Chapter 9: The Milk of Paradise
A lövés utáni csend fizikailag is érzékelhető volt, hideg takaró borította be a fagyos udvart. Természetesen nem lövés volt. Egy volfrám drót recsegése, olyan hang, amit egy hegy ad ki, amikor egy gleccser borul. Bruce száz méterre is hallotta, ahol Chent egy jégbarlangban hagyta dideregni, megígérve, hogy a kimentő csapat perceken belül ott lesz.
Mozdulatlanul mozgott, mint egy árnyék a mélyebb árnyékban, ruháinak roncsai úgy lobogtak, mint a zászlók. A nő illata még mindig ott volt rajta, benne, mint egy billog. Az emléke, ahogy a teste az övéhez szorítódott, a dühös diadal a szemében, ahogy kivette a magját, dobszóként hatott a halántékában. Én vagyok a burkod.
A hang forrását egy márványtornyok alkotta kerengőben találta meg, ahol a megfagyott vízesések csipkézett fogakként lógtak. Egy Liga őrszem feküdt elcsavarodva a jégen, feje természetellenes szögben, sötét vére egy apró, bíborvörös krátert olvasztott. A gyilkosság hatékony és profi volt. De ez egy üzenet volt. Egy morzsa.
Követte őket egy keskeny, sziklafalba vájt lépcsőn felfelé, melynek minden fokát évszázadok néma léptei koptatták simára. Egy privát erkélyre vezetett, egy párkányra, ahonnan lelátni az éjszaka és a hegyek végtelen mélységére. A nő a korlátnál állt, háttal neki, friss, szénszürke köntösben. A szél belekapott a hajába.
– Követett téged – mondta, hangját elragadta a szélvihar. – Látott a mérnökkel. A jelentése még hajnal előtt eljutott volna apámhoz.
Bruce nem szólt semmit. A hideg belemart fedetlen bőrébe. Hegszövetből és dühből álló szoborrá változott.
Megfordult. A holdfényben arca sápadt volt, a nyugalom maszkja. De a szemei ragyogtak, megtört arccal. „Menned kellene. A barlangból szabad az alsó völgybe jutni. A férfid biztonságban van.”
„Megöltél egyet a sajátjaid közül, hogy leplezd a szökésemet.” Ez nem kérdés volt.
– Mondtam már. Megváltoztak a körülmények. – Lépett egyet felé. A köntös lazán volt megkötve, a torka mélyedése mély árnyékként húzódott körülötte. – Ő csak egy bonyodalom volt. Én eltávolítom a bonyodalmakat.
„Mintha elvetted volna a választásomat.”
Egy halvány mosoly. „Adtam neked egy jobbat. A választás illúziója kegyetlenség, kedvesem. Megkíméllek ettől.”
A forró és azonnali düh végre áttörte az ereiben lévő jeget. Két lépéssel átszelte a távolságot, kezei a vállánál fogva vastag gyapjúköntösébe fonódtak. Nem rázta meg. Leszorította. A háta egy hatalmas puffanással csapódott a torony durván faragott kőfalához, ami halk sóhajjal kiütötte a levegőt a tüdejéből. Az arcán látható nyugalom valami döbbent, élő dologgá szertefoszlott.
– Te szerveztél meg mindent – morogta, arca centikre volt az övétől. Látta a finom hajszálereket a szemében, a gyors lüktetést a halántékánál. – Az adatchiptől a sziklafalig. Te akartad, hogy itt legyek. Te akartad ezt.
„Igen.” A szó egy lélegzetvétel volt.
"Miért?"
Felemelte a kezét, nem azért, hogy eltolja magától, hanem hogy megragadja a csuklóját. Hevesen szorította. „Hogy lássa, hogy újjá lehet-e teremteni. Hogy lássa, van-e olyan ember, aki értelmesebb a küldetésében, és akar valamit magának. Még ha csak… ezt is.”
Egy brutális csavarással széttépte a köntöst. Az anyag, bármilyen erős is volt, éles szakadásokkal engedett utat a gallértól a köldökig, a nyakától a derekáig szabadon hagyva a lányt. A hideg hegyi levegő megcsapta a bőrét, és a mellbimbói azonnal kemény, sötét csúcsokká feszültek. De nem csak a hideg miatt volt.
A mellei teltebbek, nehezebbek voltak, mint emlékezett rájuk. Sápadt bőre feszült, finom kék erek rajzoltak ki egy térképet a felszín alatt. Duzzadtak, érettek voltak. A bimbóudvar szélesebb, sötétebb, mély szépiabarna volt.
Meredten bámult. A kirakós darabjai, a testében az elmúlt hónapokban végbement finom változások, a rejtélyes gúnyolódásai, apja filozófiájának biológiai könyörtelensége – mindez egy szörnyű, összefüggő egésszé fűződött össze.
– Terhes vagy. – A szavak kőként hullottak a szájából.
Nem tagadta. Tágra nyílt zöld szemekkel figyelte, várva az ütést.
Egy megnevezhetetlen érzelmek vihara – rémület, áhítat, gonosz, birtokló büszkeség – cikázott át rajta. A legsötétebb ösztöne hajtotta. Lehajtotta a fejét, és a szájába vette az egyik hegyes mellbimbóját.
Nem megcsókolta. Rákapaszkodott, szája éhes, szívó pecsétként fojtotta el. Erősen szívta, mély, húzó követelésként, ami inkább büntetés volt, mint szeretet. Talia felnyögött, teste ívbe feszült a hideg kőről, torkából egy éles sikoly szakadt fel. Ujjai a férfi hajába túrtak, nem azért, hogy elrántsa, hanem hogy ott tartsa.
És meg is történt. Hirtelen forró, édesség öntötte el a nyelvét, majd keserű, gyógynövényes felhang öntötte el – jázmin, igen, de vas és valami gyógyhatású is, a Lázár-gödrök táplálékká desztillált íze. A teje. Folyamatosan folyt, engedelmeskedve szája vad vonzásának. Nyelt, az intim aktus erőszak és mélyebb egyesülés volt, mint bármilyen szex.
Erőteljesebben szopott, másik kezével durván, teljes súlyával a másik mellét gyúrta, hüvelykujjával végigsimított az elhanyagolt mellbimbón. Egy második sugár, vékony és sürgető, permetezett az ujjpercein. Az íze a kötelesség volt. Az örökség volt. Egy lánc, amelyet a lehető legősibb módon kovácsoltak.
– Á, Bruce… – nyögte, miközben a feje hátrabukott a kőnek. Teste megmerevedett, majd meghajlott, megadva magát a brutális tápláléknak. Combjai megmozdultak, a szakadt köntös még jobban szétnyílt. Nedves volt; Bruce érezte az illatát, ami átható, pézsmás ellenpontja volt a teje tiszta illatának. – Igen… vedd el. A tiéd. Ő is a tiéd.
Áttért a másik mellére, szájával eltakarta a nedves, sajgó csúcsot, mélyeket kortyolgatva, mintha ki akarná szívni a testéből az igazságot, a jövőt, az egész csavaros cselekményt. A teje egy vallomás volt, ami elől nem tudott elmenekülni. Szabad keze tapogatva közöttük, megrántotta a nadrágja maradványait, kiszabadítva a már amúgy is kemény farkát. A hideg levegő és a puszta, pusztító intimitás, amit tett, vastaggá és fájóvá tette.
A bejárathoz vezette, sima bőre beborította a férfi fejét. „Na,” követelte rekedtes hangon. „Amíg megkóstolod, amit alkottál, vedd birtokba az egészet.”
Egyetlen könyörtelen döféssel vágott bele. A lány feszes volt, szinte lehetetlenül, belső falai új, kétségbeesett hevülettel szorították magukhoz. Kemény, ritmikus mozdulattal bökte a falhoz, csípőjének minden egyes rándulása a kérlelhetetlen kőbe csapta a testét. A szél zúgásán kívül csak a bőr nedves, ritmikus csapódása és a szája durva húzódása hallatszott.
„Te tervezted ezt” – vádolta a bőrét, szavait eltorzította a húsa, a teje. „Te számítottad ki a fogantatást. Ez a te fegyvered.”
Válasza egy megszakított zihálássorozat volt, amely illeszkedett a férfi döféséhez. „Ez az én… ajándékom… te vak… bolond. Egy darabod… túléli… a háborúdat… A te… örökséged… nem egy város… hanem egy fiú!”
Érezte, ahogy az orgazmus egyre csak gyűlik benne, egy szökőárként tör fel a düh, a rettegés és a szörnyű, fájó kötődés kútjából. Őrülten szopta a mellét. A teje folyt, és a sírása a tetőfokára hágt. A lány jött először, teste összeszorította, belső izmai vadul verdestek, egy néma sikoly sikoly csapott a vállára. A lány orgazmusának ereje beindította az övét. Egy utolsó, mély szopással a férfi belé ömlött, forró és bőséges érzéssel, mélyen a méhbe ömlött, amelyben már ott lakott a gyermek, összekeveredve a lány saját örömének esszenciájával.
Ott maradt, belé temette magát, szája lassan, puha, nedves pukkanással engedte el a mellét. Egy vékony tejcsík húzódott végig a duzzadt íven. Mindketten lihegtek, gőz szállt fel izzadságtól csatakos bőrükről a fagyos levegőben. A nő keserédes íze – a jázmin és a kötelességtudat íze – örökre bevésődött a férfiba.
Lassan kihúzta magát. Lenézett egyesülésük nyomaira, amelyek megcsillantak lágyuló bőrén és a nő combjain. Nézte a felszaggatott melleket, melyeket a szája jelzett. Ránézett az arcára, amely kipirult az erőfeszítéstől és a győzelemtől.
Előrehajolt, ereje visszatért, és lenyalt egy kóbor tejcseppet a férfi alsó ajkáról. A tekintete acélos volt.
– A kimentő csapatnál van Chen – suttogta. – Menj! Légy Batman! Mentsd meg a városodat! De tudd ezt. Bármilyen messzire is futsz, egy részed itt van most. Növekszik. Övé lesz a tekintetem. És az akaratod. A világ nem lesz rá felkészülve.
Gyengéden összehúzta köntösének szakadt széleit, egyik kezével fogva őket. A másikkal megérintette az arcát, a mozdulat gyengédsége dermesztő volt.
„Amikor legközelebb találkozunk” – mondta –, „nem egy mérnököt fog keresni. A fiát fogja keresni.”
Megfordult és elsétált, mezítláb és fenségesen átsétált a jeges kövön, eltűnve a torony sötét szájában. Bruce egyedül állt a párkányon, teje íze és az orgazmus érzése még mindig visszhangzott a csontjaiban. A szél üvöltése most egy gyermek sírására hasonlított.
Gotham várt, a távoli égbolton egy komor fényfoltként terült el. Felé fordult, küldetése sértetlenül, foglya megmenekült.
Még soha nem érezte magát ennyire legyőzöttnek.