The Demon's Daughter's Dark Embrace

Chapter 7: Scene 1

Az opera hazugság volt.

Gothamben mindig is ez volt. Egy aranyozott héj egy nekrotikus mag körül. Bruce Bruce Wayne-ként mozgott a nagy előcsarnokban, szmokingban, egy tökéletesen szabott kalitkában, egy vintage Krug kristályfuvola lógott az ujjairól, mint valami kellék. A Gotham Szimfónia jótékonysági árverése teljes gőzzel, unalmasan folyt. A felette lévő csillár látványos, megtört fényzuhatag volt, minden prizma hamis színeket vetett a márványpadlóra, amely olyan tökéletesen polírozott volt, hogy a város elitjének üres mosolyát tükrözte vissza.

Először a tükörképét látta meg. Egy torzulást a fekete márványon a főlépcső közelében, egy smaragdzöld selyem és obszidián hajcsíkot. Talia háttal állt a szobának, kesztyűs kezét az aranyozott korláton nyugtatva, és a mennyezeten lévő, halálraítélt hősöket ábrázoló falfestményt vizsgálgatta. A szándékosan tolakodó ruha mintaképe volt. A ruha megtévesztően egyszerű, hát nélküli volt, az anyag a lapockái éles vonalaihoz tapadt, mielőtt tiszta, szigorú csíkban a padlóra hullott. Az illat már azelőtt megtalálta, hogy megfordult volna: jázmin, igen, de a puskaolaj tiszta, fémes csípése csapta meg. Felfegyverkezve érkezett.

Kortyolt egyet a pezsgőből, a buborékok savasak voltak a nyelvén. – Nem gondoltam volna, hogy Mozart-rajongó vagy.

Nem fordult meg. „Rajongó vagyok az építészetért. Szeretem nézni, ahogy a pókok újjáépítik a hálóikat az elhanyagolt zugokban.” Hangja halk, búgó hang volt, alig hallható a vonósnégyes felett. „Fáradtnak tűnsz, Drágám. Városod falai egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Látom a vállad feszességén.”

– Hetvenkét óra – mondta, és odalépett mellé, elég közel ahhoz, hogy a lány selymesen szoknyája a nadrágját súrolja. Egyenesen maga elé bámult, az aranyozott tengerbe zuhanó Ikarosz festett képére. – Ez engedmény volt? Vagy csak egy módja annak, hogy érdekesebbé tegye a vadászatot?

Végül elfordította a fejét. A csillár fénye megvilágította a szemét, és fényes, ragadozó üvegként változtatta azt. „Kegyelem volt. Érte. Hogy apjának egy utolsó esélyt adott, hogy férfiként érkezzen, ne viharként.” Tekintete a férfi szájára siklott, majd lejjebb, kézzelfogható nyomásként. „Bűntudat szaga van. Tisztább, mint a kölnije.”

Egy társasági hölgy elsuhant mellette, gardéniaillat-felhőben, kuncogva. Abban a pillanatban, hogy elhaladt mellette, Talia kesztyűs keze a csuklóján volt, szorítása acélkábellé változott. „Az igazságot akarod? Nem a csatornatérképeken van. Itt van.” Talia a férfi kezét, mintha csak lazán érintené, a derekához vezette, ujjait a ruhája derekába tűzött adatpuccs sima, kemény vonalaihoz nyomva. „A központ teljes vázlata. Apám bevetési ütemtervei. Minden csapda.”

Nem mozdította a kezét. A nő bőrének melege áthatolt a vékony selyemen. – Az ár?

Mosolya olyan volt, mint egy késszúrás. „Tudod az árát. Vágysz rá, mióta otthagytál azon a toronyban. Amióta megízlelted.” Közelebb hajolt, ajkai a férfi füléhez értek, suttogása elnyelte a kvartett zenéjét. „Én nem vagyok metró, amit megostromolnak. Én vagyok a templom. És megfelelően kell imádnod, vagy megégsz.”

Elhúzódott, az adathordozót a férfi tenyerében hagyva, és siklott a díszes, privát dobozok ajtaja felé, járása ígéretes volt. A férfi nézte, ahogy elmegy, a smaragdzöld selyem elnyeli a fényt. A fejében lévő óra, amelyik hetvenkettő óta ketyegett, eltűnt. Csak ez a lüktetés maradt, ez a szörnyű gravitációs vonzás.

Öt percet várt. Felhajtotta a pezsgőt, váltott egy üres udvarias szót a polgármesterrel, majd eltűnt az árnyékos folyosón a páholyok mögött. A szőnyeg puha vörös volt, elnyelte a hangokat. A levegőben régi bársony és por szaga terjengett. A hetes páholy jelöletlen volt, az ajtaja résnyire nyitva.

Bent sötét volt, csak a lenti színpadról beszűrődő szellemfény világította meg. A Don Giovanni halvány, szárnyaló áriája őrjítő ellenpontként szűrődött be a falakon. Talia a nagy megfigyelőablak előtt állt, sziluettként rajzolódott ki a távoli, aranyozott előcsarnok előtt.

– Zárd be! – mondta, de nem fordult meg.

Elfordította a reteszt. A kattanás obszcén módon hangos volt.

„Megvannak az adataid. Megvan az utad a lányodhoz.” Végül megfordult. A félhomályban minden sík és árnyék volt. Kezei az oldalán lévő csathoz nyúltak. A smaragdzöld selyem felsóhajtott, olvadt ékszerként gyűlt össze a lábánál. Alatta semmit sem viselt. Teste sápadt olívazöld bőr és feszes izmok térképe volt, mellei telt, mellbimbói sötétek és már kicsúcsosodtak a hűvös levegőben. Egy évekkel ezelőtti késelés hege – egy vékony fehér vonal a bordáin – csillogott.

– Ez a tranzakció – jelentette ki, hangjából hiányzott a korábbi gúny. – Rám nézel. Azt veszed, amennyire szükséged van. Azt iszod, amennyire szükséged van. És emlékezz arra, ki táplálja a keresztes hadjáratodat.

Nemet kellett volna mondania. Fognia kellett volna az adathordozót, és le kellett volna ereszkednie a sötétségbe. De a lány fantomíze – só, édesség és vas – elöntötte a száját. A képe a kilátóteraszon, ahogy haszonállatként tekint rá, ott fortyogott benne. Ez nem vágy volt. Vágy volt rá, hogy beszennyezze az oltárt, hogy összetörje maga körül a templomot.

Három lépéssel átszelte a teret, nem csókolta meg, sehol sem érintette meg, csak ott, ahol ökölbe túrt a hajába, és hátrarántotta a fejét. Egy sziszegő zihálás tört elő a fogai közül, szeme nem fájdalomtól, hanem diadalmasan villogott. Az ablakhoz szorította, a hideg üveg csókolta a lapockáit.

– Azt akarod, hogy igyak? – morogta rekedten. Lehajtotta a fejét, de nem a lány szájához. Fogai végigsúrolták a mellének ívét, egy durva, követelőző harapással, amitől a lány hozzábújt. – A kútam akarsz lenni?

„Igen.” A szó egyszerre volt kérés és parancs.

Szája a mellbimbójára csukódott, erősen szopott, mélyen behúzta a sűrű, puha bőrt. Nem volt gyengéd. Könyörgés volt. Zúzódás. Nyelve dolgozott, durván és követelőzően, aztán jött – a tej meleg, enyhén édes íze, gyöngyözve a nyelvén. Az érzés mélységesen rossz volt, egy intimitás, ami minden védekezést felülmúlt. Élet és manipuláció olvadt benne. Ivott, kétségbeesett, dühös nyomással szopogatta, egyik kezével még mindig a hajába gabalyodott, a másikkal elég erősen szorította a csípőjét, hogy nyomokat hagyjon.

Felkiáltott, nyers, szűretlen hangon, ami elnyomta az opera zaját. Kezei a férfi vállát túrták, karmai a szmoking dzsekijét vájták. „Mélyebbre! Vidd el az egészet, te mohó állat!”

Áttért a másik mellére, az aktus erőszakossága egyre fokozódott. Nyaldosta, szopta, harapdálta, falta, saját izgalma fájdalmasan kemény barázdaként feszült nadrágja slipjén, dörzsölgetve a hasát. A teje simogatta az állát. A szaga, most izzadsággal és ezzel az ősi váladékkal keveredve, mindenhol ott volt. Arabul mormolt, káromkodott és becézgetett, teste hullámzott a férfinak, simogatta a combját.

– Na – lihegte, miközben a férfi dzsekijét lökte –, most bassz meg! Amíg tele vagy velem!

Elengedte, a saját ruháját tépdeste, a finom anyag elszakadt. Kiszabadította magát, kidülledt pénisze, kipirultan és dühösen. Nem emelte fel. Nem fektette le. Megpördítette, hogy az ablak felé nézzen, az arcát az üveghez nyomta, lehelete bepárásította az alatta elterülő üres, csillogó színpad látványát. Szélesebbre rúgta a lábát, a pozíció brutálisan leleplezővé vált.

Egyik kezével a tarkójánál fogva, magához szorítva irányította magát, és egyetlen, hasító döféssel benyomult.

Felsikoltott, a hangot elfojtotta az üveg. Feszes volt, hihetetlenül feszes, még mindig verdesett a férfi szájának intenzitásától. Nem várt. Büntető, azonnali ritmust teremtett, minden lökéssel az ablakhoz csapódott a teste. Az üveg megremegett a keretében. Mellbimbói nekinyomódtak, elkenve a párát.

– Ezt akartad? – mordult fel, és minden döféssel kitörtek belőle a szavak. – Erőforrásként? Egy kibaszott fiolaként?

– A tiéd! – sikította, és nekifeszült neki, minden csapódást kiállva. – Csak a tiéd! Istenem, csak így… törj össze…

Nyers, mechanikus kefélés volt. A zene egyre erősödött, az ária elérte tragikus tetőpontját, egy gyönyörű hazugság, amely aláhúzta nyers, nyögő egyesülésüket. Belefutott a lányba, párosodásuk nedves, csapkodó hangjai brutális ütőhangszerként hatottak. Lenézett, figyelte, hol egyesülnek, látta a tejét, ahogy simán folyik a bőrén, keveredik az izzadsággal. A látvány kikészítette.

Elvesztette az irányítást. Elengedte a nyakát, mindkét kezével megragadta a csípőjét, ujjaival a csontjába vájt, és egy végső, értelmetlen dühvel megdugta. A lány érezte, ahogy a férfi megdagad, lüktet, és a saját belső izmai egy ádáz, tejelő görcsben összeszorulnak, ami kiváltja a férfi szabadulását. Egy alig felismerhető üvöltéssel érkezett, forró, szakadozott kitörésekben ömlött belé, látása a szélein elhomályosult, egész lénye egyetlen, kétségbeesett, szégyenteljes kapcsolódási ponttá redukálódott.

Rárogyott, izzadságtól csatakos mellkasa a sebes hátának nyomódott, homloka a hideg, bepárásodott üveghez nyomódott. Így maradtak, zihálva, az ária véget ért, a színház elcsendesedett.

Lassan kihúzta magát. A hideg, ragacsos valóság az utóhatás volt. Hátralépett, és remegő kézzel bekötötte a nadrágját.

Talia lassan megfordult. A sminkje elkenődött, az ajka feldagadt. Tej csillogott a mellén. Szeme fekete tócsákként csillogott a félhomályban, rémisztő, jóllakott békét árasztva. Lehajolt, felhúzta a ruháját, és a mellkasához szorította, de nem vette fel.

– A legkeletibb vágányon a harmadik sín még él – mondta rekedtes, de határozott hangon. – Az apám nem tudja. Ez a gyengeségem. Te benne vagy. – Ránézett az adathordozóra, ami most a bársonyülésen feküdt. – Megfizettük az árát.

Elment mellette, mint egy hő és illat kísértete, és kinyitotta az ajtót. Megállt, mint egy sziluett a folyosóról beszűrődő fényben.

– Amikor átöleled – mondta Talia anélkül, hogy hátranézett volna –, érezni fogod a szorításomat. Örömödben megtalálod az ujjlenyomataimat. Nincs többé köztünk szakítószilárdság, Bruce. Felemésztetted a bizonyítékot.

Elment.

Egyedül a sötét dobozban, a lány ízének szelleme még mindig a nyelvén, a test fájdalma még mindig az izmaiban, Bruce Wayne felvette az adathordozót. Meleg volt. Szabad volt az út a lányához.

A saját kárhozatába vezető út, kikövezve és megvilágítva. Kiment, vissza az előcsarnok aranyozott tájába, egy másfajta fantomként.

The pezsgő hideg volt már a kezében, a kristály éles széle a tenyere izmaiba vájt. Az aranyozott csarnokban mozgó arcok most mocsokfoltoknak tűntek, kifakult és jelentéktelen figuráknak. A mellkasán, ahol a ruhája meg nedves volt az ő váladékától, egy kísérteties meleg égett. Az adathordozó, az a kis fekete érinthetetlen darab, a zsebében lüktetett, mint egy másik szív.

Lépett egy szobrok közé szoruló menekülőüzemű férfi mellé, aki telefonját nyomkodta. – A hajóidőbeosztást megkaptam – mondta Bruce a levegőbe, hangja semmit sem áruló el, tiszta Wayne-üres. – Az éjszakai rakományt a keleti vágányokról indulatra jelöljük.

A férfi bólintott, szemét fel sem emelte. A taktikája automatikus volt, elválaszthatatlan a légzéstől. A lány tejének puhás, állatias íze még mindig bevonta a nyelvet. A feljegyzéseket, amiket a csatornahálózatról készített, összevetette az imént adatokkal. A harmadik sína vázlata egy sérülékeny törésvonalat jelentett, egy helyet, ahol a kikötői biztonság logisztikája összefonódott a Liga kirakodási ütemtervével. Tökéletes csapda. Vagy lehet, hogy az.

Az erkélyajtókhoz ment, ahol a füstszagú esti levegő arcába csapott. A város fényszövevénye alatta feküdt, egy idegen csillagászati ​​képlet. Ujjai a korlát rozsdás vasába markoltak. A háta fájt, ahol a körmei belevágtak. Még egy életre szóló seb a gyűjteményében.

– Úgy látszik, a filantróp megint eltűnt a saját partyján.

A hangja mögött érkezett, olyan közel, hogy a hangja a fülén legyezve suhant. Meg se rezzent. Talia melléje állt, most már egy tiszta fekete szövetkabátban, haja tincsekbe fonódva. A nyakán egy friss piros folt csillogott, ott, ahol a fogai belemarkoltak. Azt vette fel büszkén, mint egy kitüntetést.

– A tárgyalás véget ért – mondta Bruce. – Nem maradt semmi hátra.

– Ó, dehogynem. – Érmehangosan nevetett, a hangja alacsony, borzongató volt. Kinyújtotta a kezét, és a hüvelykujjával a férfi ajkainak simított, ahol egy apró, tejfehér folt megcsapott. Megízlelte a saját ujját. – Nem hitted, hogy ennyi? Egy kis italt, egy kis információt, és az én szerelmes drágám elviharzik? A szállodaba tartasz. Üres. Dühös. Aztán pedig kezdted tépni azt a kis chipet, hogy kiderítsd, hazudtam-e.

Nem felelt. Az igazat mondta.

– Kövess. – A szó nem lehetőség volt. A tenyerébe nyomott egy hotelkulcs kártyát, az anyaga a bőrébe égett. – Azért fizettél, hogy megtudd, mitől félsz. A félelemnek van íze. Folytassuk.

A Peninsula alagsorában lévő, halott szervizgangban találkozott vele. A festék lehámozódott a betonról, az elektromos alkatrészek mesterséges füstjének és olajszagú illata lengte be a levegőt. A cefrét egy forgalomban nem lévő teherszállító kocsi hátsó részére dobták, a motor még meleg volt a városi hajszától. Az erőszakos egyesülés nyirkos csillogása még mindig a belső combján tapadt, a ruhája súrlódásától fájó felületi érzékenységgel.

A kocsi hátsó ajtaja nyitva volt. Bent, a rakteret egyetlen nedves neonfény világította meg, ami a padlón heverő műgyapotszónyagra hullott. Talia már várt, a kabátja a földre dobva, csak egy fekete, csipkés melltartóban és magas harisnyában. A zsebkendő méretű melltartója alatt a mellei teltek voltak, a bimbói áttetszettek a textílián. A combjai között a fekete selyem vékony csíkja már nedves volt.

– Még mindig rajtam vagy – suttogta, és visszahajolt az ülésre, a térdeit szétvetve. – Ebben a piszokban. Nyald ki belőlem.

Térdelt. A padló durva szövetén végigsiklott a nadrágja. Arcát a combjai közé temette, az orra a nedves selyemhez ért. Zihálva szívta magába az illatát – saját maguk keverékét, a sót és a húst. Ajkai a textíliát keresték, de nem húzta le, hanem a textíliát félreszorította, száját közvetlenül a nedves bőréhez nyomta.

Zihálva felkiáltott. Ujja a hajába kapaszkodott, leszorította még közelebb. Nyelve kereső mozdulatokkal dolgozott, végigtapogatta a ráncokat, a kemény kis csomót, aztán nyomás nélkül belenyomta magát. Sós, kesernyés, erős volt, egy mély, sötét száj. Ivott belőle, ahogy előbb a tejéből ivott, magával sodródva az ostoba kárhozatba.

– Igen… ott… te rohadt… – zihálta, és a combjával a fejét szorította. – Most érzed? Hogy hívlak? Ez a helyem, Bruce. Ez a kút.

Felnézett, állát csöpögve. Szemében tükörképük volt, egy eltorzult mocskosság. – Talán én is kiveszem a magamét.

Felállt, és a kezével lehúzta a nadrágját és az alsóneműjét. Fel nem állt rendesen, csak feszülten és sötéten állt. A combja belső felére ültette, és a választ az ülés hátuljához szorítva felhúzta magát. Egyetlen, hirtelen mozdulattal leült, bevette magába a teljes hosszát.

Mindketten felkiáltottak. Neki még szűk volt belül, borzalmasan feszült és élénk, és az előző egyesülés feszes nyerssége fokozódott. Összekapaszkodtak, úgy, mintha harcolnának a levegőért.

KEMÉNYEN LOVAGLJA RAJTA.

Arcát az arcába temette, fogai a fülcimpájának véresre rágásához hasonlóan markoltak bele. Nem volt dicsőség, csak puszta mozgás, fenékcsontja keményen és folyamatosan csapódott a combjához, az ütközés hangja nyers, összefüggéstelen volt a betonkamra ürességében. Feltépte a melltartóját, keze a mellére csapott, markolta, csavarta, aztán a szájához emelte, ahol éhesen és nyersen szopta.

– Nézz – könyörgött zihálva, továbbra is dolgozott rajta. – Nézz a szemembe, majd megbaszol. Ismerd el.

Kényszerítette magát, hogy felnézzen. A könyökének támaszkodott, hogy még mélyebbre nyomja. Az ülést a falhoz verve zörgött, ahogy rá és le ereszkedett, minden egyes ütemben majdnem kiugrott belőle, hogy aztán a teljes súlyával visszasüllyedjen. Látta az ő őrületét a szemében. Valódi volt. Ez volt a félelem íze – a saját kívánságának ez a formálhatatlan, önmagát faló valósága. Megragadta a fenekét, az ujjai a lágyaiba vájtak, hogy irányítsa, kontrollálja, de nem volt kontroll, csak egy kifacsart együttműködés.

– Közeledem – nyögte. – Jézus… Bruce, én…

– Én is – mormogta, és egy kezet közéjük emelve megérintette az ott lent összefolyó nedvességtől csillogó kemény kis csomót. Ujja gyors, pontos mozdulataival dolgozott, míg fel nem siklo