Chapter 6: Scene 1
Az öböl felől fújó szél rozsda, só és ipari hanyatlás szagát árasztotta. Végigsöpört a Blackgate börtön elhagyatott kilátóján, egy korrodált vasból készült csontvázplatformon, amely a börtön meredek külső falához volt csavarozva. Lent a Gotham folyó hömpölygött, fekete iszapként nyelte el a szemközti városról visszaverődő neonfényt. Maga a város egy rothadó ékszer volt, fénye hazugság, amely semmi mást nem ígért, csak még mélyebb sötétséget.
Bruce a korlátnál állt, nem Batmanként, hanem a felderítéshez használt szürke taktikai ruhában. A csuklya le volt engedve, arca a csípős levegőnek tátva maradt. Követte a nyomot – a démon fejét, ami a Bowery raktárépületére volt graffitizik – egy zsákutcába, tele Liga szimbólumokkal és jázminillattal. Egyfajta morzsa volt. Tudta. A lány itt akarta látni.
Egyetlen figyelmeztetése a csizma kavicson csikorgása volt.
„Fáradtnak tűnsz, Drágám.”
A hangja külföldi akcentussal csengett a város kórusában, selyemként fenőkövön. Nem fordult meg. Figyelte, ahogy egy járőrhajó fehér sebet vés a vízen.
– Hol van, Talia?
„Helena biztonságban van. Jóllakott. Álmodik.” Talia a férfi perifériás látóterébe került, egy szabott fekete ruhás kísértetként, haja egyetlen hullámzó zászlóként lengedezett a szélviharban. „Te vagy az, aki kísértetként ólálkodik mindenütt, mindenféle kísértet nélkül.”
Most ránézett. A himalájai hideg még mindig ott volt benne, ősi kőmag a gothami mocsok alatt. Zöld szeme elkapta a mentőautó távoli fényének felvillanását, visszatartotta, és ragadozóvá törte meg. „Egy gyerek által is követhető nyomot hagytál.”
„Hagytam egy nyomot, amit csak te láthatnál. És csak te lennél elég arrogáns ahhoz, hogy egyedül sétálj.” Közelebb lépett, a szél ruháját teste vad, karcsú vonalaihoz simította. Illata – szantálfa és hideg acél – áthatolt a folyó szagán. „A klub. Ez szánalmas volt. Azt hiszed, hogy egy idegennel való szex lemossa az illatomat a bőrödről? Csak a saját szégyenedben pácolódsz vele.”
A férfi kinyújtotta a kezét, ujjai a lány alkarját fonták. Mintha egy faragott tikfát szorított volna. „Ez nem játék. Ő a lányom.”
– Tényleg? – Talia nem húzódott el. Nekitámaszkodott a szorításnak, a melege átjárta az anyagot. – Egy olyan gyermeket követelsz, akit soha nem tartottál a karodban. Egy olyan jövőt gyászolsz, amelyet aktívan elutasítasz. Ellentmondások szimfóniája vagy, Bruce. Ezért vagy olyan tökéletesen, pusztítóan az enyém.
Egyetlen csuklómozdulattal, ami oldotta a férfi szorítását, megfordítottak, és egy hideg, vas tartóoszlopnak csapta a férfit. Az ütés kiütötte a levegőt a tüdejéből. Teste az övéhez nyomódott, nem szenvedéllyel, hanem egy prédáját leső vadász abszolút dominanciájával.
– Tudni akarod, hol van? – suttogása forrón csengett a férfi fülében. – Találd meg! Gondolj túl rajtam. Küzdj túl rajtam. De nem tudod. Mert egy részed nem akarja. Az a részed itt van. – Keze lecsúszott a férfi mellkasán, a keményített lemezeken át a nadrágja kapcsaiig.
Újra megragadta a csuklóját, most még erősebben. – Ne!
– Ne tedd? – nevetett, rövid, éles nevetés, amely elveszett a szélben. – Eljöttél az ágyamhoz a hegyekben. Ittál belőlem. Bennem hagytad a magodat. A „ne tedd” egy évszázaddal túl későn jött.
Szabad keze felemelkedett, ujjai a férfi hajába túrtak, és lerántotta a fejét, hogy fogadja a csókját. Nem meghívás volt. Támadás volt. Fogak, nyelv, a megosztott oxigén dühös követelése. Egy fél másodpercig ellenállt, egy életnyi fegyelmével üvöltött, hogy dobja le a párkányról. Aztán a benne lévő gát, amely a klubnál megrepedt, darabokra tört. Egy nyers, torokhang hasított a torkából a lány torkába. Kezei, amelyekkel el akarta lökni magától, a hátába kapaszkodtak, és még erősebben húzták magához.
Ez nem a steril hotelszobában lezajlott zsibbadt tranzakció volt. Ez kémiai reakció volt, egy erőszakos. Megízlelte a teje szellemét, a szent és a profán emlékét, és valami vadságot szabadított fel. Megszakította a csókot, bikaként lihegve, és megpördítette a lányt, olyan erővel felcserélve a helyzetüket, hogy az oszlop megremegett. A hideg vashoz nyomta a lány arcát, teste olyan volt, mint egy kohó a háta mögött.
– Bizonyítani akarsz valamit? – morogta kifejezéstelen hangon. – Akkor bizonyítsd be.
Letépte a nadrágja finom kapcsait, az anyag egy sóhajhoz hasonló hanggal engedett. A lány nem segített. Sziszegett, hátradőlt a férfinak, saját kezével próbálta kiszabadítani. A férfi farka kiugrott, már teljesen keményen, lüktetve a pocsék levegőben. A lány nedves volt – érezte a forróságot, amikor ujjai a csípőjébe vájtak –, és a megerősítés egy második ütés volt a gyomrába. Ez is a lány fegyvere volt.
Nem hatolt belé. Még nem. A duzzadt fejet a lányhoz nyomta, végigdörzsölte a redőit, bekente vele a nedvességét, mindkettőjüket kínozva. A lány egy olyan nyelven káromkodott, amit a férfi nem ismert, visszahúzódott, és megpróbálta felnyársítani magát.
– Mondd ki! – követelte, szája a lány nyakának és vállának találkozásánál volt, beleharapott az anyagba, rá.
„Basszd meg!”
Beleütközött. Egyetlen brutális, mély döféssel, ami elfojtott sikolyt csalt elő a tüdejéből, a tiszta, vad elégedettség hangját. Hihetetlenül szoros volt, selyemsatu fonódott köré, és az érzés annyira intenzíven valóságos volt, hogy egy pillanatra elvakította. Nem volt benne gyengédség, nem volt ritmus. Harc volt. Büntető, mély csapásokkal kefélte, mindegyiket a düh és a kétségbeesett, karmos vágy hajtotta, hogy eltörölje a köztük lévő távolságot, hogy uralja azt a dolgot, amit nem tudott irányítani.
A fémkorlát megreccsent a lendülettől. Kezei a rozsdától lepattant oszlopon kapaszkodtak. „Igen! Így! Érzed? Az a tiéd! Ott gyökerezett meg az örökséged, te gyáva!”
Szavai benzinként hatottak. Belecsapott, a bőr bőrön csapódása gyors, obszcén dobpergés volt a szél süvítésében. Az egyik karja a dereka köré fonódott, tartotta, lehorgonyozta a támadásához. A másik kezével a hajába túrt, hátrahúzta a fejét, gerincét fájdalmas, gyönyörű ívbe ívelte. Figyelte az arcát, csukott szemekkel, szétnyílt ajkakkal, amelyek a hidegben bepárásodtak.
– Nézz rám! – vicsorgott.
Kinyitotta a szemét. Üveges volt, fókuszálatlan, majd kiélesedett, és rémisztő tisztasággal szegeződött az övére. Még itt is, így is jelen volt. Győzelemben volt.
A felismerés kétségbeesetté tette. Egyre mélyebbre, erősebben nyomta, hogy eltalálja azt a pontot, ami megtörheti a lány önuralmát. Meg is találta. Egy éles, megtört sikoly tört fel belőle, és belső izmai hirtelen, heves görcsben szorultak össze körülötte.
„Gyere értem!” – parancsolta, miközben a saját orgazmusa elszabadult, elkerülhetetlen robbanásként. „Gyere a farkamra, Talia! Mutasd meg, mi az enyém!”
Rossz döntés volt ezt mondani. Szeme diadalmasan csillogott, miközben teste megadta magát. „Semmi… a tied” – zihálta, a szavakat a férfi döfései tarkították. „Te csak… a csődör… vagy, akit tenyészteni kell. Ez… minden… amire jó vagy!”
Az orgazmus érte, egy csendes, remegő földrengésként, ami vadul megrázta. Kiszakította a kezéből a szabadulás érzését. Ordítva érkezett, amit elnyelt a város zaja, belé ömlött, látása elhomályosult a szélein, egész lénye beszűkült arra az érzésre, hogy kiüríti magát a nőbe, aki egyszerre volt a legnagyobb ellensége és gyermeke anyja.
A férfi a lányhoz rogyott, homloka verejtéktől csapódott a lány nyakához. Ott maradtak, egymáshoz ölelve, szaggatottan, egyszerre lélegezve, testük melege múlandó szigetként hatott a hidegben. A szégyen azonnal rájuk tört, hidegebb volt, mint a szél.
Kihúzta magát, a szakítás olyan érzés volt, mintha műtét után ment volna. Elfordult, és enyhén remegő kezével bekötötte a ruháit.
Ő is ugyanezt tette, mozdulatai pontosak és hatékonyak voltak. Amikor megszólalt, hangja nyugodt volt, megnyugodott, egy királynőé, aki egy meghódított mezőt szemlél. „A régi Gotham Central metrócsomópont alatti terület. Amit a városatyáitok az ötvenes években, a mészárlás után lezártak. Itt keltetjük a jövőtöket.”
Megdermedt. Ez volt az igazság. A csontjaiban érezte. Egyenes válasz. Olyan magabiztos, hogy már-már megvető mozdulat.
„Miért mondd el nekem?”
Végre szembenézett vele, arckifejezése megfejthetetlen volt. „Mert a labirintus szórakoztatóbb, ha az egér tudja, hol a sajt. És mert szükséged van rá, hogy emlékeztessenek.” Még utoljára közelebb lépett, ujjával végigsimítva a férfi állán lévő sebhelyen. „Harcolhatsz a férfiakkal. Megrohanhatod a kapukat. De Helena szemébe fogsz nézni, és meglátsz engem. És választanod kell a háborúd és a véred között. Ez egy olyan választás, amelyben már egyszer elbuktál.”
Megfordult, és a peron széléhez lépett, ahol egy vékony, hihetetlenül erős kábel lógott láthatatlanul a sötétségből. Egy készüléket csíptetett rá.
„Hetvenkét órás az időablak. Aztán leereszkedünk, olyan távolságra, ahová te sem érsz el.”
Kilépett a semmibe, elnyelte a börtönfal és a hömpölygő folyó közötti homály. Bruce egyedül állt, az ő és a szex illatát már eltépte a mohó szél. Lent a város fényei pislákoltak, ezernyi gúnyos szem. Volt egy helyszíne. Határideje volt.
És most először értette meg igazán, hogy nem az Árnyak Ligájára vadászik.
A saját lemészárlásába vezették.