Chapter 1: The Poisoned Chalice
A jázmin illata sűrűn terjengett a tetőtéri lakás levegőjében, amit elnyomott a távoli járdán lecsapó eső éles, tiszta szaga. Talia al Ghul a padlótól a mennyezetig érő ablakok előtt állt, sziluettként rajzolódott ki Gotham epilepsziás rohama előtt. Nem fordult meg a hangra. Várta már.
A köpeny suttogása a kőnek, a perzsa szőnyeg szinte észrevehetetlen nyomása egy nehéz csizma alatt. Úgy mozgott, mint egy súly alá helyezett árnyék.
„Kiszámítható vagy, kedvesem.”
Batman egy könyvespolc melletti homályból bukkant elő, köpenye elnyelte a gyertyafényt. A csuklya arctalanná tette, de Talia pontosan tudta, milyen szorosan húzta az állkapcsát alatta. „Hol van a szerkezet, Talia?”
– Egyenesen. – Végül megfordult, kimonójának smaragdzöld selymén súrolt a bőre. Lazán volt megkötve, tudatos hanyagsággal. – Mindig ilyen közvetlen. A szomszéd szobában van. Sértetlenül. Egyelőre.
„Ennek vége. Most.”
– Tényleg? – Lépett egyet, a gyertyafény megcsillant torka olajbarna csengésén, haja sötét hullásában. – Vagy csupán… fejlődik?
Látta, ahogy a tekintete egy ezredmásodpercre felvillan a nyaka tövében lévő pulzusra. Egy repedés a páncélon. Szélesebbre festette.
„Három kontinensen üldöztél. Betörtél egy erődbe, amit apám bevehetetlennek tartott. Egyetlen áramköri dobozért.” Még egy lépés. A köztük lévő tér feltöltődött, mint az ózon egy villámcsapás előtt. „Vagy ezért?”
Kezei a derekán kötött selyem nyakkendőre vándoroltak. Egyetlen, lassú mozdulat. A köntös felsóhajtott, és tócsába gyűlt a lába előtt. Meztelenül állt előtte, teste izmok és ívek sokaságaként, minden sebhelye egy történet volt, amit kívülről tudott. Egy épület biztonsági rendszerének zöld lézere söpört végig a szobán, vonalat festve a mellére, lapos hasára, combjai sötét csomópontjára.
Nem mozdult. De a légzése megváltozott. A fegyelmezett, kimért ritmus megakadt.
– Egy másfajta fegyver, Bruce. – A hangja halk pengés volt. – Olyan, ami ellen az erkölcsöd nem tud védekezni.
„Öltözz fel!” – A szavak rekedtesek voltak, összeszorított fogakkal préselték ki.
"Nem."
Két lépéssel feléje termett, nem szenvedéllyel, hanem céltudatosan. Kesztyűs kezei megragadták a vállát, elszántan, hogy elfordítsa magától, visszaszerezze a köpenyt. Készen állt. A lány is felemelte a kezét, nem azért, hogy eltaszítsa a férfit, hanem hogy közelebb húzza. Ujjai a trapézizmon átívelő kevlár szövésbe mélyedtek, teste a denevérruha kemény síkjaiba ívelt.
– Meg akarsz állítani? – Ajkai végigsimítottak a füle kagylóján, ahol a csuklya a bőréhez ért. – Akkor állíts meg.
Detonáció volt.
Egy nyers, torokhang szakadt fel a torkából. Az intellektuális sakkjátszma darabokra hullott, helyét fizikai háború vette át. Szája az övére csapódott, minden büntető erő és felgyülemlett düh tombolt benne. A lány ugyanolyan éhséggel fogadta, fogai az alsó ajkát súrolták, vér és igazság ízét érezve. A kesztyűje idegesítő akadályként volt közöttük. Megszakította a csókot, légzése szakadozott volt.
– Vedd le! – követelte, miközben meghúzta a férfi köpenyének kapcsait. – Érezni akarlak. Mindannyiótokat. Nem a szimbólumot. A férfit.
Egy szívdobbanásnyi ideig ellenállt. A küldetés sikoltott a fejében. Aztán egy borzongással, ami mintha a legmélyéről jött volna, engedett. Először a köpeny hullott le, majd a nehéz mellvért, majd a kesztyűk. Darabról darabra a páncél hullott az obszidián padlóra, míg végül ott állt a sötét taktikai alsóruhában. Visszalökte egy alacsony, széles díványra, és átmászott rajta, combjaival a csípőjén átívelve. Érezte a férfi keménységét és kitartóságát az anyagon keresztül.
– Még ez is – vicsorgott, miközben az alsóruha cipzárját rángatta – egy fal. Az anyag megadta magát, felfedve mellkasának brutális földrajzát, a kidolgozott izmok feletti régi hegek hálóját. Lehajolt, és a nyelvével végighúzott egy sós csíkot a szegycsontján. A férfi összerezzent.
A keze lecsúszott, áthaladt a férfi maradék ruháinak övén, és átölelte a farkát. Vastag, forró volt, lüktető a szorításában. A nő megszorította, egy határozott, szinte simogatást ígérő mozdulattal. „Ez valóságos. Ez az éhség. Ezt tagadod.”
Egy heves lendülettel megfordította a helyzetüket, és maga alá szegezte a lányt. Az irányítás megváltozott, de egy fuldoklóé volt, aki egy sziklát szorongat. Szeme, amely végre megszabadult a csuklya fehér lencséitől, viharos, dühös kékben ragyogott.
– Mit akarsz, Talia? – suttogta rekedten.
„Azt akarom, hogy megdugj” – mondta mocskos, pontos szavakkal. „Azt akarom, hogy elfelejtsd a várost, a kódodat, mindent elfelejts, kivéve azt, ahogy a puncim körülötted van. Azt akarom, hogy teljesen elveszj bennem.”
Egyetlen brutális, perzselő csapással beleütközött. A lány tiszta diadallal kiáltott fel, körmei végigsúrolták a férfi hátát. Nem volt gyengéd bevezetés, nem volt gyengéd felfedezés. Ez egy hódítás volt, egy összecsapás.
Büntető ritmust diktált, minden lökés egy zihálást szakított ki a tüdejéből. A dívány tiltakozva nyikorgott. A lány is követte, minden egyes ugrást csípőmozgással fogadott, egyre mélyebbre húzva, egyre erősebben sürgetve. A szoba betöltötte a hangokat: bőr csapódott bőrnek, szakadozott lélegzetük, a lány halk, elharapózott arab káromkodásai.
– Látod? – lihegte, hátravetett fejjel. – Ez… ez az igazság. Az egész filozófiád… semmit sem jelent… ehhez képest.
Egy újabb csókkal hallgattatta el, keze a hajába túrt, és a száját ferdén tartotta, hogy jobban hozzáférjen. Másik keze izzadságtól ázott testük közé siklott, hüvelykujja a csiklóját találta. A nyomás tökéletes volt, durva és mindenttudó. A lány belső izmai szorosan összeszorultak körülötte, mint egy szoros, remegő ököl.
– Gyere értem! – morogta a férfi a lány szájába, ritmusa kiszámíthatatlanná, kétségbeesetté vált. – Engedj el!
A parancs, a férfi mindenütt jelenlévő érzése, a gyomrában feszülő gyönyör gyűrűje – elpattant. Az orgazmus végigsöpört rajta, erőszakosan és vakítóan, egy néma sikoly szakadt fel a torkából, miközben teste görcsösen vonaglott a férfi körül.
Ez az övét is beindította. Egy utolsó, mély döféssel belé temette magát, egész teste megremegett, ahogy közeledett. Egy megtört, sebezhető hang tört elő belőle – egy kibelezett, kiürült férfi.
Hosszú percekig csak a légzésük lassulásának hangja hallatszott, és egy gothami szirén távoli jajveszékelése. A férfi még mindig benne volt, súlya nehéz vigaszt nyújtott megsebzett testére. Arca a lány nyakának hajlatába temetődött.
Ez volt az a pillanat. Lekerült róla a páncél, mind szó szerint, mind lelkileg. Védtelen volt.
Elfordította a fejét, ajkai a férfi füléhez értek. Hangja lágy volt, egy szerelmes suttogása méreggel átitatottan.
– A szomszéd szobában lévő szerkezet egy neurotoxin-diszpergáló – mormolta, miközben érezte, hogy a férfi feszült. – A biometrikus adataidat kódolja, kedvesem. A szívverésedet, a retinamintázatodat. Abban a pillanatban, hogy beléptél, aktiváltad. Most töltődik. Egy óra múlva aeroszollá válik, és egy olyan felhőbe burkolja a várost, amely állandó, vegetatív pszichózist okoz.
Teljesen megdermedt. Aztán feltápászkodott, eltávolodott tőle, arcán a rémület és a közelgő árulás álarca ült.
Mosolygott, és lustán nyújtózkodott, mint egy macska a szenvedélyük romjai között. – Állíts meg, emlékszel? Ötvenkilenc perced van eldönteni, hogyan. Megpróbálhatod szétszedni. Legalább ennyi ideig tart. Vagy… – Tekintete sokatmondóan végigsiklott a férfi testén. – Maradhatsz. És mi felhasználhatjuk az időt… produktívabban. A választás a tiéd. Batman… vagy Bruce?
Figyelte a háború dühét a férfi szemében, a vele járó gyönyörű gyötrelmet. A játék, az igazi játék, csak most kezdődött.