Chapter 10: Scene 1
Az íze nem akart eltávolodni tőle.
Ott volt a kávéban, amit Alfred töltött neki, ott volt a barlang klóros vizében, és ott volt a járőrözés során felhasadt ajakból áradó vér fémes ízében is. Jázmin és vas. Egy biológiai jellegzetesség vésődött a nyelvére. Három hétig ez volt a fantomíz, a szájában lévő kísértet, amit semmilyen súrolással nem lehetett eltüntetni.
Gotham esője hideg vizeletként csapódott le, semmit sem most tisztára. Letakarta csuklyája polikarbonát lencséit, a Bowery neonfényes pokoli tájait vörös és elektromos kék vérző pacákká torzítva. Egy vízköpő volt egy eső áztatta párkányon, amint egy üzletet néz, ahogy egy félig lerombolt gyógyszerraktár csontvázszerű földszintjén lezuhan egy üzlet. A szokásos szereplők. Olcsó öltönyös és drága fegyveres férfiak, akik orvosi felszerelésként címkézett ládákat mozgatnak. Ismerte a tartalmat. Egy új dizájner opioid, valami éles és neurológiai hatású anyaggal megvágva, ami három ütés után katatóniát okozott a használóinak. A keleti oldal elosztópontja.
A küldetése világos volt. Tiltás. Feloszlatás. A bizonyítékok és a tudatos elkövetők átadása egy olyan GCPD egységnek, amelyről már névtelenül értesítette őket. Tiszta, sebészeti csapás.
De az eső olyan volt, mint a himalájai szél. A kesztyűje alatt omladozó tégla fagyott márványnak tűnt. Elméjének nyugodt, stratégiai középpontjában pedig egy másik emlék kavalkádja honolt: ahogy a teste a nyelvéhez simult, a megdöbbentő melegség, ahogy a teste nem vereségben, hanem pusztító felajánlásban hajolt meg.
Megmozdult, mert a mozdulatlanság rosszabb volt.
Átugrott egy betört tetőablakon, köpenyét megfeszítve, hogy kordában tartsa az esést, és üvegcsörgés és korhadt padlódeszkák szilánkjai közepette a körük közepén landolt. A meglepetés fél másodpercig tartott. Aztán káosz tört ki, lövöldözés tört ki, torkolattüzek villantak, mint a stroboszkópok a nedves sötétben.
Elmosódott volt. Egy szétszórt, brutális homály. Egy éles csavarral eltörte az egyik karját, a csattanás hangosabb volt, mint a férfi sikolya. Könyökével a torkába vágott, érezte a porc ropogását. Egy harmadik késsel támadt rá; elkapta a csuklóját, megpördült, és a férfi lendületét kihasználva arccal előre egy acél tartógerendának csapta. Az orr nedves permetként robbant fel.
Túl sok volt. Túl nehéz. Tudta ezt már a mozdulat közben is. Ez nem a Batman precíz, kontrollált megbénítása volt. Ez valami vadállatias dolog volt, ami előtört belőle. Ez a düh kérdezte a választ.
Az utolsó, a vezető, egy Finney nevű menyétképű férfi, egy ládáért kapott, és előrántott egy pisztolyt. Bruce két lépéssel átszelte a távolságot. Nem ütött meg a fegyvert tartó kezével. Öklével Finney napfonatába vágott, felrántva őt a lábáról. Ahogy a férfi zihálva összeesett, Bruce megragadta zsíros haját, és a fejét a ládába csapta.
– Kérlek – gurgulálta Finney, vér és nyál bugyborékolt az ajkán. – Mi csak… mi csak szállítunk. Ez üzlet!
Bruce közelebb hajolt, hangja modulált morgásként visszhangzott a hirtelen elcsendesedett térben. A többi férfi mozdulatlanul hevert. Az eső dobolt a tetőn.
– Mi van a keverékben? – kérdezte Bruce. – A vágószer. Honnan származik?
„Nem tudom! Új forrás! Valami magánlaboratórium! Lázár-gyantának hívják!”
A szó szikraként hatott egy benzinnel átitatott szobában.
Lázár.
Bruce látása kirajzolódott. A raktár szertefoszlott. Az ózon és a penész szagát a hegyi levegő tiszta, jeges, csípős illata és bőre rézillata váltotta fel. Finney rémült arca megremegett, vonásai átalakultak, elsötétültek, szemei mély, kifürkészhetetlen zöld medencékké váltak.
A kesztyűje Finney torkán volt. Nem emlékezett rá, hogy megmozdította volna. Szorította. A férfi szeme kidülledt, rúgásai egyre gyengébbek lettek.
„Egy darabod túléli a háborúnkat.”
A hangja a fejében tisztább volt, mint az eső. Suttogás volt a motorháztető alól.
„Övé lesz a szemed. És az akaratom.”
Finney arca lilára váltott. Bruce egy rémisztő pillanatra egy névtelen és meg nem született gyermek arcát látta maga előtt, akinek vonásai tökéletesen ötvözték az övét és a lányét, és aki időtlen vádlón meredt rá.
Úgy engedte el a szorítását, mintha áramütés érte volna. Finney összeesett, zihálva és zokogott, a torkát fogva.
Bruce hátratántorodott. Saját légzése is akadozott a maszk alatt. Íz áradt vissza, gazdag és émelyítő, egy teljes korty a keserédes megadásból. Gyomra összeszorult. Egy pillanatra azt hitte, hányni fog.
Egy zseblámpa fénye hasított át a félhomályon az utcai bejárat felől. Hangok hallatszottak. „GCPD! Fagyj le!”
Nem fagyott meg. Elmenekült. Felfelé lőtt egy csáklyát, a kábel sziszegett, és hagyta, hogy a romos felső emeletek könnyező sötétségébe rántsa. Egy csupasz folyosón landolt, melynek falai kibeleztek, és felfedték az épület rozsdás inait. Letépte a fejéről a burkolatot, miközben levegőért kapkodott, ami túl sűrűnek, túl forrónak érződött. A hideg eső az arcán nem jelentett megkönnyebbülést.
– A francba! – lehelte, a szó kaparásszan a torkában. Egy korrodált I-gerendának támaszkodott, homlokát a hideg fémhez nyomta. – A francba!
Hallotta egy bakancs halk kopogását a kavicson mögötte. Nem egy rendőr. A megközelítés teljesen rossz volt – teljes csend volt, leszámítva azt az egyetlen megfontolt lépést.
Megfordult.
A folyosó végén állt, egy betört ablak keretezte, amelyen keresztül Gotham izzó fekélyei nyíltak ki. Testhezálló fekete taktikai ruhát viselt, de a feje fedetlen volt. Sötét haja a fejbőréhez és a nyakához tapadt az esőtől. Úgy nézett ki, mint egy emberi alakot öltött vihar.
– Beteg a városod, Kedvesem – mondta Talia, hangja könnyedén szállt a távolság és az eső felett. – Betegebb, mint gondolnád. A tüneteket erőszakkal kezeled. Apám gyógyírt kínál.
Bruce nem szólt semmit. Csak bámult, a fantomíz újra valóságossá vált, mintha a lány jelenléte önmagában előhívhatná a mirigyeiből.
Lassan elindult felé, minden lépését kimérten. A taktikai ruha nem páncél volt; mintha második bőr lett volna, kiemelve minden ívet, a hasán lévő enyhe, lehetetlen duzzanatot. A férfi tekintetét magára vonta, mintha mágnesként vonzotta volna a világ legpusztítóbb északát.
– Nincs itt – mondta, követve a tekintetét. Keze birtoklóan és gyengéden a görbületen nyugodott. – Még nem. De… kitartó. Tudatában van a jelenlétének.
Már közel volt. Az illata áthatolt a városi rothadáson – éjszaka nyíló virágok és tiszta verejték. Látta a szempilláira tapadó cseppeket.
„Miért vagy itt, Talia?” – hangja elfúlt.
„Hogy üzenetet közvetítsünk. A „Lázár gyanta” egy béta-teszt. Egy neurológiai trigger. Felkészíti az elmét a Verem lényegére. Tömegtermeléssel előállított entrópia. Apám azt tervezi, hogy Gotham vízellátását is ezzel szői össze. Egy város, amely képlékeny őrületbe zuhant, készen arra, hogy az ő képére újjászületjen.” Elhallgatott, zöld szeme a férfira szegeződött. „Holnap este elköltözik.”
Információ. Mindig információ van nála, csak éppen csapdába zárva.
„És ezt miért mondod el nekem? Hogy megállítsd?”
Lassú, mindentudó mosoly suhant át az ajkán. „Hogy választást adjon neked. Egy igazit. Nem azt az illúziót, amihez ragaszkodsz. Harcolhatsz a seregével, összetörheted a gépeit. Vagy…”
Lezárta az utolsó távolságot. Teste egy lélegzetnyire volt az övétől. Érezte a belőle sugárzó hőt, élő ellentétben a hátát feszítő hideg acéllal.
„Vagy jöhetsz velem. Elfoglalhatjuk a birodalmát. Nem elpusztíthatjuk. Igénybe vehetjük. Alakíthatjuk. Használjuk az erőforrásait, a hatókörét, hogy valóban meggyógyítsuk ezt a világot. Nem éjszakai sebtapasszal, hanem hatalommal. A fiunknak királyságra lesz szüksége, Bruce. Nem temetőre.”
A keze elhagyta a gyomrát, és a férfi mellkasán pihent, a szimbólum felett. Érintése átégette a kevlárt.
– Megízlelted a célomat – suttogta, arcát a férfi felé fordítva. – Most pedig nyeld le. Ne küzdj azzal, akik vagyunk. Amivé válhatnánk.
Remegett. A tetőn történt találkozás, a majdnem halál, az állandó, kísérteties íz – mindez kikezdte. A fal, amit egy életen át épített, homoknak érződött. Itt volt az óceán, megadást követelve.
A férfi keze, látszólag önként, felemelkedett és megragadta az állkapcsát, ujjaival belemélyedt arca puha bőrébe. Nem simogatás volt. Tulajdonjogi érzés, kétségbeesett és dühös.
– Megmérgeztél – morogta.
„Felnyitottam a szemed.”
Megcsókolta. Nem szerelem volt. Ez egy ütközés volt, egy ajkakkal, fogakkal és nyelvvel vívott dominancia-harc. Behatolt a szájába, és a lány hasonló dühvel vágott neki, addig harapdálva az ajkát, amíg meg nem érezte saját vérének ízét, ahogy keveredik a lány örök emlékével. Megpördítette, és a gerendának szorította. Kezei megtalálták a taktikai ruha pecsétjeit a vállánál, és megrántották. A fejlett anyag éles szakadásokkal vált szét, nem elöl, hanem a válláról szakadva, lefejtve a ruhát a derekáig, a karjait az oldalához szorítva, kitárva a hideg, eső permetezte levegőnek.
A mellei teltebbek és nehezebbek voltak. A mellbimbói sötétek és kemények. A hegyekben látott változások most hangsúlyosabbak voltak, az elmúlt hetek bizonyítékai. A benne élő élet bizonyítékai.
Nem habozott. Nem gyengédkedett. Lehajtotta a fejét, és egyetlen szűk kortyot vett a szájába, erősen, falánk módon, a gyökerétől szívva. A lány felkiáltott, egy éles, eltört hangot elnyelt a város nyögése. A tej azonnal jött, forrón és gyorsan, elárasztva a száját azzal az ismerős, őrjítő édességgel. Nyelt, nyögve a lány bőrén, egyik kezével a beszorult csuklóját szorongatva, a másikkal durván gyúrva a másik mellét, hüvelykujjával kegyetlen, gyors köröket dörzsölt az elhanyagolt mellbimbó felett.
– Ennyi – lihegte, fejét a fémnek vetve. – Fogd el. A tiéd. Minden a tiéd.
Melleket cserélt, szája a másikba tapadt, lenyelte a lányt, mindegyik követelőző, igényes mozdulat volt. Szabad kezével a saját ruháját túrta, a védőbőr egy sziszegő levegővel engedte el. Keményen és fájdalmasan keményen kiszabadult. Nem ügyetlenkedett. A ruha szakadt maradványait lejjebb tolta a csípőjén, pont annyira, amennyire kellett. Az egyik lábát a karjára akasztotta, magasra emelte, és egyetlen brutális, mély döféssel belevágott.
Annyira kibaszottul szoros volt. Feszesebb, mint korábban, a belső izmok új, kétségbeesett feszültséggel szorították. Nem érdekelte. Büntető ritmust diktált, minden egyes lökéssel a gerendához csapva. A fém ütemre nyögött. Szája még mindig a mellén volt, hevesen szopott, a tej folyamatos, gyengéd sugárként folyt a csípője erőszakos lüktetése ellen.
„Igen! Baszd meg, Bruce… úgy dugj meg, mintha komolyan gondolnád! Mintha a tied lenne!” – sikította, miközben csípője az övéhez gurult, teste elfogadta a büntetést, mint ami jár neki. Belső izmai gyors, remegő ritmusban feszültek körülötte, orgazmusa kiszakadt belőle.
Belső izmai gyors, remegő ritmusban feszültek körülötte, orgazmusa kiszakadt belőle. A kontrakciók zsákoló hullámként szorították össze a faszát, és Bruce egy idegen, csukló hangot hallott saját torkából, csúcs és hátrahanyatlott, a maga szétesőpontjába zuhant. Pillanatnyi béke volt, amikor a testük tele volt egy megneműlő, ködös gyönyörrel, csak a párologtató eső és a közeledő szirénák zúgása töret meg.
Aztán Talia mozog.
Keze, amit a karja kötött, gyorsan és könnyen megcsavarta, megszabadítva a kényelmes fogásból. Az ágyéksalagjain még lüktetett, de a térde már a betonon volt, majd a dereka alatt. Arca eső- és tejcseppekben állt, és a zöld szemei sötét tüzeket gyújtottak.
„Nem ez a rend,” lihegte. Keze a férfi mellkasára nyomódott, és erővel támasztotta a gerendának. „Nem te osztod a büntetést.”
Az izmai kiömlő szilárdsággal összeszorultak, és feldobta magát, hátravetette a fenekét, majd hirtelen, teljes súlyával lecsapott, leküzdve a férfi öklét. Bruce felnyögött. A gyöngédség távollétében az érintés szinte fájdalmas volt, egy hideg, teljes átütés. Teste reagált, keményedett újra benne azonnal, ahogy a lány hüvelyében az iménti orgazmus feszes nedvessége még mindig hullámzott, és borzongás futott át rajta.
„Az én rendem,” mondta. Most szétnyitotta a térdeit, guggoló helyzetben a csípőjén, kezei a férfi feszült hasán pihentek. „Ez a birodalom. Nézd meg.”
Lassan emelkedett, minden izma feszült, szemét a férfira szegezve. A teljes hosszt kitolva hagyta, csak a feje maradt beléakadva. Bruce tenyerét a lány csípőjére nyomta, megpróbálta útját állni az emelkedésnek, vezetni a leereszkedést, de kiszorították a mutatóujjait, és visszarántották a gerendára. „Ne,” sziszegte Talia. „Csak fogd. Csak érezd.”
Leereszkedett.
Az volt, mintha bármi más világba hullana. A fogódzása iszonyatos volt, összehúzódott teljesen körülötte, mélyen, nedvesen. Felfogta a mozgás kifejezett fizikáját: a femurupliftek a csípőcsontja alatt, az izmok rugalmas működése, a lüktető üreg összeszorítása az űr felett. Semmi kétségbeesett zakatolás. A fel-le járás szabályos üteme volt, feszült és ellenálló, mintha olajat nyomnának egy fúrógéppel.
A szeme lehunyt. Nyakát behajlította, arcát az eső felé fordította. Bruce nem tudta levenni róla a szemét. Az edzett hasa ki-be randult a térülátó mozgásban, a mellei hozzáérték a kezére, majd minden egyes föl-le mozdulatnál előretört. Látta, hogy a nyelvével csücsöri a fogát, látta az egykori önmaga árnyékát az arcvonásaiban, amint az örömtől vadul félresiklik.
– Te… ezt… tervezted? – kérdezte Bruce, amikor újra lejjebb süllyedt, és a szava szaggatott lett. – A köpeny. A vér. Egészen… idáig.
Fel. Az ökle megremegett a lábánál. A levegő elhagyta a lány tüdejét egy rövid, éles puffanással. „Megismertem… a szükségleteidet. Jobban, mint te.” Lefelé. „Te csak verekszel a szükségleteiddel. Én…” Széttárta a térdeit, és lejjebb guggolt, még melyebbre fogadva. „Én betöltöm.”
Minden leereszkedés egy fenyegetés volt. Minden felszállás egy ígéretet. A férfi térde felkúszott, megkerülte az oldalt, hogy még nagyobb mélységbe dőljön. Érezte, hogyan szakadnak a vékony szövetek, ahogy a szőrzete súrolja a csiklóját a taktikai ruha fennmaradt szakaszával. Arcát eltorzította.
„Nézz rám,” követele a férfi. Bruce nem tehetett mást, csak engedelmeskedett. Talia zöld szeme a vakító neon fényében úgy ragyogott, mint a megkovásodott réz. „Nézz rám, amikor készül. A tiéd lesz. Apám világa… és ennek… a gyümölcse.”
A ritmusa változott. Az egyenletes növekedés összeomlott egy vad, ütemtelen rángatásba. két kezet a férfi vállára tette, ujjai besüllyedtek az izmaiba, először lüktető, konvulzív mozdulatokkal felfelé és lefelé zuhant. Nem volt többé technika. Ez egy fizikai megszállottság volt, egy szédítő, nyers igazság. Úgy dörzsölte meg magát rajta, hogy az összes csontja összecsikorog, úgy kormányozta magát, mintha darabokra akarná törni a férfi testét, és magába szívni a darabokat.
Bruce keze a lány csípőjére szökken. Ezúttal nem akart vezetni. Meg akarta tartani. Az ujjai sárgás foltokat hagytak a bőrön, ahogy rávetette minden egyes zuhanásra, gyorsabban és gyorsabban, akár saját erekciója égető pontként is a gerince tövében. Egy képtelen feszültség épült.
– Még… – lihegte Talia. – Még… közelebb…
A felső teste előrehanyatlott. Tenyerével a gerendát a férfi feje mellett érte el. Súrló mozgását szűkítette és azt, ügyetlen és rettenetesen hatásos. Arcuk centiméterekre volt egymástól. Szeméből a cseppek úgy peregtek, mint a könnyek.
„Adok… neked… apát,” morogta, szája elferdült az elszántságtól. Minden mozdulata egy szótag volt. „Adj nekem… egy fiam.”
A nyilatkozat szakította meg. Az érzelmi súlya szakadt rájuk, nagyobb, mint minden fizikai érintés. Bruce látta a tényleges kérést ott – a családrémálmát, amit önmagától és világától soha nem mert megengedni. Saját lelkében valami szörnyű és vágyott összetört. Talia szeme tágult. Ajkai szétíltak egy sikolyra, elveszett az esőben, amelyik a testében láncreakcióként újabb orgazmus robbant, erősebben, mélyebben, mint az első.
A rázkódás teljesen elnyelte. Hüvelye öklözte, mintha össze akarná zúzni, a kontrakciók hatalmasak és könyörtelenek voltak. A látása elmosódott. Saját kontrolljának utolsó zsinege elszakadt.
A köldöke fölötti mélyedésbe feszült, feje a hideg fémhez verdődött. Úgy nyilallt ki belőle, mintha maga a gerincével töltötte volna fel, iszonyatosan hosszan tartott nyers kiürüléssel, amelyet egyetlen, hörgő lélegzet nélküli hang öntött. Beleőrült a lány összeszoruló belső homályába.
Mozdulatlanul álltak, összeolvadtak, csak a fáradt testük remegése és a gyors eső nedves lélegzettük mozgott.
Talia lassan leereszkedett az ő mellére. Súlya valós és ellehetetlenítő volt. Foga beleharapdált a vállába, nem játszi módon, hanem egy végérvényes pecséttel. Kőműves nyál keveredett a sebbel.
„A Lázár-létesítmény,” mondta, hangja már tompa volt és távoli a fülében. „A régi víztorony, a Sprang-híd ala
„A régi víztorony, a Sprang-híd alatt.” A szavak nedves fedélként álltak a levegőben. Talia teste egy utolsó görccsel megrándult rajta, egy belső, záró izomrángás, ami mélyen a fájdalom és az élvezet határán rezgett. Lehajtotta a fejét, és nyelve végigcsúszott a vállán hagyott harapás nyomán, a sértett bőr sósságát ízlelve meg. „Az éjjeliőrség változása. Három óra.”
Bruce nem válaszol. Lelkében egy szikla hasadt ketté. Az egyik fele már a toronyba vetette magát, kiszámította a behatolási pontokat, a rendőrségi sávok átállítását, a vízellátó rendszer régi terveit, hogy a Batfőszerkesztő memóriájában álltak. A másik fele itt ragadt ebben a megtört, nedves összeolvadásban, a lány hasának finom ívelésén, amely most az ő combján nyugodott.
Talia felemelkedett róla. A mozdulata folyékony és fájdalmas volt, mint egy kihúzott kés. A testük elválása egy nyirkos, kiürülő hangot adott a levegőben. Állt mellette, majd a rongyok a csípőjére csúsztak. Arcán az eső lemosta a tej és a vér nyomait. Zöld szeme fénytelen volt, mint a kikoptatott üveg.
„Nem fogsz eljönni velem,” mondta. Ez nem volt kérdés.
„Nem.”
Egy pillanatig nézte. Aztán a keze ismét a hasára ment, és tenyerével laposan, tulajdonként nyugodott rá. „Akkor ez lesz a csatatér. És ez.” A tenyere nyomást gyakorolt. „Én győzni fogok az egyiken. Te pedig elveszíted a másikat. Mielőtt valaha is megismerhetnéd.”
Megfordult, hogy távozzon. Sziluettje összeolvadt a romok sötétjével.
„Talia.”
Megállt. Nem fordult meg.
A szavak égtek a torkában, a kátrány és a jázmin ízével keveredve. „Amit adtál… a torony. Miért?”
Egy vállvonás, szinte észrevehetetlen. „Mert a háborúnak szabályai vannak. És te már nem a harcoló fél vagy. A ténykedő fél vagy.” Egy utolsó pillantást vetett rá, az árnyékból. „Készülj fel apaságra, Bruce Wayne.”
Aztán eltűnt, mint a felszálló köd, csak a lábnyomok visszhangzó kopogása maradt utána a betonon, amíg az is el nem halt.
Bruce mozdulatlanul feküdt. Az eső most már hideg és könyörtelenül egyenes zuhogássá erősödött, mosva róla a lány nedveit, az ő magját. Végül felkelt. Az izmai zsibbadtak és ellenálltak. Összeszedte a szétszakított ruhadarabjait, de a Bat-felszerelés súlyos, sérült darabjait nem. Ezeket ott hagyta az árnyékban.
A hazaúton a Batmobilban a fűtés dübörgő melegét sem érezte. Alfred hangja a kütyüjén keresztül éles és aggódó volt. „Uram, az élettani monitorok… szokatlan aktivitást jeleztek. Szívverés, adrenalinszint.”
– Nem most, Alfred – mondta Bruce, hangja olyan lapos volt, mint az eltaposott ón. – Készíts elő mindent, amink van a Sprang-híd régi víztoronyáról. Vízellátás. Architektúra. Mióta nem hasznos.
Egy szünet. Kattanás a billentyűzetről. – Azonnal, uram.
A barlang hideg, steril csendje üdvözölte. Leszállt a járműből, és a főkonzol felé indult. A testének minden mozdulata furcsa és idegennek tűnt, mintha valaki másban kóborolna. A monitorok felvillantak, tervek, vízvezeték-rendszerek, obszcén képekkel teli képernyők jelentek meg.
„Sir,” Alfred szava élesen hangzott a csendben. Bruce megfordult. Alfred az orvosi pultnál állt, kezében egy vékony, fehér műanyag botot tartott. Arcán egy ritka, megdöbbent kifejezés volt. Az asztalon feküdt a taktikai ruha felső része, amelyet Bruce észrevétlenül hozott magával, ragadós, fehér foltokkal.
Bruce megmerevedett. Tudta volna, a szavak elhangzottak.
„A biológiai mintavétel, amelyet a megrongált egyenruháról végeztem…” Alfred lélegzetet vett. Hangja csendes volt, de minden szilánkja hallható volt a hatalmas térben. „Két különálló DNS-nyomot tartalmaz. Az önét. És…” A tekintete találkozott Bruce-zal. „Egy magzatiét. A HCG-hormon megerősíti. A koncepció te négy hétvel ezelőtt.”
A levegő kiszökött a barlangból. A világ tövébe zuhant. Nem a Himalája. Valami mélyebbre, valami primitívebb és sötétebbe. A torony, a csata, a sok ezren, akiknek élete a mérlegen függött… mindössze háttérzajjá foszlott.
Négy hét. A fagy hegyek között. Az a bizonyos éjszaka, amikor a kölcsönös célzattal ütközésből váratlan fegyverszünet lett, a két test az alvó vulkán északi oldalán talált hideg menedékben. Nem volt kedvesség. Az csak egy másfajta harc volt, fojtott sóhajokkal és karmokkal, ami elmosódott, amikor a lány hajlott ívei megengedték a behatolást, és a férfi teljes hosszában mélyen felölelte. Emlékszik arra, hogyan nyúlt a lány az övé felé az erőszak után, kezével a férfi feszes hátsójához kapva, és ő maga visszarántotta a lány szőke haját, hogy még mélyebbre tólja magát. Az öklös erőszak, a meztelenül tapadt tervek és a kiolthatatlan vágy keveréke volt.
„Te meg akartál engem baszni,” mondta, később, amikor a testük izzadt, és a hideg már behatolt. „Minden megvan hozzá. A hely. Az idő. Megszerezted az útmutatásomat. Te tervezted ezt, te kurva.”
A lány válasza csak egy csípős mosoly volt. „És ha igen? Nem mintha neked nem tetszett volna.”
Alfred hangja szakított rajta. – Uram. Mit kíván tenni?
Bruce a tesztre meredt. A kis műanyag ablakban két világoskék vonal állt, olyan határozottan, mint egy kardél. Egy gyermek. Egy örökös. Egy fogoly. Az ellenség legvégső, legősibb győzelme.
„Semmit,” mondta Bruce, és a szó mélyen, rekedten hangzott. „Semmit nem változik.”
De mindenott. Amikor visszatért a konzolhoz, a térképek és a diagramok már nem csak taktikai akadályok voltak. Számítások folytak az agyában: terhességi időszakok, exponált kockázatok, védelmi protokollok egy olyan külső tényező ellen, amelyet nem lehet semlegesíteni. A Lázár gyanta. Ha a vízbe kerül, és a város megőrül… az aszfalton tomboló tömegek közt járni, harcolni, kockáztatni…
Kezének egyetlen rándulása felébresztette a kommunikációs rendszert. Gordon felvette azonnal.
„Batman. Van valami?”
– A Sprang-híd régi víztornya – mondta Bruce, hangja teljesen semleges volt. – A Lázár-gyanta gyártása. Éjfélkor támadnak. Civileket kell evakuálni egy kilométeres körzetből.
„Erre bizonyíték?”
– Csináld meg, James. – Kihangosította az adatcsomagot a vízellátási rendszerről és a Finney-interjú részletekről. – A legtöbb.
Lezárta a csatornát. Keze a hasához emelkedett. A lapos, kőkemény izmok alatt semmi nem változott. Még. De egy idegen képlet működött ott, sejtek osztódtak, egy teljesen új ember jött létre a sötétben.
Egy hirtelen, görcsös félelem fogta el. Az az iszonyatos, nyers kép: az ártatlan test a lány méhében, amit az a keserű, édes tej táplál. Apáé és lányáé. Mi fog abból létrejönni? Milyen fogamzási ösztönöket hoz egy olyan dolog, amelyet a Veremmel és az örökletes könyörtelenséggel kombinálnak?
A Batfelszerelés fénye hidegen csillant. Vállba vágta. Minden mozdulat szokás, minden kapocs és bilincs érintése egy imádság. De amikor bekattintotta az övet a hasánál, egy percre elgondolkodott, egy másodpercig lazított a szorításon. Őrültség volt. Faj védelme a gyengédség mögött. Töltött vele.
Felvette a sisakot. Az információsáradat zuhogott.
De középpontjában egyetlen adatpont állt, pulzálva a csatatérként kijelölt térképen. Nem csak egy helyen volt. Egy óriási csapda volt, tudta. Ra's ajándéka. Talia ultimátuma. Jöjj velem, vagy veszítsd el a gyereket ebben a romokban.
Nem volt választás. Csak kötelesség és egy kínzó új paradoxon.
A motorkerékpár motorja ordított, amikor kilőtt a víz alatti alagútból, a Sprang-híd rozsdás pilléreinek felé. Az eső most már vihar volt, kegyetlen zuhogással vágva az arcára a sisak lencséin keresztül. A torony a folyó sötét karjánál állt, egy romlott fog az égboltba. Ablakai sötétek voltak. De a termográf látta a testek forró foltjait bent – sokan –, és a mélyen a föld alatt futó vízvezetékekben egy másféle, mérgező hőmérsékleti jelet.
Megállt a híd ívének árnyékában. Fellebbent a köpenye a szélben. Gordon hangja cikázott a fülében.
„Az evakuálás folyamatában van. Lassú. Nem hiszek nekünk a súlyosan érintettek.”
– Akkor legyen gyorsabban – mondta Bruce. Különálló mozdulatokban készítette elő a behatolóeszközöket, ellenőrizte a műszereit. A zsebébe nyúlt, és kivett egy apró, fekete meghajtót. Nem a misszióhoz tartozott. Az orvosi egység életjel-monitorjának nyers adatait tartalmazza, a lány felszedése a raktárból.
– Mi ez? – kérdezte Gordon.
– Biztosítási kötvény – mondta Bruce, és felküldte az adatokat a GCPD főszerverére, egy rejtett, csak halál esetén aktiválódó fájlba. – Ha valami történik velem… ez a szükséges kontextus.
Nem várta meg a választ. Egy csáklya repült, és belekapaszkodott a torony korrodált acéljába. Felmászott, a köpenye sötét foltként kanyargott a páncélzat ellen. A hang a fejében nem a vihar volt. Nem Gordoné. A lány utolsó suttogása volt a testéhez simulva.
„Készülj fel apaságra.”
A peremre ért. Lent, a torony mélyén, egy világító, zöld kádban forrt valami, és egy savanyú, elektromos szag csapta meg az orrát. A Lázár gyanta. És körülötte, mint papok egy betiltott szentélyben, Ra's al Ghul legyűrhetetlen gárdája várt. És középen, Ra's maga, arca megnyugvással telt, fegyvertelenül.
Bruce belépett. A köpenyét a szél vonszolja.
„A Bat” – mondta Ra's. Hangja a köröndöngés fölött szólt, mint egy gong. „A fiadban látlak. Hősként, aki a saját mitológiájába bújt. A végzet elkerülhetetlenségébe.”
Bruce nem szólt. A szeme átpásztázta a helyiséget, számolt, kiértékelt, tizenkét, nehézfegyverzet, a kijáratok, a kádhoz vezető csőrendszer vezérlői.
„A lányom úgy véli, hogy egy párbeszéd lehetőséget látja ebben,” folytatta Ra's. Arca nem mutatott bosszúságot. Csak kegyetlen kíváncsiságot. „Néhány hét, és a méhe méltó zászlóshajó lesz egy új dinasztiának. A vérvonalunk és a tiéd egyesül, hogy legyőzze a halált magát. Te pedig a sarokban állsz, sántán és értelmetlenül.”
Bruce előrelépett. Egyetlen célpontot jelölt meg. A fővezeték nyomógombja a kád mögött.
„Eljöttem, hogy megállítsam a város megmérését” – mondta Bruce. Hangja olyan volt, mint a csiszolt kő. „Nem a sarokban. Középen.”
Ra's feje enyhén oldalra dőlt. „A mérgezés? Ez egy megtisztulás.”
Bruce válla elgörbült. A köpeny mozdulatlan volt.
„Ha egy csepp is a rendszerbe kerül, megölöm,” mondta Bruce. „Majd utánad jövök. Végleg.”
Egy mosoly tört át Ra's arcán. Valódi örömet mutatott. „Itt van végre. A vadállat a védőköpeny alatt