Chapter 4: The Hunt Begins
A ritka levegő úgy hasított a tüdejébe, mint az üvegszilánkok. Minden lélegzetvétel kiszámított kockázat volt, a gőz egy pillanatra lebegett a levegőben, mielőtt a himalájai szél elszaggatta volna. Az erődítmény geológiai rosszindulatú daganat volt, fekete márványból, dérrel erezett, csontfehér holdfényben csillogó bőrrel. Egy évnyi egyetlen, maró hatású figyelem szülte csenddel kerülte meg a külső járőröket. Minden drogfogás, minden korrupt főkönyv, minden Gotham sikátoraiban elkövetett törött csont elterelte a figyelmét. Az igazi küldetés itt volt, ebbe a hegybe vésve.
Nem egy haditeremben vagy trónteremben találta, hanem egy teremben, amely a tetőtéri kert perverz nyugalmát tükrözte. Fekete rózsák is virágoztak itt, szirmaik természetellenesen vibráltak a hideg, párát izzadó kőfalakon. A kandallóban alacsony tűz lobogott, remegő fényt vetett a szőrmékre és selymekre. És ott ült, egy alacsony díványon.
Talia.
Haja laza volt, sötét zuhatagként omlott az egyik vállára. Egyszerű, elöl nyitott vászonruhát viselt. Karja hajlatában, sápadtabbnak tűnő bőréhez simulva, egy fekete selyembe bugyolált apró alak bújt az orrához. A hang lágy, nedves, ritmikus volt. Szopnivaló. A szoba illata megcsapta – rózsák, fafüst, hideg kő és a tej meghitt, emlősökre jellemző illata.
Nem nézett fel. „Késésben vagy. Már megette az első étkezését.”
Bruce dermedten állt a boltíves bejáratnál, a csuklya lencséi behúzva. A háta mögötti folyosóról áradó hideg semmi volt a mellkasában tátongó jéghideg űrhöz képest. Felkészült egy hadseregre. Rékre. Csapdákra. Erre a csendes jelenetre nem készült fel.
– Hadd lássam! – hangja rekedtes volt, napok óta nem használta.
– Gyere és lásd meg. – Zöld szemei végre felemelkedtek. Semmi diadalmas, kárörvendő tekintet nem látszott bennük, amire számított. Mély, fáradt pocsolyák voltak. Sötét karikák zúzták alattuk a bőrt. Teste, amely mindig a precíz, szikár test fegyvere volt, most lágyabb volt. A váltás hatalmas volt, felfedve melle telt, nehéz ívét, a csecsemő összezárt száját, birtoklóan széttárt apró kezét. Egy sápadt, rózsaszín sebhely, friss és éles, kettévágta alhasának enyhe duzzadását a gyermek felett. Az ő jele. Másfajta.
Úgy mozgott, mintha a padló berepedni készülne. Minden egyes lépés hatalmas erőfeszítést igényelt. Felettük állt, és lefelé nézett. A baba arca a koncentráció gyűrött maszkja volt, ökölbe szorított sötét hajjal, finom tollszempillákkal a kipirult arcán. Ő igazi volt. Helena.
– Figyelemmel kísérted – jelentette ki Talia, kissé arrébb mozdítva a gyereket. Egy csepp tej kicsúszott az apró száj sarkából. – A gothami orvosi hálózat biometrikus érzékelői. A műholdak átprogramozták a hőjeleket ebben a tartományban. Abban a pillanatban tudtad, hogy megszületett.
Így is volt. Egy kísérteties rezgés a Barlang rendszereiben, egy apró, új szívverés a térképen. Ez kergette ide az amfetamin és a düh ködén keresztül.
„Ő nem egy adatpont.”
– Minden egy adatpont. – Talia gyengéden eloldotta a babát, aki egy halk, nyávogó tiltakozó hangot hallatott. Megdöbbentő, hétköznapi szakértelemmel felemelte a gyereket a vállára, és megpaskolta az apró hátát. Nem takarta el magát. A fedetlen mell csillogott. – Beleértve a jelenlétedet is. A választást, amellyel most szembesülsz.
– Nincs más választás – nyúlt ki, kesztyűs keze a bepólyált alak közelében lebegett. – Velem jön.
Talia nevetése egy rövid, kimerült levegővétel volt. „Hová? Egy trófeákkal és fájdalommal teli barlangba? Egy városba, amely gyerekeket zúz péppé az ereszcsatornáiban? Hogy egy szellem nevelje fel őket, aki nem képes a saját tükörképére nézni?” Talia felállt, a baba biztonságos csomagként ölelve maga mellé. A mozdulattól összerándult, és egyik keze röviden a sebhelyes hasára siklott. „Nézd meg, Bruce. Tényleg nézd meg. Ő a bizonyítékod az életre. Az egyetlen tiszta dolog, amit a háborúd valaha is teremtett.”
A baba halkan büfizett, abszurd módon emberi hangon. Zavaros, újszülöttkék szemei pislogva, fókuszálatlanul bámultak a férfi válla fölött.
„Fegyvert csinálnál belőle. Mint te.”
– Királynőt tennék belőle – sziszegte Talia, a fáradtság heves vágyba csapott át. – A világ egy lábon rothadó holttest. Apám látomása a tisztító tűz. Ő örökli majd a megtisztított földet. Veled az oldalunkon… vagy akadályként, amelyre emlékezni fogunk.
Közelebb lépett. Az asszony illata, tej, izzadság, vér és rózsák illata körülvette. „Csatlakozz hozzánk. Ne tanítványként, hanem királyként. Apaként. A te erőd, az ő öröksége, az én útmutatásom. Rendet teremthetünk a káoszból, amelynek megfékezésére minden este vérzel.” Szabad kezével felemelkedett, hűvös ujjaival végigsimított az állkapocs vonalán, ahol a csuklya véget ért. „A Batman ma este meghalhat itt. Bruce Wayne velünk születhet újjá. Nincs több maszk. Csak hatalom. Csak család.”
A kísértés egy fekete lyuk volt, amely széthúzta mindazt, ami ő volt. Abbahagyni a küzdelmet. Hogy megkapja ezt – a gyereket, a nőt, egy célt, ami nem csak a végtelen, őrlő ellenállás. Hogy megismerjék.
Látta szülei szétszórt gyöngyeit. Látott egy kisfiút, örökre egyedül egy hatalmas, üres házban.
Megragadta a csuklóját, de nem gyengéden. – Megőrültél.
A szemében égő tűz fellobbant, helyét valami hidegebb, keményebb vette át. Visszafektette az alvó Helenát egy fonott bölcsőbe a dívány mellé. Felé fordult, és egy megfontolt, lassú mozdulattal a fejére húzta a vászonruhát. Az összegyűlt a lábánál.
A teste az elmúlt év térképe volt. A sebhely. A teltebb mellek, a bőr alatt látható erek. Csípője enyhe puhasága. Pusztító volt. Nem fegyverként, hanem tényként. Összezárta a távolságot, meztelensége a férfi hideg, kemény páncéllemezei előtt.
– Akkor vedd át a vigaszdíjadat – suttogta, lehelete meleg volt a férfi ajkán. – Követted a szörnyeteget a barlangjáig. Igényeld a zsákmányodat!
Gyűlölet volt. Szükség. Ez volt az egyetlen nyelv, ami megmaradt közöttük.
Olyan erővel csókolta meg, ami inkább harapásra hasonlított, szája olyan megadást követelt, amit soha nem adna meg. A lány ugyanolyan vadsággal válaszolt, fogai élesek voltak a nyelvén. A férfi a páncélja pecsétjeivel babrált, kezei ügyetlenek voltak az őrült, dühös energiától. A mellvért csattant a szőrme szőnyegre. A kesztyűk is követték. A lány letépte az alsóruháját, az anyag elszakadt.
Még mielőtt a díványhoz értek volna, már rajta is termett, és visszalökte a tűz előtti prémekre. A lány lábai szétnyíltak, nem hívogatásból, hanem kihívásból. Még mindig csúszós volt az etetéstől, másfajta, pézsmás nedvesség keveredett a saját izgalmával. Nem várt, nem készítette fel. Egyetlen brutális, ölelő csapással belevágott.
Felkiáltott – egy nyers, tépett hang volt, ami sem nem öröm, sem fájdalom, hanem tiszta, rideg érzés. Teste hihetetlenül szorosan szorította a férfit, mint egy forró, élő ököl. A hasán lévő heg megfeszült a feszültség alatt. A férfi a feje fölé szorította a csuklóját, és az arcát figyelte.
– Ezt akartad? – mordult fel, miközben kemény, büntető ritmussal vágott bele. A szőrmék súrlódtak alattuk. – Még egy kibaszott horgony?
– Igen – zihálta, miközben nekiütközött neki, egyre mélyebbre ölelve. Vad tekintete visszatükrözte a tüzet. – Minden… istenem… minden négyzetcentiméterét. Szóval emlékszel… hová tartozol!
Háború volt. Minden döfés támadás volt, minden csípőmozdulat ellentámadás. Megcsavarodott, kiszabadítva az egyik kezét, és körmeivel végigsúrolta a férfi hátát, tüzes vonalakat húzva a régi hegszövetbe. A férfi morgott, és a hátára csapta a lányt, lépései kiszámíthatatlanná, dühössé váltak. A szoba megtelt a hangokkal: a bőr csapódásával, a dívány nyikorgásával, a rekedt, sikító lélegzetükkel. Úgy dugta meg, mintha megpróbálná kiűzni belőle a gyermeket, mintha erőszakkal visszaszerezhetné az ellopott DNS-ét.
Átkarolta a derekát, sarkú cipője a hátába mélyedt, markolatig húzva magához. – Még mindig itt van – fortyogott Talia, torokhangon ígéretként. – Te csak… beveted a földet… ami már az övé.
Szavai a szakadék szélére taszították. Az orgazmusa csendes, erőszakos kitörés volt, az önutálat fehér izzása, amely végigsöpört rajta, ahogy kiürítette magát a nőbe, teste remegett az övéhez. Összeesett, homloka a vállához dőlt, bőrének izzadsága összekeveredett a tejjel az övén.
Egy hosszú pillanatig csak a tűz ropogása és a fülében lüktető vér hallatszott. Aztán a bölcső felől egy halk, nyögő sikoly hallatszott.
Talia ellökte magától. Megmozdult, összerezzent, de aztán odament a lányához. Felemelte Helenát, visszaült a prémekre, és újra szopni kezdett. A jelenet obszcén volt a maga háziasságában: az anya szoptat, az apa ondója a combjai között szivárgott a prémre.
Bruce felült, és maga köré húzta alsóruhája szakadt maradványait. Kiürültnek, tisztára égettnek érezte magát.
– Elmehetsz – mondta Talia anélkül, hogy ránézett volna, kifejezéstelen, kimerült hangon. – A járatok tiszták. Én gondoskodtam róla. – Megsimogatta a baba fejét. – De tudd ezt. Ha elmész, nem egy szörnyetegtől véded meg. Te definiálod azt a szörnyeteget, amelynek elpusztítására kiképzik. A jövője ellenségét. Az árnyékot, amelyet be kell súrolnia.
Felállt, és összeszedte a páncélját. Minden darab nehezebbnek érződött, mint korábban. Gépiesen öltözködött a lány néma tekintete alatt. Még egyszer ránézett a gyermekre – a lányára –, aki elégedetten ölelte anyja keblét. Taliára nézett, akinek az arca a kérlelhetetlen elszántság maszkjaként ragyogott.
Azért jött, hogy elvigye. Hogy megmentse. Miután még jobban megátkozta, távozott.
Szó nélkül megfordult, és visszasétált a fagyos folyosóra. A rózsák, a szex és a tej illata lebegett körülötte, egy fantomlélek, amiről tudta, hogy soha nem fog eloszlani. A választás nem az övé volt. Az övé volt. És abban a szörnyű kamrában, csendben, ő hozta meg.
Eltűnt a hegy árnyékában, maga mögött hagyva az egyetlen fényt, amit valaha teremtett, az ellenség szívében égve.