Chapter 2: The Devil's Bargain
Szavai után sűrűbb csend támadt, mint a padlóra heverő páncélzat. Bruce nem mozdult. Az ablakból beszűrődő neonfény méregzöld csíkot festett csupasz mellkasára, túl gyorsan emelkedve és süllyedve. Ötvenkilenc perc. Egy város vagy egy óra. Egy démon kalkulusa.
Talia figyelte, ahogy az egyenletek összeomlanak a szeme mögött. Látta a pillanatot, amikor a kiképzése győzedelmeskedik, amikor a küldetés újraindul, mint egy puska biztosítékának dermesztő kattanása. Teste összefonódott, készen arra, hogy a szomszédos szoba ajtaja felé ugorjon.
Gyorsabb volt.
Nem csapással, hanem megadással. Lecsúszott a díványról, haja selymesen súrolta a férfi combját, miközben térdre ereszkedett a vastag, bolyhos szőnyegen. Kezei a csípőjére nyúltak, nem azért, hogy visszafogja, hanem hogy imádja. Arca egy vonalban volt a férfi farkával, amely még mindig félig kemény volt, nedves tőle, tőlük.
– A kód tizenkét számjegyű – mormolta, lehelete meleg volt a férfi bőrén. Nem nézett fel az arcába. Csak őt nézte, a nehéz, sebezhető bőrt maga előtt. – Egy biológiai kód. Hozzád van kódolva. Odaadhatom neked. – A nyelve egy rózsaszín, szándékos simítással lenyalt egy nedvességcseppet a férfi hegyéről. A férfi megremegett, mintha áramütés érte volna. – Vagy elviheted.
Bruce kezei ökölbe szorították az oldalát. „Ez egy játék számodra. Milliók élete.”
– Minden egy játék – suttogta, majd teljesen a szájába vette.
Nem meghívás volt. Ez egy annexió volt. Ajkai szorosan a férfi derekára húzódtak, torka egy begyakorolt, lehetetlen nyelésre nyílt, ami mélyen belerántotta a nedves, maró hőségbe. Egy torokhang, részben fájdalom, részben nyers megkönnyebbülés szakadt fel a szájából. Feje hátrahanyatlott.
Kíméletlen, szívogató ritmussal dolgoztatott rajta; egyik kezével a heréit fogta, a feszes súlyt ott görgetve, a másikkal a hímtagja tövét szorongatva, könyörtelen tempót diktálva. Obszcén, sikamlós hangok töltötték be a csendes tetőteraszatot. Hódítástól üveges zöld szemei egy pillanatra sem szakadtak el az övéről. Hátrahúzódott, és egy nedves sikoly kíséretében hagyta, hogy a férfi kipattanjon az ajkáról. Egy nyálcsík kötötte össze őket.
– Az első képsor – lehelte rekedtes hangon. – Az édesanyád szívverése.
Megdermedt. Martha Wayne neve, az emléke, egy szentély volt. Egy lepecsételt sírbolt. Talia visszabukott, még mélyebbre vitte, orrát a tövénél lévő durva szőrzetbe fúrva. Beesett arcba fúrta, erősen szopogatta, mire a férfi felnyögött, egyik keze önkéntelenül beletúrt sötét hajába.
Lihegve elengedte. „A biometrikus adatok a Barlang kórtörténetéből. Az EKG-ja a jótékonysági gáláról. Apa alapos.” A nyelve körbejárta a kidülledt fejet, begyűjtve a keserű, sós előérzetet, ami ott gyöngyözött. „A második szekvencia a gyöngynyaklánc eltörésének frekvenciája. Az akusztikus profil a bűntény helyszínéről szóló jegyzőkönyvből.”
Forró és savanyú hányingerhullám csatlakozott a gyomrában égő tűzhöz. A nő a fájdalmának építészetét jelszóként használta. A meggyaláztatás tervként szolgált. Megpróbált elhúzódni. A nő keze vasként szorult a csípőjére. A szája satuként feszített.
"Stop."
Nem tette. Teljesen, lüktetően keményen visszaszívta, torkával szüntelen hullámokban masszírozta. Éles és émelyítő élvezet hasított fel a gerincén. Combjai remegtek. Darabonként szedte szét, a saját testét feszítővasként használva.
– A harmadik – mondta, ismét szünetet tartva, ajkai duzzadtak és sikamlósak voltak –, apád utolsó lélegzete. A becsült tüdőkapacitás, a…
„Elég!” – a szó vicsorgásként csengett. Megragadta a vállát, hogy kitépje magából. De az ereje elhagyta, valami mássá változott. Ott tartotta, lebegve, pénisze az arcához rángatózott.
Talia elmosolyodott, mint egy ragadozó mosolya. „Nem akarod, hogy megálljak. Akarod a kódot. Szükséged van rá. És én vagyok az egyetlen interfész.” A hangja elcsuklott. „Szóval a francba a számmal, Bruce. Igényeld a zsákmányodat. Vedd el tőlem a kódot. Vagy nézd, ahogy a városod darabokra hullik.”
A merészség a jázminillatú levegőben lebegett. Ez volt a végső romlás: hogy megmentse Gothamet, brutálisan kellett bánnia azzal, amire vágyott. Hogy úgy viselkedjen, mint az állat, amelyről mindig is azt állította, hogy a szimbólumban él.
Egy gyötrelmes üvöltéssel megadta magát. Nem neki, hanem a kényszernek. Ökölbe szorította a haját, nem gyengéden, és visszavezette magát a készséges ajkai közé. Aztán döfte.
Őrült, büntető ritmussal kefélte a száját, az önutálat hullámain kergetve a szükséges ujjakat. Minden mély, csúsztató lökés fojtogatta, de a szeme meg sem rezzent, diadalmasan és perverz vonzalmat árasztott. Öklendezések és elfojtott nyögések vibráltak a férfi hímtagjában. Könnyek szivárogtak a szeme sarkából, keveredve a heréit simogató nyálával.
– Add ide – morogta, és megrázta a csípőjét. – Most!
Hátrahúzódott, levegőért kapkodott, a nyál csöpögött az álláról. – Négy-három-kilenc – zihálta, a számok kiszakadtak a kezéből. – A szívverés.
Visszanyomult, elhallgattatva a lányt. A zongora gyertyája imbolygott. Az idő fogyott.
Percek teltek el brutális, nedves szimfóniában. A férfi belecsapott a szorító, maró hőségbe, a lány pedig kiszabadult, hogy kiköpjön egy újabb töredéket, egy újabb darabot a történelméből, ami kulcsként változott. Egy lövés decibelszintje. A sikátor kavicsának vastagsága. Minden szám a szabálysértés volt. Minden döfés a győzelme megerősítése volt.
Közel volt. A nyomás izzó spirálként hatott a gyomrában, melyet a düh, a szégyen és a lány torkának szüntelen szívása feszesített. – Az utolsó! – követelte elcsukló hangon. – Add ide az utolsó ujjadat!
Kivette a szájából, arca saját maga által okozott zűrzavarral telt. „Gyere értem” – suttogta, lélegzete kapkodva. „Töltsd meg a számat. És én is a bőrödhöz súgom, ahogy te is teszed. A végső szám. Csere.”
Ez volt a végső megaláztatás. Megkönnyebbülést találni ebben a tudatosan megalázó cselekedetben. A teste elárulta, minden remény nélkül tagadni. Az orgazmus végigsöpört rajta, erőszakosan és megsemmisítően. Még utoljára a szájába csapódott, miközben forró ondó lövellt a torkának hátsó részére.
Ahogy a pulzusok lüktették, mélyen magához ölelte, és görcsösen nyelt egyet. Aztán, ahogy a férfi megremegett, közelebb hajolt, ajkait nedves alhasához súrolva. A férfi érezte a suttogást, ami inkább rezgés volt, mint hang.
„Hét.”
Hátraesett, a díványra zuhant, teljesen kimerülten, kiürülve. A kód magától állt össze az agyában: egy számsor, amelyet a szülei halálhörgőjéből építettek fel. Talia térden állva maradt, kézfejével törölgette a száját, és egy sikeres műtétet megfigyelő sebész összpontosított intenzitásával figyelte őt.
Egy hosszú pillanatig csak a zihálásuk zaja hallatszott. Bruce a mennyezetet bámulta, a faragott gipszörnyök úszkáltak a szeme előtt. A küldetés újra érvényesült, hideg, kemény parancsként az ürességben.
Megmozdult. Kétségbeesett energiahullám öntötte el. Támolyogva talpra állt, eltávolodott a nőtől, és az ajtó felé indult, amelyre a nő mutatott. Nem nézett hátra.
A szomszédos szoba steril kontrasztot alkotott – egy elegáns laborasztalon állt a diszpergáló, egy matt fekete henger zümmögött rosszindulatú kék fénnyel. Egy billentyűzet világított. Zsibbadt ujjakkal beütötte a tizenkét számjegyű sorozatot. A zümmögés megszűnt. A kék fény kialudt. A fegyver hatástalan volt.
Az asztalra támaszkodott, lehajtott fejjel. Ő mentette meg Gothamet. És hagyta, hogy győzzön. Megerősített minden sötét dolgot, amit a csuklya mögött rejtőző férfiról hitt.
A hangja az ajtóból jött. Ott állt, a keretnek támaszkodva, meztelensége most már csak mellékes gondolat volt. – Látod? – kérdezte halkan. – Sosem a toxinról volt szó. A kulcsról. Tudnom kellett, hogy belőled lehet hamisítani. Hogy a véred, az emlékeid, a… szenvedélyeid… fegyverré válhatnak. – Félrebillentette a fejét. – Apám örülni fog az adatoknak.
Bruce megfordult. Az üresség eltűnt, helyét jeges düh vette át. „Vége van.”
– Nem – mondta Talia, ellökve magát az ajtófélfától, és felé indult, léptei nesztelenek voltak a labor padlóján. Megállt közvetlenül előtte, illata – jázmin, szex, izzadság – betöltötte a köztük lévő teret. – Ez volt a koncepció bizonyítása. A következő prototípusnak nem lesz lefegyverző kódja. A következő csak a dühöd kémiai jelére fog reagálni. Vagy az élvezetedre. – Felemelte a kezét, ujjbegyei a férfi dobogó szíve fölé lebegtek. – Még csak most kezdjük, szerelmem. Feltérképeztem az erődöt. Most azt tanulom, hogyan tegyem otthonommá.
Odakint Gotham óratornyai elkezdték ütni az időt. Lejárt az idő, amit neki adott. Tökéletesen eltöltötte.