The Demon's Daughter's Dark Embrace

Chapter 8: The Hunt Begins

A barlang levegője ritka volt, és évezredes kövek csípősségét hordozta magában. Bruce a kiképzőbarlang szájánál állt, a felette lévő hegy súlya tapintható nyomásként nehezedett rá. Teste sajgott az utazástól, a mászástól, a lány szájának emlékétől és a csontjaiba vésődött lehetetlen döntésektől. Az adatchip, amelynek megfejtése most már biztonságban megvan a barlangban, valódi volt. Ide vezette, a szörnyeteg szívébe, egy elrabolt mérnök nyomát követve, akit Ra fegyverré akart változtatni.

Nem érte jött. Ezt mondogatta magában, miközben a Liga néma őrszemei ​​fáklyákkal megvilágított folyosókon vezették végig. A túszért jött. De a jázmin és a vér illata a párás levegőben önmagában is hazugság volt.

Egy olyan szobában várta, ami nem a kiképzés, hanem a magányos elmélkedés céljára szolgált. Vagy a magányos büntetésre. Egy alacsony kőpárkány uralta a teret, selyempárnákkal és alacsony asztalokkal borítva, amelyeken egy hosszú szárú pipa és egy kis üst állt, nepáli füstölőtől izzva. Talia a üst mellett térdelt, egyszerű, sötétszürke tunikát és nadrágot viselt, ami akár hálóruha vagy szerzetesi köntös is lehetett volna. Haja laza volt, tintazuhaszként omlott a halvány anyagra.

„Megtaláltad a nyúlüreget, Alice.” Nem nézett fel, arcát megvilágította a parázs fénye. „És beleestél.”

– Hol van Chen? – A hangja rekedt volt, a magasság és a kihasználatlanság miatt csúnya.

„Él. Kényelmesen. Egyelőre.” Végül elfordította a fejét. Szeme zöldje a félhomályban természetellenesen élénk volt, mint a dzsungelrovarok. „Apám… a megtérését fontolgatja. Az önkéntes apostolokat részesíti előnyben. A folyamat lassú.”

„Ennek ma este vége. Én viszem őt.”

– Meg fogod próbálni. – Felállt azzal a könnyed, ragadozó kecsességgel, és mezítláb a hideg kövön odalépett hozzá. – Gotham illatod van. Olaj, eső és bűntudat. Csípős. – Pár centire megállt tőle, tekintete végigsimított az állkapcsán lévő új vágáson, amit egy őrszem pengéje ejtett az alsó lejtőn. – Nem Chenért jöttél. Nem igazán. Azért jöttél, mert én mondtam. Mert tudnod kell, hogy a raktárban lévő valami igazi volt-e, vagy csak egy újabb fegyver.

Meg sem rezzent. „Ez egy tranzakció volt.”

– Hazug. – A szó egy sóhaj volt. Ujjai felemelkedtek, de nem a sebhez, hanem a férfi ajkához. Hüvelykujját végigdörzsölte az alsón, mintha a saját húsának formájára emlékezne. – Álmodsz róla. Az én ízemről. Keményen és dühösen ébredsz, a matracodba döngeted magad, és úgy teszel, mintha engem mocskolnál be.

Megragadta a csuklóját. A csontok épek voltak, mintha egy veréb ölelné őket. – Ne!

– Vagy mi? Eltöröd? – mosolygott, őszinte derültséggel az arcán. – Ezen már túl vagyunk, Kedvesem. Ittál belőlem. Belém jöttél. Nincs már „vagy mi”. Csak több, vagy kevesebb van. Én többet választok.

Gyakorlott mozdulattal kiszabadította a csuklóját, és meglökte. Nem harci mozdulat volt. Meghívás volt, egy gesztus az emelvény felé. Egy szívdobbanásnyi ideig ellenállt, a küldetés üvöltött a fejében – Chen, a keleti szárny, harmadik cella –, de a lány emléke, amely simán és követelőzően csengett a nyelvén, elnyomta. Hagyta, hogy hátrafelé vezessék, amíg a vádlija a kőplatformnak nem ütközött.

– Üljön le! – parancsolta a nő, suttogása visszhangzott.

Leült. A selyem hideg volt alatta. A nő a térdei között állt, és úgy nézett le rá, mint egy barlangban élő istennő. Kezei a nadrágja nyakkendőjére vándoroltak. Meglazította, hagyta, hogy a durva anyag lecsússzon a csípőjén, és a lábánál gyűlve össze. Nem viselt semmit alatta. Szemérmőszőrzetének árnyékos háromszöge sötét foltként rajzolódott ki a tűzfényben. Kilépett a nadrágból, és a padlón hagyta.

– Az igazságot akarod? – mormolta, miközben kezei a tunikája szegélyére vándoroltak. Egyetlen sima mozdulattal felhúzta a feje fölé, majd félredobta. Teste feszes izmok és lágy ívek remekműve volt, egy tucat csata hegei ezüstösen rajzolódtak olajbarna bőrére. Mellei teltnek tűntek, mellbimbói már megkeményedtek a hidegben. – Itt az igazságom. Százszor elárultam apámat a szívemben érted. Odaadtam neked a titkait. Hagytam, hogy kiöntsd belém a magodat, örökségét a tiédként jelölve meg. – Aztán letérdelt, nem az emelvényre, hanem a kőpadlóra, apja széttárt lábai közé. A testtartás zavaróan alázatos volt, de szeme abszolút uralkodóan lángolt. – Most pedig adj nekem valamit. Nem egy alkut. Egy tisztelgést.

A keze az övére vándorolt. A férfi izmai megfeszültek, ahogy a lány kioldja a csatot, a gombot, a cipzárt. A hang obszcén módon hangos volt a csendes kamrában. A lány nem sietett. Ujjait a nadrágja és az alsónadrágja övébe akasztotta, és éppen annyira lehúzta őket, hogy kiszabadítsa.

Már félig kemény volt, áruló válaszként a közelségére, meztelenségére, a tekintetében tükröződő nyers, elszánt tekintetére. A hűvös levegő megrándította. A lány tudósként figyelte, lehelete meleg kísértetként simogatta a bőrét.

– Látod? – suttogta, és ajkaival a bőröm hegyét súrolta. – A tested tudja, mit mond az enyém.

Nem kezdte gyengéden. Nem volt puha nyalás, nem volt puha csók. Kinyitotta a száját, és mélyen magába szívta, nyelve egyetlen követelőző, nedves simítással a hímtagjának alsó oldalához simult. A férfi sziszegett, kezei az emelvény szélére repültek, kövek haraptak a tenyerébe.

Hátrahúzódott, a szája csillogott. „Nézz rám! Figyeld meg, mit művelsz velem!”

Aztán ismét lebukott, egyre mélyebbre húzva a férfit, feje brutális, hatékony ritmusban bólogatni kezdett. Nyelvét fegyverként használta, az érzékeny fejet csapkodta, végigsimított a kidudorodó erén, majd lebukott, amíg a férfi farkát a torka hátsó részébe nem érte. Öklendezett, egy nedves, fojtott hang vibrált végig rajta, majd szándékosan nyelt egyet, torka görcsös összeszorulása elhomályosította a férfi látását.

– A francba, Talia! – morogta, a szavak kiszakadtak a torkán.

Egy pukkanással elengedte, egy nyálcsík kötötte össze ajkait a férfi csillogó koronájával. – Igen – lihegte, könnyes szemmel. – Ez a helyes szó. Baszd meg. Baszd meg a számat. Használd. Nem vagyok szerető, Bruce. A te eszközöd vagyok. A kibaszott péniszhüvelyed. Bizonyítsd be!

A hegy szent csendjében oly nyersen érződött közönségessége villámcsapásként érte utolsó önuralmát. Az egyik kezével felemelkedett az emelvényről, és beletúrt sötét hajába, nem azért, hogy vezesse, hanem hogy lehorgonyozza. Hogy igényt tartson rá. Előretolta magát, újra és újra átitatva magát azzal a nedves, akaratos hőséggel. A lány felnyögött, a rezgés egyenes áramlatként hatott a gerincére, és szélesebbre tátotta az állkapcsát, hagyva, hogy a férfi diktálja az iramot.

Nyers volt. Mocskos. Rövid, éles lökésekkel kefélte a száját, aminek sima, ritmikus obszcenitása volt. Nyál csöpögött a lány ajkairól, beborítva a heréit, a tövénél lévő durva szőrzetet. Szabad kezével a férfi ereit gyúrta, ujjaival durva, birtokló nyomással görgette a heréit. Felnézett rá a szempillái között, szeme könnyektől és diadaltól üvegesedett, és a férfi látta – a teljes megadást, ami önmagában is a kontroll végső aktusa volt. Erre redukálta magát, egy számára való dologgá, és ezzel jobban rabszolgasorba taszította, mint bármilyen lánc.

Érezte a gerince alján egyre növekvő, tekergőző feszültséget, az elviselhetetlen nyomást. Lökései szaggatottá váltak, elvesztették a ritmust. „Meg fogok…” – figyelmeztette fojtott, rekedtes hangon.

Annyira megrázta a fejét, amennyire a férfi szorítása engedte, egy kétségbeesett nemet. Megduplázta erőfeszítéseit, nyelve lázasan dolgozott, torka kinyílt, lenyelte a férfit a tövéig, és ott tartotta. Mindent akart. Az igazságát, a lényegét, az megadását akarta lenyomni a torkán.

Egy üvöltéssel, ami visszhangzott a barlang falairól, megjelent. Csípője lerántódott az emelvényről, ahogy mélyre csapódott, és lüktető, erőszakos sugarakban ömlött le a torkán. A lány elfogadta, görcsösen kortyolgatva, egy halk fuldoklás hangja volt az egyetlen tiltakozás. A férfi ott tartotta, kiürítve magát, amíg az utolsó borzongás is alábbhagyott, és beteges, sötét tisztaság öntötte el a testét.

Elengedte a haját. A lány köhögve lecsúszott róla, egy fehér hajszál görbült ki a szája sarkából. Kézfejével megtörölte, rábámult, majd felnézett rá. Ajkai feldagadtak, álla simák voltak. Teljesen, lesújtóan kimerültnek tűnt.

És mosolygott.

Remegő lábakon felállt, felvette a tunikáját, és megtörölte vele az arcát. Lassan felöltözött, miközben a férfi ott ült, kiszolgáltatva, kimerülten, kiürülve. A küldetés olyan volt, mint egy történet, amit valaki másról hallott.

– Chen a keleti szárnyban van – mondta rekedtes hangon. – Harmadik cella. Az őrség beosztása tizennégy perc múlva változik. Szabad az utad az alsó gleccserhágóhoz. – Befejezte a nadrágja bekötését, és ránézett, mint egy tábornok, aki éppen kihallgatja az eseményeket. – Az apám nem tudja, hogy itt vagy. Ez az én árulásom, teljes. És a tiéd? – A még mindig fedetlen ölére mutatott, amelynek bőrén száradt a megadásának nyoma. – Azt hiszem, most már értjük egymást.

Megfordult és a kamra bejáratához lépett, egy sziluettként rajzolódott ki a teremből beszűrődő zseblámpa fényében. Megállt anélkül, hogy hátranézett volna.

„Amikor megmented a mérnöködet, emlékezz az igazságom ízére. Ez az egyetlen dolog, ami valaha is teljesen a tiéd lesz.”

Eltűnt. A beálló csend teljes volt, amit csak a parázstartó sziszegése és a hegy mélyéből felszűrődő távoli, kísérteties üvöltés tört meg. Bruce zsibbadt ujjakkal húzogatta össze a ruháit. Az út szabad volt. A cél biztosított.

Még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek. A győzelem, ha eljön, jázmin és só ízű lesz.

A győzelem, ha eljön, jázmin és só ízű lesz. A gondolat ütként csapódott le, ismét a ruháit rendbe hozta. Öltözködése automata volt, a kezei remegtek, de a mozdulatai pontosak maradtak. A cipzárt felfelé húzta, mint egy temetkezési zsákét.

Odakint a folyosón a fáklyalángok táncoltak. Tizennégy perc. A szám szájában keserű volt, fém íze a véressel és a nedves kövekkel keveredve.

A keleti szárny hidegebb volt. A levegőt fagyos szél fújta be a gleccserszakadékokból. Harmadik cella. A zár egy primitív mechanikus szerkezet volt, egy vasalapú csapszelep. Fejből nyitotta meg, három csepp vért hagyva a rozsdás pengén.

Chen Liu a szalmapadon kuporogva ült, szemében az űr rémülete. Fölismerte a Bat-emblemat. Sírva fakadt. Bruce nem szólt semmit, csak odanyújtotta a csuklóját. Futniuk kellett.

Az alsó hágóhoz vezető út egy keskeny, jégpáncélos átjáró volt. A szél dühöngött, mint egy éhes dolog. Chen a nyomában lihegett, a magassági betegségtől és a félelemtől összeroppanva. Majdnem ott voltak. A gleccser fehér, fogas száját látták a szakadék végén.

Ekkor megjelent.

Csak egy árnyék volt először, a jégszikla tetején, a fáklya sodró fényénél. Aztán leugrott, a köpenye sötét szárnyként tátongott. Talia landolt tíz lépésnyire előttük, a keskeny ösvény közepén. Kezében egy jian kard csillogott. Arcáról lemaradt a könnyű mosoly.

– Gyorsabb vagy, mint gondoltam – kiáltotta a vihar fölött. A hangja csiszolt kő volt. – De nem elég gyors.

Bruce lépett, testét Chen emelte pajzsként. – Megígérted. Szabad az utam.

– Megváltozott a körülmény. Apám tudja. A járőr a folyosón meglátott. – A vállát vonogatta. Ez volt a baj. Semmi. – Ez most más tánc.

Kardja felkelt. Bruce kezei az övehez repültek, ahol a saját fegyvereit rejtette. Üres volt. A Ligánál valóa alatt le voltak fegyverezve. Szeme Talia arcát kereste, azt a rést, amelyet az éjszaka ismert. Csak hideg tervet látott.

Chen sikoltott, amikor Talia előrelépett. A szél elnyelte a hangot. A kard egyenes vonalban száguldott – nem Bruce felé, hanem Chen felé. Egy térdeplő mozdulat, a penge recsegve állt meg Chen nyakának közelében.

– Elveheted – mondta Talia. Hangja lapos volt. – Csak egy áron.

Bruce megmozdult, de a nő a penge fejét Chen ínyéhez emelte. – Nem. Hallgass. A szavaidért cserébe az övé.

– A… a szavak?

– A hűséged szavai. Az én szavamra. – Szeme végigkúszott Bruce testén, az imént csatolt ruháján, ahol a szája íze még rátapadt. – Mondd, hogy enyém vagy. Nem a küldetésedé, nem Gothamé. Az enyém. Itt. Legtöbb. Hazudj, és a vére ömlik a jégbe.

Chen zokogott. – Kérem…

Bruce szájában száraz volt. A magasság és a hazugság összeszűrte a levegőt. A kis mérnök tekintete kérlelte. Talia tekintete lenyűgözte. A kard nem rezgett egy centiméternyi sem. Tudta, hogy meg fogja tenni. Nem volt blöff.

– A tied vagyok. – A szavak üregesek voltak, felrobbantak a szélben.

– Nem hangzik meggyőzően. – A penge a bőrbe fúródott, egy vékony vörös csík jelent meg Chen torkán.

– A tied vagyok! – ordította Bruce, és a hangja megrepedt. – Az vagyok, kurva Isten. Itt. A te szavadra.

Taria leeresztette a kardot. Egy mozdulattal hátralökte Chent, hogy a jégfalhoz vágódott. Nem nézett rá. Lépéseket tett Bruce felé. Kardját a hóba szúrta, hogy az imbolyogva álljon, mint egy sírkövek. Kezei Bruce arcához emelkedtek. Hideg ujjak fogták meg az állkapcsát.

– Mutasd meg – suttogta.

elkezdte letépni a ruhákat. Nem volt kedvesség, nincs türelem. A cipzár elszakadt. A nadrág a csuklójáig csúszott le. A hideg bevágott az izmaiba. Meglökte, hogy a jégszikla éles lejtőjére essen. A hátát borító hideg égette. A köpeny alá tekert csomagolóanyag ronggyá tépődött.

Ráültek. Saját szoknyáját csapkodta félre, meztelen combjai kinyíltak, és a csípőjéhez simultak. Keze felérzett, ujjai megragadták a férfi farkát, amely az érzékelés hideg sokkja és az erőszakos közelségtől való félkemény volt. Összenyomta, gyors, durva mozdulatokkal csúszkálatta fel-le, hogy vérrel keltse életre.

– Ne nézz máshova – morogta, pozíciót foglalt. – Nézz a szemembe. Amíg ezt megteszed.

Felnyúlt, magasabbra emelte a csípőjét, majd egyetlen brutális leszállással felfalta. Kiterjesztett, tépett volt a benyomulása. Bruce szájából kiszakadt egy fojtott minden. Kívül-belül zúgott.

Nem várt. Azonnal elkezdett lovagolni, felfelé és lefelé hajlítva a csípőjét, a férfi combjaihoz verődve. A hangok nyersek voltak: bőr bőrhez verődése, a fagyos levegő lihegése, egy alacsony, döngő nyögés, ami a torkából tört elő. Gyors és célra volt, minden mozdulat arra irányult, hogy szétzúzza az utolsó ellenállást.

Bruce kezei a csípőjére rándultak, ujjai a puha bőrbe vájták. Nem tudta eldönteni, hogy vissza akarja tartani, vagy beljebb akarja húzni. Csontjai vibráltak. Látta az arcát: az ajkai szétnyíltak, a szemében a koncentráció és valami őrült győzelem keveredett. A jázmin illata a verejtéktől és a sérüléstől éles lett.

– Így… így van – lihegte, a ritmusa összeomlott. – Te… te nem… te nem viszed őt sehova. Te csak… csak ezt csinálod. Velem.

Mélyebbre ereszkedett, sodródva, amíg a csontok egymáshoz nem csaptak. Ott maradt, lenyomva, majd mély izomrángások kezdték megrendíteni. A szeme kitágult. – Ó… ott van. Ott van. Érezd.

Belezuhant a maga orgazmusába zökkenő, hallatlan csöndben. Teste megfeszült és görcsbe rádult, forró nedvesség áradt, összekeveredve velük. A belső izmai hevesen összerándultak és öblögettek, nyúltak azt a szorítást, ami önmagában is megsemmisítő volt.

Csak akkor tört ki belőle a hang, egy fojtott, fuldokló nyögés. Keze ráncos volt Bruce mellkasán.

Bruce nem bírt tovább. Érezte, ahogy görcs lép a gerince aljára, vadul, kíméletlenül. Az arca eltorzult. A torkából rekedt moraj tört fel, megint megadta magát, belelökte a magvát a nő vékony, összeráncolt testébe. A lüktetések szinte fájdalmasak voltak, mintha egy lelke egy része is kiszívnák belőle.

Talia előrehanyatlott, homlokát a homlokához szorítva. Lábuk összekuszált, nedves. Csak a levegőzésük hangja volt, si