The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 12: The Throne's Awakening

Az obszidián trónterem átalakult. Hetekig tartó egyesült akaratuk, suttogott szándékaik és közös álmaik a megtört fény barlangját szinte felismerhetetlenné formálták. Ahol egykor szaggatott monolitok karmolták az árnyékokat, most sima oszlopok emelkedtek, olvadt ezüstszálakkal erezve, amelyek a Cindy gyomrában növekvő gyermek szívverésének ütemével lüktettek. A falak még lélegzettek, de suttogásuk halk, dallamos zümmögéssé szelídült, mint egy altatódal, amelyet elfeledett hangok kórusa énekel. A padló már nem félig emlékezetes arcokat tükrözött; a fenti ezüstszálak lágy fényét verte vissza, meleg, éteri fénybe borítva a termet.

Cindy a szoba közepén állt, kezét domborodó gyomrán nyugtatva. A terhesség gyorsabban haladt előre, mint ahogy bármely természetes terhességnek kellett volna. Limbo időbeli torzulásai, a benne élősködő hatalmas mágiával együtt, felgyorsították a növekedést. Egy hónap, talán még kevesebb telt el azóta az éjszaka óta, amikor a trónon volt, és már érezte az új élet súlyának átalakulását. Most már kerek volt, láthatóan terhes, teste olyan módon átalakult, ami még mindig meglepte.

– Ma csend van – mormolta, hangja halkan visszhangzott a hatalmas teremben. Illyana felé fordult, aki csendben lépett be a főbejáraton keresztül, platinaszőke haja lazán a válla körül. A varázslónő most másképp nézett ki, valahogy lágyabbnak tűnt, arcának éles szögleteit egy régóta elkerülő béke kerekítette. – A suttogások. Halkabbak, mint régen voltak.

Illyana közeledett, sietség nélkül, tekintetét Cindy gömbölyödő pocakjára szegezte. „Énekelni tanulnak” – válaszolta, és általában gúnyos hangján egy leheletnyi csodálkozás tükröződött. „A mag, amit elültetettél, gyökeret ereszt. A birodalom valami újjá válik.” Megállt Cindy előtt, keze kinyúlt, hogy Cindy keze mellé nyúljon a terhes has ívén. „Valami jó.”

Cindy az érintés felé hajolt, szemei ​​remegve csukódtak. „Érzem, ahogy mozognak. Rugdosnak. Egész délelőtt nyugtalanok voltak.”

Illyana ajka mosolyra húzódott, ami egyszerre volt áhítat és huncutság. „Náluk is ott van az energiád. Türelmetlenek, követelőzőek, mindig többet akarnak.” Letérdelt Cindy elé, térdei a hűvös kőpadlóba préselődtek, kezei birtoklóan simogatták a hullámokat. „Pont, mint az anyjuk.”

– És a másik anyjuk? – ugratta Cindy, miközben ujjai Illyana platina tincseibe túrtak. – Mintha nem lennél a legigényesebb teremtmény, akivel valaha találkoztam.

„Érintett.” Illyana gyengéd csókot nyomott Cindy ruhájának anyagára, pont arra a helyre, ahol percekkel azelőtt mozgást érzett. A gyerek mintha válaszolt volna, egy apró rúgással az ajkán. A lány felnevetett, olyan ritka és őszinte hangon, hogy Cindy szíve összeszorult a hallatán. „Erősek. Tudják, hogy itt vagyok.”

– Persze, hogy ismernek. – Cindy hangja lágy és tiszteletteljes volt. – Éreznek téged. Éreznek téged. Az első emlékük a hangod lesz, a szíved dobbanása. – Elhallgatott, és nagyot nyelt. – Azt akarom, hogy megismerjenek. Nem a Sötétgyermeket, nem a boszorkányt. Csak... téged.

Illyana mosolya elhalványult, egy régi árnyék villant át a szemén. „Nem tudom, hogyan legyek az. Aki páncél nélkül, aki acél nélkül.” Kezei enyhén remegtek Cindy hasán. „Mindig is én voltam a fegyver. Nem tudom, hogy tudok-e a pajzs lenni.”

– Már az vagy – mondta Cindy határozottan, miközben Illyana állát ragadta meg, és felemelte az arcát, hogy a tekintetük találkozzon. – Minden alkalommal, amikor éjszaka átölelsz, minden alkalommal, amikor a gyermekünknek súgsz a sötétben, te vagy az a személy. Csak még nem látod.

Illyana lesütötte a tekintetét, szempillái árnyékot vetettek az arcára. „Méltó akarok lenni rájuk. Rád. De a sötétség még mindig ott van, Cindy. Részem. Nem tudom csak úgy kivágni.”

– Nem kell kivágnod – felelte Cindy, miközben hüvelykujjával végigsimított Illyana állkapcsán. – Csak meg kell tanítanod szeretni. Mutasd meg neki, hogy több van, mint fájdalom, hatalom és kontroll. – Lehajolt, és egy gyengéd csókkal megragadta Illyana ajkait.

Amikor elhúzódott, Illyana szemei ​​ragyogtak. „Túl jó vagy hozzám.”

– Valószínűleg – ismerte el Cindy fanyar mosollyal. – De úgyis velem ragadtál. És ezzel a kis bajkeverővel. – Megfogta Illyana kezét, és erősen a hasára nyomta, ahol egy újabb rúgás hullámzott a bőre alá.

Illyana lélegzete elállt, és egy pillanatra Cindy hasához nyomta a homlokát, hagyva, hogy az érzés átjárja. „Szeretlek” – suttogta a feszes anyagnak. „Mindkettőtöket.”

Egy hirtelen szúrástól Cindy halkan felnyögött. Más volt, mint a szokásos rúgások és rázkódások, egy mélyebb fájdalom, ami átterjedt az alsó hátára, és letelepedett a hasába. Ajkába harapott, próbálta leplezni a kellemetlen érzést, de Illyana azonnal észrevette.

„Mi az?” – a varázslónő hangja aggodalommal élesedett, kezével Cindy csípőjét fogva.

– Csak görcsök – hazudta Cindy, és legyintett. – A kis szörnyeteg a gimnasztikáját gyakorolja.

Illyana szeme összeszűkült. „Hazudsz. Érzem a feszültséget a testedben. Mi a baj?”

Cindy habozott. A dolgok megváltoztak közöttük a fogantatás éjszakája óta; Illyana hiper-hangolódni kezdett minden szükségletére és kellemetlenségére, heves védelmező vággyal lebegett körülötte, ami egyszerre volt megnyerő és lenyűgöző. Miután heteket töltött ezekkel a változásokkal, ez a különleges érzés egyre tartósabbá vált, a kellemetlenségből mély, nehéz fájdalommá fajult, ami mélyen a mellkasába telepedett és lefelé sugárzott, egy furcsa szorítás, amitől a mellei nehezebbnek és érzékenyebbnek tűntek, mint korábban.

– A melleim a fájdalmak – vallotta be végül Cindy, és az arca kipirult. – Ezek… fájnak. És teltek. És lehet, hogy túlzásba viszem a dolgot, de ez egy másfajta fájdalom.

Illyana arckifejezése megváltozott, különös csillogás jelent meg a szemében. „Hogyan?”

– Nem tudom, hogyan magyarázzam el. – Cindy kényelmetlenül fészkelődött, és védelmezően keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. – Mintha nehezek lennének. Sőt, szivárognának. – Zavartan grimaszolt. – Bocsánat, tudom, hogy ez undorító. A terhesség furcsa.

„Ez nem undorító.” Illyana könnyedén feltápászkodott, tekintetét továbbra is Cindy mellkasára szegezve. Cindy bő ruhájának megkötőjéért nyúlt, ujjai táncoltak az anyagon. „Mehetek?”

Cindy habozott, dekoltázsát elöntötte a pír. Teste furcsa tájjá vált számára – egy ház, amelyet olyan módon alakítottak át, amire nem egyezett bele, új lakók foglalták el a szobákat engedély nélkül. De Illyana érintése gyengéd volt, és Cindy megbízott benne. Bólintott egy aprót.

Illyana meglazította a kötözőket, és a puha vászon lehullott, feltárva Cindy melleit a kamra hűvös levegőjének. A terhesség alatt teltebbek és nehezebbek lettek, a bimbóudvar pedig mélyebb rózsává sötétedett. A végükön pedig tiszta folyadékcseppek gyöngyöztek, mint a harmatcseppek.

„A tested tejet termel a gyermekünknek.” Illyana hangja áhítattal telt meg. Kinyújtotta a kezét, ujjbegyével alig súrolva az egyik feszes mellbimbót, és egy csepp csillogó folyadékot húzva a bőrére. „Valami szenttel táplálod őket. Valamivel, amit csak te tudsz adni.”

Cindy megborzongott az érintéstől, váratlan gyönyöráradat öntötte el, egyenesen a combjai között hasítva le. „Ez csak biológia” – hárította el gyengén a kérdést. „Evolúció, hormonok. Semmi különös.”

„Ez minden, ami különleges.” Illyana az ajkához emelte az ujjbegyét, megízlelve a tiszta folyadékot. Szeme elkerekedett, egy halk, önkéntelen nyögés hagyta el a torkát. „A francba. Ez… ez hihetetlen.”

Cindy arca még jobban elpirult. „Ez tej. Nem valami finomságnak kéne lennie.”

– Ez egy részed – vágott vissza Illyana rekedtes hangon. – Ugyanaz az esszencia, ami új életet teremt. És olyan az íze, mint a tiéd – mint a melegség, az erő és valami, amit nem tudok megnevezni. – Előrehajolt, lehelete Cindy mellbimbóján áradt. – Meg akarom kóstolni. Az egészet.

Cindy lélegzete elállt. „Illyana, ez… ez furcsa. Nem vagyok én egy kibaszott tejelő tehén.”

„Te vagy az életadó. Te vagy a társam. Te hordozod a gyermekünket.” Illyana ajkai Cindy mellbimbójához súrlódtak, szikrázva az idegrendszerében. „És imádni akarom minden porcikádat. Beleértve ezt is.” Kinyújtotta a nyelvét, és elkapott egy újabb csepp folyadékot.

Cindy torkába nyöszörgés szorult. Az érzés elektromos volt, semmihez sem hasonlítható. Teste melegséggel reagált, combjai között ellazult a feszültség, mintha a csípője kioldódott volna. „Én… azt hittem, meg akarod kóstolni. Nem… nem azt, amit most csinálsz. De…” Szavai halk sikításba halkultak, ahogy Illyana szája a mellbimbójára csukódott, nyelvével körbejárva az érzékeny hegyet, lassan szopva.

Az első szívás még több folyadékot szívott elő, és Illyana mohón nyelt, birtokló tisztelettel simogatva Cindy mellét. „A francba, Cindy. Olyan az ízed, mint maga az élet.” A másik mellére is ráakadt, ugyanolyan figyelmet szentelve neki, miközben ujjai gyengéden görgették az elhanyagolt mellbimbót, újabb cseppeket csalva a felszínre.

A kettős stimulációtól Cindy a legközelebbi oszlopnak támaszkodott, térdei szinte összecsuklottak, ahogy az ördög hullámai végigáradtak rajta. Ez nem csupán az etetés édes megkönnyebbülése volt, hanem egy mélyen erotikus intimitás, valami ősi gyökeret gyökerezve a lényében. Cindy feje hátrahanyatlott, egy hosszú, lélegzetelállító nyögés hagyta el a száját. „A francba, Illyana. Ennek… ennek nem szabadna ilyen jól éreznie magát.”

Illyana éppen annyira húzódott hátra, hogy megszólalhasson, halk és rekedt hangon. „És pontosan mi is az az érzés?”

„Gyengéd. Funkcionális.” Cindy kezei már Illyana hajába túrtak, miközben közelebb húzta magához. „Nem mintha most érintenének meg először.”

Illyanának nem kellett további bátorítás. Újult éhséggel vetette vissza magát a tejbe, és mélyeket ivott. A tej most gyorsabban folyt, patakokat rajzolva ki, amiket a nyelvével kergetett végig, tisztára mosva Cindy mellkasának bőrét, miközben még többet szopott. Kezei már nem tudtak megkötni, lecsúsztak Cindy pocakjának domborulatán a lábai közötti átázott anyagra. „Vizes vagy” – mormolta Cindy mellének ívéhez simulva.

– Kérlek – zihálta Cindy. Combjai szétnyíltak, ahogy Illyana ujjai a ruhája szegélye alá csúsztak, és megállapította, hogy a lány siklós és készen áll a viselésre.

Illyana ujjai gyakorlott könnyedséggel simogatták a csiklóját, miközben szája Cindy melléhez tapadt. A kettős támadás elsöprő volt, minden szopás több tejet csalt elő, minden csiklóhúzás újabb nyögéseket csalt elő az ajkaiból. Cindy csípője szükségszerűen ringatózott Illyana kezén, egy kétségbeesett súrlódásban, amiben elveszett.

„Szükségem van rád magamban” – lihegte Cindy, miközben Illyana fejét elhúzta a mellkasától. A kontaktus elvesztése miatt a lány felnyögött. „Kérlek! Bassz meg!”

Illyana felállt, és a gyakorlat szülte gyorsasággal vetkőzött le magáról. A trónhoz vezette Cindyt, amelyet puha, bíbor selyemmel borítottak be – egy újabb átalakulás, egy újabb kísérlet arra, hogy biztonságossá tegye ezt a helyet. Cindy hátradőlt, lábai hívogatóan széttárva, hasa közöttük egy kerek, élettel teli halom volt. Illyana felé nyúlt, és egy mély, kutató csókhoz húzta magához, ízlelgetve magát a másik nő ajkán.

– Mondd, mit akarsz – lehelte Illyana, miközben Cindy combjai közé helyezkedett.

– Mindent – ​​erősködött Cindy, és még jobban magához húzta Illyanát. – Mindenhol érezni akarlak.

Illyana keze lecsúszott a testük közé, és ezzel irányította magát, combját Cindy combjához nyomva, miközben ujjai megtalálták a megfelelő helyet. Cindy válaszul összerándult, amikor Illyana hüvelykujja körbejárta a csiklóját, cukkoltatta, mielőtt egyetlen, sima mozdulattal behelyezte két ujját a belsejébe. „Olyan nedves vagy” – mormolta Illyana, minden lassú lökést mérve. „Kibaszottul jó nekem.”

Cindy belső falai összeszorultak a nyers vágytól. „Több. Kérlek, többre van szükségem.”

Illyana engedelmeskedett, és egy harmadik ujját is hozzátette, éppen annyira kinyújtva, hogy feltüzelje a már amúgy is felfokozott érzékeit. Hüvelykujja meg sem állt Cindy csiklóján dolgozni, miközben előrehajolt, hogy ismét az ajkai közé ragadja az egyik duzzadt mellbimbót.

A kombináció maga volt a tökéletes boldogság, a tej és az élvezet összefonódott. Cindy felkiáltott, teste remegett a megkönnyebbülés szélén. „Igen, ez az – kérlek – a francba – ne hagyd abba –”

Illyana begörbítette az ujjait, olyan pontot találva el, amitől Cindy egész teste görcsbe rándult. „Gyere értem!” – parancsolta halkan. „Hadd ízleljelek meg újra, ahogy közeledsz.”

Ez a nyers, minden színleléstől megfosztott követelés volt az utolsó lökés. Cindyt egy sikoly zúzta szét, ami visszhangzott az átalakult kamrában, orgazmusa hullámokban hasított belé könyörtelenül. Felszabadulásának hangja mintha saját hangot adott volna a falaknak, miközben maga a birodalom is ünnepelni látszott.

Amikor Cindy végre abbahagyta a remegést, Illyana lassan kihúzta az ujjait, a szájához emelte és megkóstolta őket. „Édes és éles. Tökéletes.”

Cindy nevetése remegett, tekintete üveges volt a maradék örömtől. „Ki fogsz szívni belőlem mindent, boszorkány.”

„A tejük, az anyjuk.” Illyana gyengéd csókot nyomott Cindy domborodó pocakjára, ahol újabb apró remegés mozgott az ajkai alatt. „Megosztani foglak velük. De nem adok fel teljesen.”

Cindy felhúzta, mélyen megcsókolta, érezve saját ízét és Illyana nyelvén a tej halvány édességét. „Jó. Mert én sehova sem megyek.”

Összefonódva feküdtek a selyemmel borított trónon, az átalakult birodalom helyeslően zümmögött körülöttük. Cindy Illyana oldalába gömbölyödött, keze a hasán nyugodott, és érezte lehetetlen gyermekük egyenletes pulzusát.

– Még mindig nem mondtuk el a bátyádnak – suttogta Cindy.

Illyana nyögése végigfutott a mellkasán. „Adjunk még egy hetet. Legalább addig, amíg ki nem találom, hogyan mondjam el neki.”

„Nagyszerű ötlet.”

"Hacsak nem akarod látni, ahogy spontán lángra lobban."

„És ezt hiányolja?”

Együtt nevettek, két nő, akiket szerelem, varázslat és a közöttük növekvő apró élet kötött össze. Odakint a Limbo ezüstös erei úgy lüktettek, mint egy második szívverés, és egy örökkévalóságnak tűnő időszak óta először valami béke telepedett a birodalomra.