The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 14: The Milk of Paradise

A közös tetőpontjukat követő csend nem volt üres. Betöltötte lassan egyenletessé váló légzésük hangja, a selyem susogása összefonódott végtagjaik körül, és maga a Limbo távoli, mindig jelenlévő zümmögése – a káosz halk moraja, amit Illyana már régen nem vett észre. Cindy azonban érezte, mindig is érezte. Most mindent szinte elviselhetetlen élességgel érzett, érzékeit fokozta a benne növekvő élet.

Illyana keze Cindy domborodó pocakján nyugodott, ujjai széttárva, mintha meg akarná védeni a benne élő gyermeket a bársonygubón kívüli világtól. Hüvelykujja lassú, tétlen köröket húzott a feszes bőrön, és Cindy érezte az érintésében a halvány remegést. Ez volt Illyana egyetlen jele – a bizonytalanság enyhe, szinte észrevehetetlen rezgése, amit soha nem mondana ki hangosan.

– Tűnődsz – mondta Cindy, hangja még mindig a gyönyör maradványától érződött.

„Gondolkodom.”

„Ugyanez a helyzet. Amikor merengesz, akkor jelenik meg ez a vonal a szemöldökeid között.” Cindy felnyúlt, és ujjbegyével gyengéden megérintette Illyana szemöldökeit. „Tessék. Most csinálod.”

Illyana megragadta a csuklóját, és egy puszit nyomott a belső oldalára, mielőtt elengedte. „Azt fontolgatom, meddig maradhatunk itt.”

Cindy megmozdult, és felkönyökölt, hogy rendesen megnézhesse szeretőjét. A gyertyafény Illyana vonásait szinte fájdalmassá véste – éles arccsontok, a kevert gyönyörűségtől még mindig síkos ajkak, alkonyati téli égbolt színű szemek. Gyönyörűek és veszélyesek, mint egy bársonyba csomagolt penge.

– A Kolosszusra gondolsz – mondta Cindy. Ez nem kérdés volt.

Illyana állkapcsa megfeszült. Tekintete ismét Cindy hasára siklott, figyelve a bőr alatti finom mozgást. Egy rúgás. Apró, de tagadhatatlan. A benne élő gyermek nyugtalan volt, reagált az endorfináradatra és anyja szapora szívverésére.

– A bátyám Limbo határait őrzi, amíg én itt bujkálok – mondta Illyana halkan. – Azt hiszi, hogy a régi hatalmakkal kommunikálok, és biztosítom a pozíciónkat. Fogalma sincs, mit csinálunk.

– Tudja. – Cindy hangja gyengéd volt, de határozott. – Colossus jobban ismer téged, mint bárki más. Tudja, hogy nem csak meditálsz.

Illyana majdnem felnevetett. „Tudja, hogy nem vagyok egyedül. Hogy ismeri-e a részleteket arról, hogy mit csinálunk ebben a beugróban…” – elhallgatott, halvány mosoly játszott az ajkán. „Azt hiszem, gyanakszik. Olyan tekintete van, mint amikor visszamegyek a főcsarnokba – mint amikor egy férfi nagyon igyekszik nem gondolni a húga szexuális életére.”

Cindy felhorkant, és arcát Illyana vállába nyomta, hogy elfojtsa a nevetését. „Istenem, bárcsak láthatnám ezt.”

– Elvörösödik – mondta Illyana, ritka szeretettel foglalkozva a témával. – Tényleg elvörösödik. Egy férfi, aki szembeszállt Juggernauttal, és kitépte a saját testéből az Örök Vírust, és a puszta célzás…

– Arról, hogy mit csinálunk? – fejezte be Cindy, nevetése valami melegebbé halkult. – Arról, hogy mik vagyunk együtt.

Illyana keze felfelé siklott Cindy hasán, megfogva az egyik nehéz mellét. Az érintés szinte tétlen volt, tiszteletteljes, mintha a súlyát mérné. Tej gyöngyözött a mellbimbója hegyén, amit Illyana a hüvelykujja bögréjére kenve az ajkához emelt. Az íze édes és enyhén sós volt, sűrűbb, mint a tejszín.

– Nem kell mindent tudnia – mondta végül Illyana. – Tudnia kell, hogy biztonságban vagyok, és hogy a Limbo démoni erői nem fognak elszabadulni és felemészteni ezt a valóságot. Ezeket a dolgokat engedem meg neki, hogy tudjon.

De Cindy már elég régóta ismerte ahhoz, hogy hallja a kimondatlan dolgot. Illyana bujkált, nem kommunikált. Mélyen elbújt birodalmának titkos szívében, mert félt. Nem magáért – Illyana soha nem félt igazán magáért –, hanem ezért a törékeny, növekvő életért, amely Cindy méhében gyökeret vert.

– Nem tarthatsz itt örökre – mondta Cindy halkan.

Illyana tekintete az övére villant, éles és tartózkodó volt. – Nem tehetem?

– Nem. – Cindy hangja türelmes és óvatos volt, ugyanaz a hangnem, amelyet akkor használt, amikor egy ijedt állatot csalogatott elő a fedezékből. – Végül túl kerek leszek ahhoz, hogy mozduljak, és akkor olyan dolgokra lesz szükségem, amiket nem lehet árnyékból és gyertyafényből előidézni. Valódi dolgokra. Ételre, napfényre, talán egy igazi gyógyító tanácsára, aki nem egy sötét varázslónő, akinek bonyolult kapcsolata van a halandók biológiájával.

– Ismerek gyógyítókat – mondta Illyana, de a hangja rekedt volt. – Ide tudom hozni őket. Bármit elhozhatok, amire szükséged van.

– Kivéve a választás lehetőségét – mondta Cindy. – Azt nem hozhatod el. Muszáj adnod.

A szavak közöttük lebegett, nehézkesen, mint a bársonyfüggöny. Illyana keze megdermedt Cindy mellkasán, és a pislákoló gyertyafényben arca megfejthetetlen volt – halvány márványmaszk, éles szögekkel és sötétebb gondolatokkal faragva.

Cindy újabb rúgást érzett, ezúttal erősebbet, mintha a gyerek felébredne és nyújtózkodna. Illyana kezét a melléről oda helyezte, ahol a mozgás a legkifejezettebb volt, és tenyerét a bőre alatti hullámzásra nyomta.

– Érzed? – kérdezte. – A lányod – vagy a fiad, még mindig nem vagyok benne biztos –, akinek véleménye van a vacsoráról. – Könnyed hangnemben folytatta, de a pillanat súlya Illyana kezében érzett remegésben volt. – És amikor ez a kicsi a világra jön, Illyana, neked kell eldöntened, hogy mennyit láthat ebből a világból.

Vihar gyűlt Illyana kék szeme mögött, sötét felhők gyülekeztek a sarkában. Összeszorult az álla, és Cindy egy pillanatra azt hitte, túl messzire ment, hogy Illyana acél és árnyék mögé vonul, bezárkózik oda, ahol még a szeretet kinyújtott kezei sem tudják kiszabadítani.

De aztán valami megváltozott. A felhők kissé szétnyíltak, felfedve a rémült nőt a Sötétkhyldek vasmaszkja alatt.

– Gyerekkoromban – suttogta Illyana –, láttam magam előtt egy látomást. Egy jövőbeli verziót, ahogy a Limbót uralom. Azt hittem, akkor már értem, mit jelent, minden borzalom, amit túléltem, igazolt volt, a rám váró trón tette szükségessé. De fiatal voltam, és ostoba, és nem tudtam, hogy a jövő folyton változik, még akkor is, ha torkon ragadod.

Cindy nem szólt semmit. Csak erősen kapaszkodott, remegő kezén keresztül érezve Illyana belső vívódásának halk üvöltését.

– Ez a gyermek nem a Limbóban fog megszületni – mondta Illyana, és a szavak úgy hangzottak, mintha erőszakkal rángatnák ki őket belőle. – Esküszöm – itt és most, a még mindig az enyémben lévő lelkemre –, ez a gyermek nem fogja megismerni e birodalom sötétségét, amíg elég idős nem lesz ahhoz, hogy szembenézzen vele.

Cindy megfogta Illyana arcát, és gyengéden, hálásan megcsókolta. – Köszönöm – suttogta. – Köszönöm.

Még egy ideig együtt feküdtek, kimerült testük melegébe burkolózva. Illyana karja Cindy karja alá kígyózott, lustán átölelve őt, kezével mintákat rajzolva a fiú duzzadt hasára. A gyerek rúgott egyet az érintésére, Illyana pedig halkan, meglepetten felnevetett.

– Keményen rúgnak – mondta, és a hangjában valami csodálkozáshoz hasonló hang halkította meg a hangját. – Mintha a ketrecük határait feszegetnék.

Cindy elmosolyodott, a torkában valami sajgott a gyengédségtől. – Gyanítom, rád hasonlít.

"Ő?"

– Vagy ő – vont vállat Cindy. – Nehéz megmondani. Mindig megpróbálnak korán kitörni, csak hogy aztán egész idő alatt duzzogjanak.

Illyana nevetése halk és őszinte volt. Egy puszit nyomott Cindy vállára. „Akkor az anyjukra hasonlítanak. Te is ugyanilyen voltál születésedkor, abból ítélve, amit meséltél.”

„Nem szoktam megcsókolni és elmondani.”

– Tényleg – mondta Illyana –, és mindig jól el is mondod.

Cindy felnevetett, de egy hirtelen rúgás félbeszakította, amitől elakadt a lélegzete. Megmozdult, hátát ívbe feszítette, miközben a keze a hasára repült.

„Mi a baj?” Illyana egész teste megfeszült, sötét, vámpírszerű érzékei felpattantak. „A baba a baj?”

– Nem tudom. – Cindy hangja feszült volt, arcán a koncentrált kellemetlenség maszkja látszott. – Nem, várj, azt hiszem, csak hazudtam. – Remegő lélegzetet vett, ahogy a nyomás alábbhagyott. – Azt hiszem, csak… nagyon ébren vannak.

Illyana aggodalma továbbra is fennállt, de ahogy figyelte, valami mássá enyhült. „Hadd lássam.”

Felült, és óvatos, megfontolt mozdulattal lejjebb lépett az ágyon. Tenyerei ismét Cindy hasára értek, amelynek bőre még mindig sima volt a korábbi erőfeszítések halvány fényétől. Lehunyta a szemét, minden érzékével befelé összpontosított, érezve az élet lüktetését a felszín alatt.

A gyerek ismét rúgott, egyenesen a tenyerébe. Egy erős, határozott mozdulattal, amitől egy hullám futott végig Cindy hasán. Illyana szája apró, szinte meglepett mosolyra húzódott.

– Igazad van – mondta halkan. – Köszönnek.

Cindy feszülten nevetett. – Inkább szobaszervizt követelnek.

Illyana mosolya szélesebbre húzódott, egyre élesebbé, egyre gonoszabbá. „Mohó kis jószág. Ezt tiszteletben tartom.” Lehajtotta a fejét, és ajkát oda nyomta, ahol a gyerek utoljára megmozdult. Furcsa érzés volt – egy csók halvány, mormogó nyomása a saját bőrén, amely mintha vibrált volna a benne lévő apró élettől. Melegség áradt szét Cindy mellkasában.

„Szeretlek” – hallotta magát kimondani. A szavak őszintén és nyíltan jöttek ki, megfosztva a cinizmus és az okosság minden rétegétől, amivel általában védte magát.

Illyana tekintete találkozott az övével, vad intenzitással égett. – Tudom – mondta. – És kétségbeesetten, rémisztően szerelmes vagyok beléd. Ez a gyerek a bizonyíték erre. – Keze Cindy hasának ívén pihent. – Egy lehetetlen egyesülés terméke, amelynek nincs joga létezni, mégis növekszik. Virágzik. Mert mi akartuk, hogy létrejöjjön.

Cindy feltolta magát, és félúton találkozott Illyanával egy mély csókhoz, aminek az íze a bosszúvágy ízét árasztotta. A félhomályos csendben mindkettőjükben leülepedett az igazság – mindent kockáztattak, és mégis úgy döntöttek, hogy többet kockáztatnak.

Illyana ajkai Cindy állkapcsán simogatták a füle alatti pontot, ami a füle ívét alkotta. A tej újra elkezdett folyni, kéretlenül, ahogy a teste reagált az ingerre.

– Szivárogsz – jegyezte meg Illyana halk, elismerő mormogással.

Cindy arca felforrósodott. „Nem tehetek róla.”

Illyana éppen annyira húzódott hátrébb, hogy lenézhessen a Cindy keblein lecsorgó fehér csíkokra. Arckifejezése tiszta éhséget tükrözött – nem étel után, hanem szeretője különleges íze után, a tej után, ami az élet és az elkötelezettség ízét hordozta.

„Szükséged van rá, hogy ezt elintézzem?” – kérdezte, és a kérdés egyszerre volt udvariasság és csapda.

Cindy habozott. Illyana mindig habozott, amikor a saját egyedi segítségnyújtási módját javasolta. Az aktus intim volt, de mélyebbnek tűnt, mint a szex – primitívebbnek, meztelenebbnek. De a beszélgetés közben egyre erősödő fájdalom sürgető volt.

– Igen – lehelte. – Kérlek.

A szóra röviden és elektromosan villant Illyana pupilláján. Levezette Cindy hátát a párnákra, egymással szemben helyezve őket. Előrehajolt, és ajkai közé vette a legközelebbi mellbimbót, először lassan, gyengéden meghúzva – tesztelve a nyomást, az áramlást, a reakciót.

Remegő sóhaj hasított Cindy mellkasába, amikor az első, éhes nyalás tejsugarat engedett szabadjára. Az érzés csodálatos volt, egy hosszú, gyönyörködtető szál húzódott a mellbimbójától a hasán át a sajgó törzse mélyéig. Combjai összeérnek.

Illyana keze megtalálta a térdét, és gyengéden széthúzta. – Hadd – mondta, hangja tompa volt Cindy mellének ívében. Lejjebb csúszott, szája egy pillanatra sem vesztette el a mellbimbóját, miközben ujjaival végigsimított Cindy sima combján.

– Illyana… – Cindy hangja szinte kétségbeesett volt, ahogy ívbe húzta a hátát, és a szakértő szájhoz nyomta magát. – Mit művelsz velem?

„Szeretlek.” Illyana válasza egyszerű és igaz volt. Még több tejet szívott – hosszú, egyenletes löketeket. A másik kezével a saját testéhez illesztette Cindyét, simogatta és szétterítette a már összegyűlt nedvességet.

„Aznap este, amikor elveszett voltam, egyedül, azt hittem, soha többé nem fogom ezt érezni” – suttogta Illyana rekedtes hangon. „Azt hittem, elfelejtettem, hogyan kell gyengédnek lenni. Aztán jöttél – olyan melegen, olyan készségesen, hogy átölelhettelek. És rájöttem: nem az volt, hogy elfelejtettem. Hanem az, hogy soha nem tudtam. Te tanítottál meg erre, kis pók.”

Cindy lélegzete elakadt. Ujjai Illyana platinaszínű hajába túrtak – nem húzták el, hanem közelebb tolta őket. A tej most már szabadon folyt, és Illyana olyan öntudatlan odaadással ivott, amitől Cindy egyszerre birtokolta, dédelgette és elvesztette.

A vágy szorosan tekeredett benne, egy meleg és folyékony fájdalom, amely tükrözte az áramlást. Másik kezével Illyanát vezette lefelé, saját csípője gyengéden dörzsölődött szeretője ujjainak érintésébe a sikamlós, könyörgő punciján. „Kérlek – magamban akarlak látni.”

Illyana elengedte a mellbimbóját, és végignézett Cindy testén. Tejtől nedves ajkakkal, sötét tekintettel figyelt. „Fordulj meg!”

Cindy négykézlábra fordult, arcát a puha párnákba nyomta. Öklébe szorított egy párnát, háta ívbe feszült. Félig lehunyt szemhéjak mögül figyelte, ahogy Illyana mögötte mozog – terpeszben ülve a combjain, pénisze máris csillogva nyomódott a belépőhöz.

– Emlékszel az első alkalomra? – kérdezte Illyana. Halk, bensőséges hangon mormolta, miközben ujjaival végigsimított Cindy gerincének sima, forró bőrén. – Olyan óvatos voltam veled. Azt hittem, eltörsz.

„Nem tettem.”

– Nem tetted. – Illyana előrehajolt, mellei Cindy hátához nyomódtak, mellbimbói hegye úgy súrolta a bőrét, mint egy márkajelzés. – Ráébresztettél, hogy az erő nem merevséget jelent. Néha azt jelenti, hogy pontosan tudjuk, mekkora nyomást kell alkalmazni.

Illyana egyik kezét a csípőjén tartva, a másikkal a testét támasztva lassan – szándékosan – belényomott egy vastag, kérlelhetetlen behatolást, amitől Cindy felkiáltott a matracnak. Teljesen megtöltötte, merev péniszének ismerős melegével körülölelte, majd egy pillanatra megállt, hagyva, hogy mindketten érezzék az illeszkedés tökéletességét.

– A francba! – zihálta Cindy. – A francba, Illyana…

– Ennyi – Illyana hangja feszült volt, ahogy csípője lassan, gördülő ritmusban mozogni kezdett, amitől mindketten felnyögtek abban a pillanatban, hogy felkelt. – Végy el minden porcikádat. Érezni akarom minden négyzetcentiméteredet.

Komolyan mozogni kezdett, visszahúzódott, míg csak a feje maradt, majd visszacsapódott, és szerelme minden négyzetcentiméterét maga alá követelte. Minden ütés hullámot küldött Cindy combjai között, puncija nyáladzott a behatolás körül. Ahogy lökte magát, hagyta, hogy a keze a combja alá csúszzon, és megcsípte a duzzadt mell mellbimbóját, ami minden mozdulattal lengett. Tej gyöngyözni kezdett a hegyén.

– A francba, ne hagyd abba! – nyöszörögte Cindy. – Ez annyira jó érzés, úristen, annyira mélyenszántó vagy.

Illyana ujjai erősebben szorították, és tejpermet pettyezte alattuk a sötét selymesen ülő párnákat. A látványtól Illyana felnyögött, ritmusa valami keményebbé, durvábbá – követelőzőbbé – változott.

– Tetszik ez? – kérdezte Illyana, ajkait Cindy füléhez érintve. – Szereted, ha egyszerre töltenek és ürítenek ki? A farkam a puncidban, és az én vágyam a tejedben?

„Igen… igen… a francba, igen…!”

Illyana keze elszakadt a mellétől, és lejjebb csúszott, hogy megtalálja a csiklóját – duzzadt, forró, csúszós volt. Szoros köröket írt le rajta, lökéseinek ritmusát követve, egyre feljebb és feljebb tolta Cindyt.

„Gyere értem!” – követelte Illyana. „Gyere az egész farkamra, hadd érezzelek.”

Cindy orgazmusa kitört. Belső falai görcsökbe rándultak Illyana farkát körülvéve – az ördög hullámai olyan intenzívek voltak, hogy megfosztották minden összefüggő gondolatától. A tej szirupos szálakban ömlött a párnákra. Ugyanekkor Illyana dühösen dübörgött belé, saját orgazmusa a csúcspontra ért, ahogy a lány markolatig temette magát, és mozdulatlanul maradt, forró, nehéz kilövelléssel elárasztva Cindy pinájának mélységeit.

Lihegve és csúszósan rogytak össze, Illyana súlya Cindy hátán földhözragadt vigaszt nyújtott. Alattuk a tejjel áztatott selyem a bőrükhöz tapadt, szerelmük bizonyítékaként.

De onnan, ahol feküdt, Cindy érezte a gyomrában a szüntelen és biztos mozgást. Ez az apró élet, ugyanazon egyesülés terméke, amely az előbb oly erőteljesen áradozott el, most ismerte el az örömüket. Talán csak izomgörcsök és hormonok véletlen egybeesése volt. De onnan, ahol feküdtek, úgy tűnt, mintha több lenne benne.

– Micsoda teremtményt alkottunk – mondta Illyana, hangja tompán csengett Cindy nyakának ívében.

Cindy felnevetett, kifulladva és rekedten. – Ne mondd ezt. Nem akarom, hogy nagyobb előnyre tegyenek szert, mint amennyijük már van.

– Csodálatosak lesznek. – Illyana felegyenesedett, lassú, makacs vonakodással húzta ki, és elővarázsolt egy rongyot a levegőből, hogy aprólékos gondossággal megtisztítsa mindkettőt. – A tiéd és az enyémek lesznek, és szabadok lesznek.

Legördült, testével Cindy oldalán feküdt, végtagjaik természetesen összefonódtak. Illyana tekintete elveszett az alvás és az ébrenlét közötti állapotban, ajkai kissé szétnyíltak. Cindy keze ismét a hasára tévedt, ahol a mozgás lelassult, de nem szűnt meg.

A gyertyalángok már csak csikkekké zsugorodtak, fényük furcsa, nyüzsgő alakokat vetett a fülke falaira. A lorieni sötétség szorosan összehúzta őket, mintha bársonylepel borult volna rájuk.

Ekkor Illyana megfeszült. Felkapta a fejét, orrlyukai kitágultak.

– Mi az? – kérdezte Cindy, miközben riadalom hasított belé a közösülés utáni homályba.

Illyana tekintete hirtelen kitisztult és veszélyesen fókuszált lett, a fülke bejáratára meredt, ahol a vastag függönyök meglebbentek, bár szélcsend volt. Cindy a saját árnyékát figyelte a pusztító lángok által, és nem látott mást.

Egy halk morgás tört elő Illyana torkából, alig hallhatóan emberi hangon. „Valamit érzek… a Limbo szélén. Valami erőteljeset.”

„Miféle valami?”

Illyana egyetlen folyékony mozdulattal felkelt az ágyról, sziluettje intenzív alakot rajzolt ki a homályba. A Lélekkard materializálódott a kezében, pengéje halvány, lilás energiával izzott, sápadt fénnyel vetette meztelen alakját. A fülkében a levegő sűrűsödött az ózon és az égett cukor illatától – a sötét mágia kavarogásának szagától.

– Még nem tudom – mondta, és a hangjában csengő bizonytalanság ijesztőbb volt, mint bármilyen démon üvöltése. – Maradj itt. Maradj csendben. Ne mozdulj el ebből az ágyból, amíg vissza nem térek.

– Illyana… – Cindy feltolta magát, tudomást sem véve a combjában érzett fájdalomról, tejjel áztatott bőrének ösztönös selyemhez való tapadásáról. – Nem hagyhatsz itt anélkül, hogy elmondanád, mi a bajom.

Illyana megfordult. Egy pillanatra a szemében tükröződő félelem feltárult – nem önmagától, hanem attól, amit maga mögött hagyott. Aztán a maszk visszacsúszott a helyére, és ismét Sötétkhyldévé változott.

„Ha nem térek vissza, vidd el a gyereket valahova messze innen. Hagytam utasításokat az Éjféli Mászkálónál – tudni fogod, hol találod meg őket.”

„Illyana!” – Cindy hangja éles és ijedt volt.

De már eltűnt, árnyék és acél suttogásaként, a függönyök lengedeztek a nyomában.

Cindy egyedül ült a pislákoló sötétségben, kezét a pocakjának domborulatára nyomva, érezve a benne lévő élet lassú, megfontolt mozgását. És a gyermek fogantatása óta először félt igazán – nem Illyana sötétségétől, nem a Limbo mélységeitől, vagy akár az ismeretlen erőtől, amely az imént elszakította tőle a szerelmét.

Félt attól, hogy mit fog tenni, ha Illyana soha nem tér vissza.