The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 6: The Lair of Whispers

Nem egy folyosóra, hanem egy olyan térbe értek, ami dacolt a Limbo építészetével – egy valóságos repedés, mintha Illyana lyukat tépett volna birodalma szövetén, és átlépett volna valahova, ami csak az övé volt.

Selyem meztelen lábai olyan talajt érintettek, ami emlékként öltött testet. A barlang hatalmasan és katedrálisszerűen nyílt meg előttük, obszidián falait változó fényerezetek törték meg, amelyek fogságba esett sarki fényként mozogtak. A fény lüktetett, lélegzett, reagált a jelenlétükre, mintha felismerte volna őket – vagy pontosabban, mintha felismerte volna Illyanát.

De a medence volt az, ami magára vonta a figyelmet.

A barlang szívében ült, egy tökéletes kör alakú, ezüstös folyadék, amely belülről izzott. Felülete mindenféle érzékelhető ok nélkül fodrozódott, a hullámok szinte nyelvi mintázatokban mozogtak, mintha maga a víz a fény és a mozgás nyelvén beszélne. Körülötte a levegő ózon ízét árasztotta, a kitörésre váró viharokét, valami ősiét, ami régebb óta aludt, mint az emberi civilizáció.

– Mi ez a hely? – hallatszott Silk halk, tiszteletteljes hangja. A barlang akusztikája felfogta a szavait, és magával rántotta őket a lüktető fénybe.

Illyana nem válaszolt azonnal. Odament a medence széléhez, leguggolt, és végighúzta ujjait az ezüstös felületen. A folyadék higanyként tapadt a bőréhez, majd leülepedett, nyomtalanul.

„Itt jövök, amikor a bennem lévő sötétség túl hangossá válik.” Hangja megfosztott a szokásos gúnyos élétől. „Amikor emlékeztetnem kell magam arra, hogy több vagyok, mint pusztán a démon, akivé megpróbáltak tenni.”

Selyem odalépett mellé, elég közel ahhoz, hogy érezze a medencéből áradó hideget. – Gyönyörű.

„Ez őszinte.” Illyana felállt, és teljesen felé fordult. Az árnyak, amelyek korábban beborították, szertefoszlottak, ismét meztelenül hagyva őt a barlang változó fénye alatt. „Ezt akartam megmutatni neked. Egy helyet, ahol nem rejtőzhetek el. Sem előled, sem magam elől.”

A hangjában csengő sebezhetőség – nyers és védekezés nélküli – fizikai ütésként érte Selymet. Kinyújtotta a kezét, megfogta Illyana kezét, és érezte benne az enyhe remegést, amit a varázslónő nem tudott teljesen elfojtani.

– Nem megyek sehova – mondta Selyem halkan. – Itt vagyok. Egész testemben.

Illyana tekintete az övébe fürkésződve keresett valamit, amiben Silk nem volt teljesen biztos. De bármit is keresett, úgy tűnt, megtalálta. Lassan kiszökött a levegőből, és a feszültség a vállában enyhült.

– Akkor hadd mutassam meg, mire képes ez a hely.

A medence széléhez vezette Silket, és habozás nélkül belelépett a folyadékba. Az ezüstös felület összezárult a bokája, térde, combja körül, és Silk nézte, ahogy a folyadék mintha felfelé folyna a testén, ahelyett, hogy egyszerűen elmerülne. Pillanatokon belül Illyana a medence közepén állt, az izzó víz a csípőjét nyaldosta, teste ezüstös tűzben izzott.

„Csatlakozz hozzám.” Kinyújtotta a kezét. „Nem fog fájni. Megígérem.”

Selyem már régen megtanulta, hogy a hatalmas lények ígéretei gyakran kevesebbet érnek, mint a lehelet, ami hordozza őket. De azt is tudta – olyan bizonyossággal, ami meglepte –, hogy Illyana ígéretei valamit jelentenek. Talán mindent.

Belépett a medencébe.

A folyadék melegebb volt, mint várta, ezüstös megjelenése ellenére sem hideg. Úgy tűnt, mintha körülötte áramlana, nem pedig egyszerűen nedvesítené, szinte érző gyengédséggel simogatta a bőrét. Ahogy Illyana felé gázolt, valami furcsa dolgot érzett – valami ellazulást, egy felszabadulást, mintha a medence inná magába az évek óta cipelt feszültséget.

– Ez hihetetlen – lehelte Selyem, miközben Illyanához nyúlt és megfogta a kezét. – Olyan érzés… mintha ölelnének. Mintha biztonságban lennél.

Illyana mosolya lágy volt, szinte törékeny. „Pontosan ez az. Én építettem ezt a helyet – nos, én találtam, és én formáltam –, hogy a menedékem legyen. A Limbo egyetlen szeglete, ahol a sötétség nem érhet el.”

– Miért mutatod meg nekem?

„Mert azt a helyet kérted, ahol a leginkább önmagamnak érzem magam.” Illyana felemelte az egyik kezét a vízből, és folyékony fényt csöpögő ujjaival Selyem arcára fogta. „És mert azt akartam, hogy itt láss. Teljesen. A szokásos maszkjaim nélkül.”

Selyem az érintésére hajolt, és elfordította a fejét, hogy egy csókot nyomjon Illyana tenyerére. „Látlak” – suttogta. „Látlak.”

Az ezt követő csók minden korábbitól különbözött – lassabb, mélyebb, valami rémisztően közeli szerelemmel nehezedett rájuk. Illyana ajkai gyengédséggel simultak az övéhez, ami meghazudtolta a hírnevét, és Silk úgy érezte, hogy válaszul a saját falai is leomlanak.

Együtt merültek a medencébe, az ezüstös folyadék összezárult a fejük felett, mielőtt elengedte volna őket, hogy lebegjenek izzó ölelésében. Az érzés szürreális volt, mintha egy csillagban szeretkeznének. Selyem haja szétterült körülötte, sötét tincsek keveredtek Illyana platina tincseivel, ahogy testük egymáshoz simult.

„Illyana.” Selyem hangja alig hallatszott suttogásként, amit a folyadék furcsa akusztikája vitt magával. „Érezni akarlak. Mindannyiótokat. Nincs köztünk tér.”

A varázslónő szeme elsötétült a vágytól, a pillanatok sebezhetőségétől, mielőtt utat engednének valami ősibbnek. Közelebb húzta Selymet, testük egymáshoz simult a súlytalan közegben, a folyékony ezüst pedig minden ívhez és repedéshez idomult.

„Akkor vigyél magaddal” – lehelte Illyana az ajkai közé. „Itt, ezen a helyen, ami jobban az enyém, mint a saját lelkem. Tegyél engem a tiéddé, és hadd tegyelek én is az enyémmé.”

Selyem kezei megtalálták Illyana csípőjét, és a vízben húzták, amíg mellkastól combig össze nem nyomódtak. A bőr a bőrhöz érésének érzése, amit a medence furcsa tulajdonságai felerősítettek, áramütéseket küldött végig a szervezetén.

Újra Illyana száját követelte, ezúttal kétségbeesetten éhesen. Nyelve benyomult, megízlelve a varázslónő egyedi ízét a medence ásványi illata alatt. És eközben kezei végigvándoroltak – Illyana mellét simogatták, dereka ívét simogatták, feneke íveit olyan sürgetéssel markolta, ami félreérthetetlenné tette szándékait.

– A francba, de jó érzés! – zihálta Illyana, miközben megszakította a csókot, és a nyakát ívbe ívelte, miközben Selyem szája végigsiklott a torkán. – Ahogy hozzám érsz…

„Mondd el, mit akarsz, Illyana. Mondd el, és megadom neked.”

„Addig nyald a puncimat, amíg a saját nevemre sem emlékszem.” A szavak nyersen, minden színlelés nélkül jöttek ki belőle. „De először…” – Megragadta Selyem vállát, és addig fordította a vízben, amíg ellentétes irányba nem néztek, testük tükörképként illeszkedett. „Először is, meg akarlak kóstolni, miközben te engem kóstolsz.”

A testhelyzet eleinte kínos volt – mindketten lebegtek, és próbálták összehangolni mozgásukat a súlytalan közegben. De a medence mintha reagált volna a szándékukra, a folyadék alattuk mozgott, hogy támaszt nyújtson, kipárnázza a testüket, amíg meg nem találták a működő ritmust.

Silk Illyana közepére hajolt, és ugyanabban a pillanatban érezte, ahogy Illyana ajkai a saját sajgó puncijára simulnak.

A kettős érzés elsöprő volt. Silk nyelve azonnal megtalálta Illyana csiklóját – amely még a hűvös folyadékban is duzzadt és forró volt –, és széles, lapos mozdulatokkal kezdte öntözni. Válaszul Illyana nyelve ugyanezt tette vele, és Silknek küzdenie kellett, hogy fenntartsa a figyelmét, miközben a gyönyör hullámokban áradt szét benne.

Együtt mozogtak, mindegyikük kérlelhetetlen elszántsággal hajtotta a másikat a szabadulás felé. Selyem ujjai megtalálták Illyana belépését, ellenállás nélkül becsúsztak, miközben Illyana ujjai tükrözték a gesztusát, olyan módon tapogatózva és görbítve, hogy Selyem látása elhomályosult.

„A mindenit…” – Selyem átka elfojtva csengett Illyana bőrén. „Te… a francba, a nyelved…”

– Hagyd abba a beszédet! – parancsolta Illyana, bár a hangja ugyanolyan zaklatott volt. – Egyél meg, ahogy komolyan gondolod!

Silk engedelmeskedett, és újult hévvel temette arcát Illyana pinájába. A lány beszívta a csiklóját, és nyelvével csapkodta, miközben ujjai felfelé görbültek, és a testének azt a pontot nyomták, amitől Illyana görcsbe rándult körülötte.

A varázslónő válasza azonnali és lesújtó volt. Combjai Selyem fejére szorultak, csípője a szájához csapódott, ahogy a megkönnyebbülés tetőpontjára került a sor. De nem hagyta abba a saját manővereit, nyelve és ujjai könyörtelenül hajtották Selymet a saját csúcsa felé.

– Fejezd be helyettem! – követelte Illyana rekedtes, kétségbeesett hangon. – Gyere a számba, Cindy. Add ide mindent.

Ezek a szavak, Illyana nyelvének a csiklójára nehezedő könyörtelen nyomásával együtt, a szakadék szélére taszították Silket. Az orgazmusa úgy zúdult rá, mint egy szökőár, lélegzetvisszafojtva és remegve a medence ölelésében. Érezte, ahogy kiszabadul, érezte, ahogy Illyana lenyeli, és az érzés egy második hullámmá repítette, mielőtt még az elsővel végezhetett volna.

És mindezek alatt a medence ezüstös fénnyel lüktetett, felerősítve az örömüket, és addig szőve, amíg lehetetlenné vált megmondani, hol ér véget az egyik nő izgalma, és hol kezdődik a másiké.

Együtt bukkantak fel, levegő után kapkodva, testükből úgy ömlött a folyékony ezüst, mint az olvadt holdfény. A selyem Illyana felé nyúlt, magához húzta, arcát a nyaka ívébe temette.

– Ez… – Silk hangja elhalt, képtelen volt szavakat találni az élmény leírására.

– Igen. – Illyana karjai átölelték, és szorosan magához ölelték. – Az volt.

Összefonódott végtagokkal, még mindig kalapáló szívvel lebegtek a medence ölelésében. A barlang lüktető fénye mintha lelassult volna, összhangban a légzésükkel.

– Azt hiszem, még soha nem éreztem magam ennyire közel egy másik emberhez – ismerte be halkan Selyem. – Fizikailag, úgy értem. De… nem fizikailag. Nem tudom, hogyan magyarázzam.

Illyana egy hosszú pillanatig hallgatott. Aztán halkan megszólalt: „Azt hiszem, igen. Ez a hely… falakat rombol le. Megmutatja, mi van valójában ott. És mi van valójában közöttünk…”

– Erre nem voltam felkészülve. – Silk felemelte a fejét, hogy Illyana szemébe nézzen. – De nem akarok elfutni előle.

– Jó. – Illyana egy puszit nyomott a homlokára. – Mert sosem voltam túl jó az üldözésben.

Selyem felnevetett, a hang visszhangzott a fénybarlangban. – Valahogy ezt nehezen hiszem el.

„Talán csak még soha nem találtam senkit, akit érdemes lett volna üldözni.” Illyana mosolya is szélesebbre húzódott, lágy és szinte félénk volt – egy kifejezés, amely teljesen idegennek tűnt Limbo Sötétgyermekének arcán. „Eddig.”

Selyem ismét megcsókolta, ezúttal gyengédebben, inkább ígéretként, mint követelésként. És amikor elváltak egymástól, megfogta Illyana kezét, és kivezette a medencéből, testüket ezüstözték a még halvány fénynyomok.

– Még egy kicsit szeretnék itt maradni – mondta Selyem. – Ezen a helyen, ahol nem lehet elbújni.

Illyana tekintete az övébe fürkészően nézett, és Selyem látott benne valamit, amit nem tudott volna megnevezni – talán reményt, vagy a bizalom kezdetét. Valamit, ami még törékeny volt, még formálódott.

– Akkor maradj – mondta Illyana egyszerűen. – Amíg csak akarsz.

Selyem ujjaival végigkövette Illyana arcának vonalait, minden kontúrt, minden árnyékot memorizálva. Arckifejezésének nyers őszintesége, megfosztva a szokásos borotvaéltől és páncéltól, olyan módon hatotta meg Selymet, amire nem volt felkészülve.

Illyana elfordította a fejét, ajkát Selyem tenyerébe nyomta, lehelete meleg volt Selyem bőrén. „Olyan módon voltam egyedül, ami a legtöbb embert összetörné” – mondta alig hallhatóan suttogva. „A kényszerből építettem falakat. De veled ezek a falak ketreceknek tűnnek.”

Selyem gombócot érzett a torkában, egy olyan érzelmi hullámot öntött el, amire nem számított. „Akkor hadd segítsek lebontani őket” – mormolta, miközben elég közel lépett ahhoz, hogy érezze Illyana testén végigfutó halvány remegést. „Téglánként egyszerre.”

Illyana szeme csillogott – gyanúsan könnyekre fakadt –, de szinte látható erőfeszítéssel pislogott le őket. „Elgyengédítesz” – panaszkodott, bár hangjában inkább csodálat, mint ingerültség érződött.

Selyem felnevetett – élénken és őszintén, a hang mintha visszhangzott volna a barlangban, és lepattant volna az obszidián falakról. – Jó. Ez azt jelenti, hogy végzem a dolgomat. – Közelebb hajolt, és megcsókolta Illyana szája sarkát. – De ne aggódj. Nekem is van egy hírnevem, amit meg kell őriznem. Póknőt sem lehet látni elpuhulni.

A barlang fénye lüktetett körülöttük, melegséggel töltve meg a teret, aminek semmi köze nem volt a hőmérséklethez. Illyana karjai átölelték Selymet, magához húzva, és egy hosszú pillanatig ott álltak, egymásba burkolózva és a Limbo furcsa, élő sötétségében.