. A nő nem nyögött fel. Kontrolláltan kifújta a levegőt, belső izmai szándékos, hullámszerű mintázatban megfeszültek, miközben a markolatáig vitte. Meztelen feneke a combja tetejének dőlt, egyenesen a medencepáncéljába öntött kemény szélű Denevér-szimbólumhoz.
– Lenyűgöző – suttogta, tekintetét a monitorokra szegezve. Csípője mozogni kezdett, nem szenvedéllyel, hanem pusztító, ritmikus pontossággal. Minden felfelé csúszás gyötrelmesen lassú volt, minden lefelé zuhanás egy mély, követelőző lökés, ami egy nyögést kényszerített ki a férfi ajkaiból. Egyesülésük nedves, bensőséges hangja obszcénul hangos volt a steril térben, amit minden egyes mozdulatnál csak fokozott a lány bőrének csapódása a férfi medencéjének páncélozott lemezéhez.
„Emelkedik a pulzusod. De stabil sinusritmusban rögzült” – jegyezte meg, mintha egy laboratóriumi kísérletre reagálna. Előrehajolt, mellei a férfi hátát súrolták, ajkai a füléhez közelítettek. Hangja forró, halk ellenpontja volt az őrült sípoló hangnak. „Küzdesz ellene. Lefogod magad. Megpróbálod úgy kezelni ezt, mint egy kihallgatást. Egy kínzást.”
A nő megfordította a szögét, kissé előre mozdult. Az új pozíciótól a férfi megrándult. Egy halk, vonakodó hang tört elő a torkából.
– De ez nem a fájdalomról szól – suttogta, miközben nyelvével végigsimított a férfi fülkagylóján. – Hanem az élvezetről. Arról az egyetlen dologról, amit szisztematikusan kizártál. Arról az egyetlen sebezhetőségről, ami ellen soha nem védekeztél.
Most már komolyan lovagolni kezdett rajta, könyörtelen, dugattyúszerű mozdulattal, ami nem tűrött ellenállást. Belső izmai összeszorultak és elernyedtek egy összetett, fejő mintázatban, ami arra szolgált, hogy kiváltsa, hogy elárassza. Szörnyű, tekergőző hőséget érzett a belsejében, egy nyomást, aminek semmi köze nem volt a harchoz.
– Éreztem a harangtoronyban – sziszegte, miközben a saját lélegzete is egyre gyorsabban kezdett venni. A hangjában lévő klinikai távolságtartás kezdett elhalványulni, helyét vad, birtokló intenzitás vette át. – Az a kőarcú viselkedés. De a tested tudja. Emlékszik a puncimra. Emlékszik az ízre, amit még mindig próbálsz lenyelni.
A csípője önkéntelenül megrándult, küzdött a bilincsekkel, próbált felnyomulni a lánynak. Az asztalláb tiltakozóan nyögött. A monitorok most sikoltoztak, szabálytalan sípolások és villogó riasztások kakofóniájaként.
– Látod? – lihegte, miközben erőszakos erővel fúrt le rá. – Az autonóm idegrendszered elárul téged. Az agyad veszélyt kiált, de a farkad mélyen el van temetve, és a prosztatád is ott van…
Körkörös mozdulattal csapódott hozzá, és dörzsölődött rajta. Egy fehéren izzó, idegen és pusztítóan intenzív érzéshuzal csapott ki az ágyékából a gerincén felfelé. Felkiáltott, egy nyers, megrepedt hangon, amit nem ismert fel.
– Ez az – nyögte, és elvesztette az önuralmát. Mozdulatai szaggatottá, kétségbeesetté váltak. – Az az ajtó. Amit bezártál, és eldobtad a kulcsot. A saját kibaszott farkaddal töröm fel a zárat.
Átnyúlt a csípője körül, keze az izzadságtól csatakos hasa és az asztal között csúszott. Ujjai tévedhetetlenül nyomódtak a herezacskója mögötti érzékeny bőrfelületre.
A hatás katasztrofális volt.
A gyomrában feszítő rugó elpattant. Nem kioldás volt, hanem robbanás. Egész teste megrándult, a köteleknek feszült, miközben egy láncfűrész dübörgése szakította fel a tüdejét. Egy orgazmus volt, ami mintha a feje tetejére állította volna, egy mélyebb helyről, mint az ondó, előtörve valami ősiből és évtizedekkel ezelőtt eltemetett sikolyokból, amelyek nyers, görcsös módon szabadultak fel. Hosszú, tehetetlen sugarakban lüktetett benne, látása statikus zúgástól úszott, az orvosi riasztók távoli szirénákként harsogtak.
Shiva végigcsinálta, saját orgazmusa hirtelen rohamként érte, egy néma, reszkető sikításként, ami testét az övéhez szorította. Előrerogyott a hátára, fogai a trapézizmojába mélyedtek, hogy elfojtsa fojtott kiáltását.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott, kapkodó lélegzetük hangja és a szívmonitor kétségbeesett, kitartó sípolása hallatszott, ami a teljes szisztémás vereség grafikonját rajzolta ki.
Lassan feltápászkodott. Nedves, utolsó hanggal szállt le a lováról, üresen és remegőn hagyva a férfit. Az asztal mellett állt, és lenézett rá, miközben visszahúzta a nadrágját. A férfi feje lehajtott, teste verejtéktől csúszott, remegett a maradék sokkhatásoktól.
A monitorra pillantott. Az életjelek stabilizálódni kezdtek, lejjebb kaptak a katasztrofális csúcsértékeikről. Egy utolsó, lesújtó adatot rögzítettek: egy fiziológiai eseményt, amely messze meghaladta a standard stresszválasz paramétereit.
Odasétált a főkonzolhoz, ujjai a billentyűkön cikáztak. Néhány paranccsal letöltötte a teljes munkamenet biometrikus adatait – minden pulzusugrást, minden galvanikus rezgést, a férfi megadásának pontos pillanatát.
– Nincs már szükségem a harangtoronyból felvett videóra – mondta, és a hangja visszanyerte hűvös, kiegyensúlyozott tónusát. Elővett egy apró adatchipet. – Ez tisztább. Objektívebb. A tested hitelesített vallomása.
Megállt elé. Egy tiszta, sebészi mozdulattal, egy tálcányi eszközről átvágta a Denevérkötelet. A férfi karjai, nehézkesen és haszontalanul, oldalra hullottak. Nem mozdult a térdéről.
Leguggolt, arcát az övével egy vonalba sodorva. A férfi végre felnézett. A tekintete üres volt, a lány által okozott törés most egy látható szakadékká vált.
– Valahányszor kimegy oda – mondta halkan, miközben az adatchipet a férfi homlokához koppintotta –, azon fogsz tűnődni. Éles a fókuszom? Vagy csak… újra ezt az érzést kergetem? – Felállt. – Egy befejezetlen áramkör viszketése.
Megfordult és a barlang elsötétített alagútja felé indult, léptei elhalkultak. A vészjelző fény zümmögött. A monitor folytatta folyamatos, gúnyos sípolását mellette, digitális tanújaként annak, hogy Gotham legbiztonságosabb helyét betörték, és a benne lévő legerősebb elme visszavonhatatlanul megsemmisült. A férfi a padlón maradt, a tócsás köntös körülötte, a lány szelleme még mindig a testében mozgott, élő vezetékként az akarata alapjaiban.