Chapter 5: The Aftermath
A hegyekből való leereszkedés nem utazás volt, hanem ördögűzés. A csúcsok ritka, szent levegője átadta helyét az alföld kénsavas, fullasztó illatának, majd a modern világ zsíros, elektronikus szmogjának. Minden egyes mérföld egy réteg páncél volt, amelyet erőszakkal hegesztettek vissza a lelkére. Mire a magángép leszállt Gotham eső áztatta aszfaltjára, Bruce Wayne a visszafogott düh szobrává változott. A Batman egy lezárt sírbolt volt.
Wayne-torony áthatolta a megviselt égbolt gyomrát. A penthouse a hiány emlékműve volt. Csiszolt kő, gondosan válogatott művészet, olyan mély csend, hogy zümmögött. A padlótól a mennyezetig érő ablaknál állt, kezében egy érintetlenül tartott borostyánszínű whiskyvel teli kristálypohár. Az alatta elterülő város a kudarc áramköri lapja volt, villogva az apró, szüntelen tüzektől, amelyek eloltására esküdött. Semmit sem látott belőle. Fekete rózsákat látott. Egy apró, birtokló szájat látott. Látta a nedves csillogást Talia alsó ajkán, miközben a lány szólt neki, hogy menjen.
Elhajította az üveget. Az üveg a titánnal megerősített ablaknak csapódott, lökéshullámot csapódva, ami visszhangzott a steril végtelenben. A kristályszilánkok gyémántokként siklottak a padlón.
– Alfred – mondta rekedtes hangon.
Az öregember előbukkant a folyosó árnyékából, jelenléte néma feddésként hatott. Felmérte az összetört üveget, Bruce vállának merevségét, a szeme alatti beesést, amit semmilyen playboy-karizma sem tudott elrejteni. „Uram.”
„Tisztíttasd ki! Kimegyek.”
„Alig kilenc óra van. Az adománygyűjtés a múzeumban…”
„Lemondom. Hivatkozzon migrénre. Egy kicsapongó hétvége Monacóban. Nem érdekel.”
Alfred tekintete fizikai súlyként szegeződött rá. „És bűnöző elemet üldöz, uram? Vagy másfajta büntetést?”
Bruce megfordult. A nyers, védekezés nélküli pillantás, amit Alfredre vetett, erőszakosabb volt, mint az összetört üveg. Benne volt a fiú a sikátorból, a férfi a hegyről, az apa a rémálomból. „Nem kapok itt levegőt.”
Nem a Barlangba ment. A városba ment. Nem Batmanként, hanem egy szabott Tom Ford öltönyben lévő kísértetként, aki beleolvad a Gyémántnegyed neonvörös vérkeringésébe. Zajra volt szüksége. Mocsokra. Éreznie kellett valamit, ami nem egy gyermek fantomsúlya volt a karjaiban, vagy a megadás perzselő emléke a lányban.
A klub neve Babel volt. A basszus lüktetett a füst és az izzadság rétegzett rétegein keresztül. Villogó fények hasítottak át a ködön, megvilágítva csikorgó testek, lázban égő szemek, fogak villanásának pillanatait. A bárpulthoz ment, egy sötét áramlat kettéosztotta a kétségbeesés tengerét. Whiskyt rendelt, tisztán, és úgy kiitta, mint a vizet.
Egy nő materializálódott mellette. Platinaszínű haj, kiömlött olajra emlékeztető ruha. Drága vodka és ragadozó szándék szaga áradt belőle. „Úgy nézel ki, mintha a saját nevedet próbálnád elfelejteni.”
Ránézett. Gyönyörű volt, mégis üres. Tökéletes tükör. „Működik?”
A mosolya olyan volt, mint egy borotvaél. „Derítsük ki!”
Követte őt. Nem volt beszélgetés, semmi színlelés. Egy lift vitte fel egy szállodai emeletre, egy kulcskártya csúszott ki a kezéből. A szoba drága volt és személytelen. Egy ablaksor nézett le a városra, amelyben kudarcot vallott. A hideg üveghez nyomta, a város fényei egy mérgező galaxissá olvadtak össze mögötte.
Szája az övén volt, csupa nyelv, fog és keserű vermut. Kezei az övét rángatták, körmei súrolták a sebet. A férfi hagyta. Utasként élt a saját bőrében. Kiszabadította a férfi már amúgy is kemény farkát a dühtől, aminek máshová nem jutott, és durván bevezette ruhája csúszós szegélye alá. Nem viselt alatta semmit.
– Bassz meg! – sziszegte parancsként, nem meghívásként. – És ne légy gyengéd.
Megfordította, egy elegáns bőrkanapé támlájára döntötte, arca a párnához súrlódott. Nem csókolta meg a nyakát, nem érintette meg semmiféle gyengédséggel. Egyetlen brutális lökéssel lökte belé.
Felkiáltott, élesen, elégedetten. Feszes volt, de száraz, a súrlódás nyers és égető. Nem érdekelte. Büntető léptekkel indult, minden csípőcsapás egy szótlan káromkodás volt – érte, a gyerekért, a kibaszott rózsákért, a döntésért, amit nem hozott meg. A kanapé lábai csikorogtak a fényes padlón. Olyan erősen szorította a csípőjét, hogy zúzódást okozott, a helyén tartotta, miközben belenyomódott, a bőr csapódása a bőrön aljas ellenritmusa volt a távoli városi szirénák hangjának.
– Igen – morogta, és nekifeszült a férfinak –, igen, csak így, te gazdag gazember. Használd!
Lehunyta a szemét, és látta Talia arcát, a homlokán gyöngyöző verejtéket a tűzfényben, orrlyukai dacos kitágulását, ahogy magához ragadta. Erőteljesebben, mélyebbre nyomult, próbálta elűzni a képet, hogy ezzel, a semmivel helyettesítse. A alatta lévő nő lihegett, nyögései teátrálisak, előadói jellegűek voltak. Nem érzett mást, csak egy növekvő, maró nyomást a gyomrában.
Fojtott, néma vicsorgással érkezett, teste görcsökkel rándult, ahogy az idegenbe öntötte magát, homloka a lapockái közötti hűvös bőrre hanyatlott. A megkönnyebbülés fiziológiai kudarc volt, nem megkönnyebbülés. Űr nyílt ott, ahol a feszültség volt.
Kihúzta magát, felhúzta a cipzárt. A lány kiegyenesedett, a ruhája visszacsúszott a helyére, majd megfordult, arca kipirult a győzelemtől, amit a férfi nem értett. Nyúlni kezdett felé.
Már az ajtóban volt. Előhúzott egy köteg százast a zsebéből, és megállás nélkül ledobta a konzolasztalra.
– Seggfej! – kiáltotta utána, de a szó csodálattal vegyes volt.
A hideg éjszakai levegő pofoncsapásként csapta meg. A rúzs íze hamuvá változott a szájában. Sétált, fényes cipője a nedves járdán kopogott, sehová sem tartott. Megszólalt a telefonja. Alfred. Aztán egy hírriasztás. Egy szimbólum villant a képernyőn – egy stilizált démonfej egy raktár falán a Bowery-ben. Egy Liga névjegye. Egy idézés. Vagy egy hadüzenet.
Megállt. Lenézett a kezeire. Biztosak voltak. Mindig biztosak voltak. Leintett egy taxit. „Wayne-torony.” – Bruce Wayne hangja volt. A visszapillantó tükörben Batman szemei voltak.
Magasan az obszidián toronyban Talia egy tableten nézte a titkosított közvetítést. A Babel biztonsági kamerájának felvétele szemcsés volt, de elég tiszta. Nézte, ahogy belépett, ivott, majd távozott a nővel. Figyelte az időbélyeget, számolgatott.
Helena egy faragott szantálfából készült kiságyban aludt maga mellett, mellkasa a tejtől részeg ember mély békéjétől emelkedett és süllyedt.
Egy árnyék, amely mélyebb volt a szoba homályánál, sűrűsödött a sarokban. Übu, apja legodaadóbb kutyája, egy hegynyi néma rosszindulat. „Az üzenet kézbesítve, hölgyem.” – kérdezi a Démonfej. „Megvan a válasza?”
Talia nem vette le a tekintetét a képernyőről, Bruce üres, jóképű arcának a villogó fényben megbúvó képére merevedett. Megízlelte a férfi kétségbeesését az erődben. Látta a törést. Ez… ez volt a bizonyíték. A férfi a világhoz dörzsölte magát, próbálta összetörni azt a részét, amelyik vágyott arra, amit a lány kínált.
Megérintette a hasát, a selyemruhája alatti halvány sebhely kiemelkedését. Az ő jele. A kudarca.
– Igen – mondta hűvösen és tisztán, mint a hegyi forrás. – A válasza minden gyáva, gyászoló tettében benne van. A háborút választja. Az árnyékot választja. – Végül megfordult, zöld szemei a képernyőről érkező fénybe pillantottak, egy ragadozó bizonyosságával izzva. – Szóval adunk neki egy árnyékot, amellyel nem tud harcolni. Adunk neki egy háborút, amelyet nem tud megnyerni. Hadd vadássza a nyomozó a démonait. Mi felneveljük az örökösét.
Elhúzta a felvételt, és előhívta Gotham földalatti infrastruktúrájának vázlatát. „Készítsétek elő az áthaladást. Hajnalban ereszkedünk le. Ideje, hogy Helena megérezze születési jogának illatát.”
Lenézett a lányára, ujja végigsimított puha, pihés arcán. – Anyád teje – suttogta. – Apád vére. Sorsod acélja. Mindet meg fogod inni.
Messze lent, az elfeledett templom szívében egyetlen fekete rózsa remegett, melyet arkán hidraulika és akarat tartott fenn, miközben egy új, mélyebb rezgés kezdett lüktetni a kövön keresztül – egy ébredező birodalom hangja, mely tekintetét a bánat városa felé szegezte.