Chapter 3: Scene 1
A tetőtéri kert bársonnyal fátyolos seb volt. Méreganyagokért és szépségért tenyésztett fekete rózsák bontakoztak ki a sárgás holdfényben. Illatuk sűrű, nyálkás volt, egy gyászillat, amely elnyomta Gotham sikátorainak mélyen lenti szagát. Selyempárnák hevertek szétszórva, mint lehullott szirmok a hideg kövön. Bruce a szélén állt, és lenézett a városra, amelyet az imént mentett meg múltja összetört darabjaival. Szájának emléke, a hódítás és a só íze, olyan volt, mint egy film, amit nem tudott letörölni a nyelvéről.
A lugasok közötti árnyékból bukkant elő, lassabb, határozottabb sziluettként, mint a tetőtéri lakásból beáramló forgószél. Egyszerű, sötét smaragdzöld köntöst viselt, kioldva. A köntös susogott a lába körül, ahogy mozgott. Kezében két pohár és egy kancsó valami, ami úgy verte vissza a holdat, mint a folyékony borostyán.
„A semlegesített diszperziós egységet otthagytad, hogy a GCPD barátaid megtalálják őket” – mondta, hangja elhalkulva a távoli szirénák zúgásán. „A győzelmed jelképe. Milyen polgári tett.”
Nem fordult meg. – Mi van a pohárban, Talia? Még egy biometrikus kulcs? Egy neurotoxin, ami a gyászomhoz van hozzárendelve?
„Armagnac. 1893. Békeáldozat.” Letette a poharakat egy alacsony vasasztalra, és töltött. A hang hangos volt a csendben. „Üljön le mellém.”
„Nincs béke. Te mondtad. Még csak most kezdjük.”
– Azok is vagyunk – kortyolt a lány, miközben a perem fölött figyelte a férfit. – De még a háborúknak is vannak megállapodásaik. Ülj le. Vagy jobban félsz a beszélgetéstől, mint a harctól?
Aztán megfordult. A köntös szétnyílt, felfedve testének finom, vad vonalait. Ugyanazt a testet, amely alatta, ellene, körülötte mozgott fegyveres szándékkal. Nem látott közvetlen fenyegetést a testtartásában, csak egy figyelő, macskaszerű türelmet. Inkább nyugtalanító volt. Leült egy párnára, az asztalt kettejük között tartva. Elvette a poharat, de nem ivott.
– Az apád értékelése – mondta Bruce kifejezéstelenül. – Kielégítőek voltak az adatok?
„Kiemelkedően. A prototípus pontosan a feltételezéseknek megfelelően működött. Az alany… fiziológiai és érzelmi kiváltó okait… tökéletesen feltérképezték és kihasználták.” Egy apró, kegyetlen mosoly. „Lenyűgöző, ellentmondásos tanulmány vagy, Bruce. Az akaratod vasból van, de a tested saját nyilvántartást vezet. Bevallja, amit te tagadsz.”
Érintetlenül letette a poharat. „Térjünk a lényegre.”
Tükrözte őt, poharát az övéhez helyezve. Aztán hátradőlt, a köntös még jobban szétnyílt. Egyik kezét az alhasára tette, és teljesen új birtokló vágyat érzett benne.
„Egyre jobban érzem magamban a lényeget.”
A szavak először nem jutottak eszébe. Csak hangok voltak az illatos levegőben. Aztán mondattá rendeződtek, a mondat pedig ténnyé. A világ megbillent. A város neonfénye mintha lüktetett volna a fülében hirtelen, üres dobolással.
"Mi?"
„Hallottad. Egy gyermek. Azon az éjszakán fogant. A tetőtéri lakásban.” Zöld szemei ragyogtak, teljesen nyugodtak voltak. „A Liga orvosai ma reggel megerősítették. Egy lány.”
Felpattant, a párna hátrabillent. A vasasztal megremegett. „Ez nem lehetséges.” Hülyeség volt ezt mondani, és ezt abban a pillanatban tudta, ahogy kimondta a szavakat.
„Ez nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlen is volt.” A nő nem mozdult, csak nézte, ahogy a férfi kibomlik. „Azt hitted, a véletlenre bízom egy ilyen erős egyesülést? Az ovulációm pontosan kiszámított volt. Minden pillanat optimalizált. A bennem lévő orgazmusod nem az én kontrollvesztésem volt, Bruce. Ez volt az elsődleges cél.”
A brutalitása, a klinikai, kibaszott horror fizikai csapásként érte. Most már látta – nem megadásként, hanem aratásként. A dühét, a felszabadulását, fegyverré alakítva és összeszedetten. Egy élő, lélegző adatpont.
„Te pszichopata ribanc.” A káromkodás csak suttogás volt, amit a szél szétfoszlott.
– Stratéga vagyok – helyesbített, és a hangja megkeményedett. – Te egy genetikai és taktikai csúcsot képviselsz. Apám víziója örököst követel. Te visszautasítottad a köpönyeget. Így hát egy újat teremtek. Ő lesz a tökéletes fúzió. A te fizikai képességeid, az én fegyelmem, apám víziója. Egy Batmanből született dinasztia.
Meg akarta ütni. Össze akarta törni az asztalt, a rózsákat, az önelégült, nyugodt bizonyosságot az arcán. Ehelyett hideg, émelyítő zsibbadás futott végig rajta. „Azt hiszed, hagyom, hogy fegyverként használj egy gyereket? Egy kibaszott… tervrajzként?”
– Nincs más választásod. – Végül felállt, és leengedte a köntöst a válláról. A köntös tócsába gyűlt a lábánál. A holdfény végigsimított hasa új, finom ívén. A sebezhetőség megcsúfolása volt. – Dühönghetsz. Megpróbálhatsz közbelépni. De ő az enyém. Már most is a bolygó legfélelmetesebb biztonsági rendszere védi. És a lányod. Az egyetlen dolog, amiről megesküdtél, hogy soha nem fogsz teremteni – egy örökség, ami a sötétségből született.
Meztelenül és félelem nélkül lépett felé. „Félsz az intimitástól. Félsz a kapcsolattól. Félsz attól, hogy egy másik lelket teremts, akit elvehetnek tőled egy sikátorban. Ezért építettél erődöt.” Testét az övéhez nyomta, bőre megdöbbentően meleg volt. Keze kígyózott közöttük, tenyerével megérintve a nadrágjában egyre növekvő keménységet, ami undorította, ami teljesen elárulta. „De nézd. A tested tudja az igazságot. Tudja, hogy ez az egyetlen örökség, ami számít. Test és vér. Hatalom, megörökítve.”
Megragadta a csuklóját, és összeszorította. – Ne!
Meg sem rezzent. „Vagy mi? Meg fogsz bántani? Lehet. De a hajónak, amin ő van, soha nem fogsz ártani. Ez nem szerepel a kódexedben.” Kiszabadította a csuklóját, és könyörtelen hatékonysággal elkezdte kioldani a férfi övét. „Ez az új front, kedvesem. Nem egy városért folyik a csata, hanem egy vérvonalért. És te már vereséget szenvedtél.”
Agya tiltakozást sikoltott, anyja képét idézte fel, egy betonon szétszóródó kis gyöngynyakláncét. De teste, áruló és élő, reagált a nő hevére, a félelmetes valóságra, amelyet testté tett. Kemény volt, fájt, saját biológiájának foglya.
Visszalökte a párnákra, és ráült, mielőtt a férfi ellenállhatott volna. A lány puncija már nedves volt, mint egy sikamlós, forró ígéret a férfi farkának. Lehajolt, sötét haja függönyként temette az arcukat, lehelete armagnac és rózsa keveréke volt. – Megadtad nekem a kódot Gotham megmentéséhez – suttogta, és addig harapdálta a férfi alsó ajkát, amíg a férfi vérízt nem érzett. – Most pedig elmondom a következményeket. Ez az igazi küldetés. A saját rémálmod megtermékenyítése.
Egyetlen vad, lefelé irányuló döféssel felnyársította magát.
A belőle feltörő sikoly színtiszta gyötrelem volt. Feszes volt, lehetetlenül feszes, perzselő burokként, amely utánozta torka korábbi fájdalmát, de mégis mélységesen, rémisztően más volt. Ez az alkotásért volt. Ez az állandóságért. Erőszakos, követelőző ritmussal lovagolt rajta, minden felemelkedése és lesüllyedése a birtoklás bélyegét jelentette. Karmai a mellkasát karmolták, vörös vonalakat vésve a régi sebekre.
– Most már bennem van – morogta Talia, miközben a hidegvére nyers, őrlő vágyjá változott. – A magod teremtette őt. És minden alkalommal, amikor megdugsz, elismered őt. A kibaszott DNS-eddel építed fel a világát.
Elveszett volt. Élete erkölcsi építménye összeomlott. Védelmére szánt kezei megragadták a csípőjét, erősebben, mélyebbre kényszerítve, mintha beléje temethetné az igazságot. Bőrük csapódása brutális, ritmikus ellenpontja volt a város távoli nyögésének. Dühös, kudarcra ítélt dugattyúként csapódott neki.
– Szörnyeteg vagy! – zihálta, miközben beleütközött a lányba.
– Én vagyok a tükröd! – sikította vissza, hátravetett fejjel, kalapáló torokkal. – Nézz magadba! Úgy kefélsz a gyermeked anyjával, mintha darabokra akarnád törni! Ez vagy te! Ez a szörnyeteg, amit a lányom örökölni fog!
Az orgazmusa egy kataklizma volt. Nem gyönyörként hasított belé, hanem egy szeizmikus megadásként, az önutálat és a pusztító, ősi beteljesülés fehér izzású kitöréseként. Átáradt a nőbe, a termékeny sötétségbe, ahol a sorsa már formát öltött. A nő szorosan köré fonódott, minden egyes pulzusát kiélezve, saját tetőpontja egy csendes, remegő görcsként zárta össze őket egy izzadságtól csatakos, remegő csomóba.
Hosszú percekig csak a zihálásuk hangja hallatszott. A fekete rózsák mintha közömbösen figyelték volna őket.
Végül a férfinak rogyott, fülét a kalapáló szívére szorította. Ujjai végigsimítottak a hasán nedves verejtékcsíkokon – a férfi megkönnyebbülése nyomán. – Helena lesz a neve – mondta lágy, szinte álomszerű hangon. – Azt jelenti, hogy ’fény’. Egy fény, amely a sötétségünkből született.
Bruce felbámult a szennyezett égre, üresebbnek érezte magát, mint valaha a Batman csuklyájában. Harcolt már bűnözőkkel, őrültekkel, istenekkel. De ez… ez egy háború volt, amelyet a saját jövője ellen üzent. A gyermek, egy lány, Helena, tény volt. Élő, növekvő tény a méhében.
Talia megmozdult, felemelte a fejét. Zöld szeme tiszta és eltökélt volt. „A játék megváltozott, Bruce. Már nem csak egy őr vagy. Egy ős vagy. A küldetésed már nem az, hogy megvédj egy várost az olyan emberektől, mint én.” Megcsókolta, egy szűzies, szörnyű csókkal. „Ez arról szól, hogy eldöntsd, megvéded-e a lányodat attól a szörnyetegtől, amivé válsz.”
Felállt, magára kapta a köntösét, és a lugasok árnyékába húzódott, otthagyva őt meztelenül és felöltözve a hideg kövön. A fekete rózsák és a szex illata a bőréhez tapadt, egy nem saját szívverés szelleme visszhangzott a csendben.