The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 18: The Unspoken Bond

Az obszidián trónterem elnyelte a hangokat. Minden lépés, minden lélegzetvétel, minden szívverés eltűnni látszott a csipkézett falak között, elnyelve a sötét üveg által, amely az emlékezetnél is régebbi ritmussal lüktetett. A levegő réz és ózon ízét árasztotta, a hasadék maradványait, amely felszakította az eget Limbo szíve felett – és a sikolyét, amely bezárta azt.

Illyana a tér közepén állt, háttal a trónnak, kezében még mindig sercegtek az utolsó maradványok az erőből, amit a dimenzionális repedés becsapására idézett meg. Úgy nézett ki, mint egy dérből és árnyékból faragott nő. Platina haja a halántékához tapadt, nedves volt az erőfeszítéstől. A Lélekkard eltűnt, elbocsátották, de a körülötte lévő levegő még mindig fényének szellemétől csillogott.

Cindy az emelvény legalsó fokán ült, a lábai túl fáradtak voltak ahhoz, hogy megtartsák, kezét a hasára szorította, ahol a gyerek végre abbahagyta az őrült rúgást. Olyan szemekkel figyelte Illyanát, amelyek túl sokat láttak túl rövid idő alatt.

Hangos volt a csend.

„Mondj valamit.” Cindy hangja elcsuklott. „Kérlek.”

Illyana válla emelkedett és süllyedt egy lélegzetvétellel, ami nem igazán nyugtatta meg. „Mit akarsz, mit mondjak?”

– Bármit. – Cindy felült, az ízületei tiltakoztak. – Mondd el, mi történt odakint. Mondd el, ki volt az, mi volt az, és miért érzem még mindig, ahogy a koponyám hátsó részét kaparja, mint egy szálkát, amit nem tudok kiásni.

Hosszú szünet. Aztán Illyana megfordult, és Cindy óta először – igazán ismerte, a nagyképűség, a pengék és a sötét bűbáj után – látszott rajta a korának megfelelő idő. Olyan fáradtnak tűnt, aminek semmi köze nem volt az alváshoz. Csontig hatoló, lélekig hatoló kimerültség volt, olyan valaki kimerültsége, aki olyan régóta vívja ugyanazt a háborút, hogy elfelejtette, milyen érzés a béke.

– Ez – mondta lassan Illyana – az lehetett volna belőlem. Majdnem az lettem. Ő az a verzióm, amit Belasco befejezett faragni, mielőtt megszöktem. Aki megtanulta szeretni a fájdalmat. Aki eldöntötte, hogy ha már szörnyetegnek kell lennie, akkor a legszebb szörnyeteg lesz a birodalomban.

„És ő… a te fejedben van? Az enyémben?”

Illyana megrázta a fejét. „A Limbóban volt. Bizonyos értelemben ő is Limbó. Egy formát öltött emlék, egy sebhely, amiből fogak nőttek.” Odament Cindyhez, minden lépését megfontoltan tette, és megállt, mielőtt megérintette volna. „De megízlelte téged – minket – a hasadékon keresztül. Tudja, hogy a gyerek a miénk. És akarja.”

Cindy gyomra görcsbe rándult. „Nem fér a közelébe a babámnak.”

„A holttestem felett.”

– Ettől félek. – Cindy hangja elcsuklott az utolsó szónál, és ökölbe szorította a száját, mintha vissza tudná kényszeríteni a remegést a torkán.

Illyana maszkja megrepedt. Csak egy hajszálvékony repedés, egy pillantás a Sötétgyermek alatti nőre. ​​Lassan kinyújtotta a kezét, időt hagyva Cindynek, hogy elhúzódjon, és tenyerét Cindy arcára nyomta. A keze meleg volt, ami meglepte Cindyt – hidegre számított, felkészült rá –, és ez a meleg teljesen kikészítette.

A könnyek figyelmeztetés nélkül törtek elő, forrón, szégyenteljesen és megállíthatatlanul. Illyana elkapta, ahogy a baba összehajolt, a mellkasához préselte és átölelte, miközben a zokogás megrázta a testét. A baba ismét rúgott egyet, és Illyana érezte, és valami a testtartásában harcosból védelmezővé változott.

„Félek.” Cindy szavai elfojtva súrlódtak Illyana vállához. „Már korábban is féltem – évekig bezárva voltam egy bunkerben, harcoltam interdimenzionális istenekkel és gyilkos klónokkal –, de ennyire még soha nem féltem. Mert már nem csak én félek.”

„Tudom.”

„Te vagy az, és ez a baba is, és úgy érzem, minden alkalommal összetörök, amikor arra gondolok, mi történhetne, ha bármelyikőtöket elveszíteném.”

Illyana karjai megszorultak. „Nem fogsz elveszíteni minket.”

– Azt te nem tudod.

„Nem. Nem.” Illyana éppen annyira húzódott hátrébb, hogy Cindy szemébe nézzen, amelyben valami olyasmi csillogott, amit Cindy még soha nem látott – a sebezhetőség. A teljes, rémisztő sebezhetőség. „De tudom, hogy soha nem volt ilyenem. Soha nem volt olyan emberem, akiért érdemes volt harcolni, és aki úgy döntött, hogy értem is harcol. És félek, hogy elveszítem az irányítást, Cindy. Attól, hogy ő leszek – az a dolog a hasadékban, az a dolog, ami azt állítja magáról, hogy én vagyok. Amikor felvettem azt a kardot, éreztem, ahogy a markolaton keresztül felém nyúl. Ismeri a ritmusomat, a gyengeségeimet, az érzéseimet. Jobban ismeri az elmémben lévő ösvényeket, mint én magam.”

A hangja suttogássá halkult.

– Nem tudom, hogy egyedül meg tudom-e nyerni ezt a harcot.

Cindy ránézett. A nő, aki meghódította Limbót, aki egy nemzeteknél is idősebb varázslótól szerezte meg egy démoni birodalom uralmát, aki sötét elfek és pokoltűz démonok seregeivel nézett szembe rendíthetetlenül. Remegett a keze.

– Nem megyek sehova – mondta Cindy. – És nem vagy egyedül. Azt hiszed, mindig erősnek kell lenned. Azt hiszed, ha hagyod, hogy lássam a repedéseket, összetörök ​​a súlyuk alatt. – Előrelépett, bezárva a köztük lévő teret. – Tévedsz.

Illyana felnevetett – szörnyű, sebzett nevetés volt. „Egy gyereket nevelsz magadban. Kimerült vagy és rémült, és azt mondod, hogy nem vagyok egyedül?”

– Igen. – Cindy a kezébe fogta Illyana arcát, hüvelykujjával végigsimítva az arccsontja alatti bemélyedéseket. – Ez a szerelem, te idióta. Nem számít, mennyit cipelek. Téged is viszek.

A szavak közöttük lebegett, nyersen, lehetetlenül és igazan.

Illyana megcsókolta.

Nem azok a kétségbeesett, éhes csókok voltak, amiket korábban osztoztak – lassabbak, óvatosabbak voltak, egy kérdés, amit a nyelv és a lélegzet nyelvén tettek fel és válaszoltak meg. Cindy hasonlóan válaszolt: oldalra billentette a fejét, elengedte az ajkait, kezei Illyana tarkójára csúsztak.

Illyana hamu ízét árasztotta, alatta pedig valami édeset – varázsereje szellemét, a tej fantomját, ami még korábbról tapadt Cindy bőréhez.

– Biztonságosabb, privátabb helyre van szükségünk – mormolta Illyana a szájába.

„A trónterem privát.”

„A trónteremnek fülei vannak, és sötét istenek felvevőeszközeként szolgált.” Illyana hátrahúzódott, szemei ​​most felragyogtak. „Gyere velem. Van egy hely, amiről csak én tudok.”

Megfogta Cindy kezét, és végigvezette palotája obszidián folyosóin – elhaladva a romos boltívek mellett, amelyek egykor sikoltozó foglyokat őriztek, elhaladva a csendes kamrák mellett, ahol korábbi hódításainak tucatjait tervezték, egyre mélyebbre az építmény szívébe, ahol a falak fekete üvegből bársonyos sötétséggé változtak. Átléptek egy csillogó küszöbön, egy árnyékfátyol, amely úgy hasított szét körülöttük, mint a víz, és beléptek egy szobába, amely nem hasonlított egyetlen másikra sem a Limbóban.

Kör alakú volt, fekete selyem borította, amely hullámokban omlott a mennyezetről, a padlót pedig mélyebb, puhább anyag borította, amely elnyelte a lépteket, és Cindynek fuldokló nőkre és fuldokló csillagokra emlékeztette. A szoba közepén egy hatalmas ágy feküdt, matraca a földig ért, mindenféle sötétségből készült párnák alatt eltemetve. Egyetlen gyertya égett egy márványtalapzaton az ágy mellett, lángja Illyana szívverésének ritmusával pislákolt.

A mennyezet nyitva állt az ég felé – vagyis ami a Limbóban égnek számított, csupa örvénylő bíbor és véraláfutásos vörös, haldokló csillagok és félig elfelejtett csillagképek fénye.

Cindy körülnézett, és a félbeszakadt áhítat és a bánat között érződött. „Ez nem úgy néz ki, mint egy uralkodásra alkalmas hely.”

Illyana hangja halk volt. „Nem az. Akkor jövök ide, amikor emlékezni akarok arra, amit megpróbálok megvédeni.” Cindyre nézett azzal a nyugtalanító kék szemével, amelyről eltűnt a szokásos élesség. „Senki sem járt még itt. Még a bátyám sem.”

– Akkor miért engednek be engem?

„Mert nem vendég vagy. Te…” Illyana elhallgatott, látszólag küszködött a szavakkal. „Otthon vagy. Az egyetlen otthon, amit valaha magamnak teremtettem ahelyett, hogy meghódítottam volna.”

Cindy valami értelmeset akart mondani válaszul. Gyengéd és vigasztaló akart lenni, ugyanolyan komolysággal fogadni a pillanatot, mint Illyana. Ehelyett a saját rongyos felsője aljához nyúlt – Illyana tépte el a korábbi őrületük során –, és áthúzta a fején, majd a selyempadlóra ejtette.

– Ki akarok próbálni valamit – mondta, előrelépett, és tenyerét Illyana mellkasára helyezte. – Azt akarom, hogy egyszer hagyd, hogy gondot viseljek rád. Nem – hallgass meg – szakította félbe, amikor Illyana kinyitotta a száját. – Tudom, hogy hozzászoktál az irányításhoz. Tudom, hogy neked, jobban, mint bárki másnak, szükséged van arra, hogy úgy érezd, te irányítasz. De most? Épp most harcoltál önmagad egy verziójával. Épp most zártál be egy szakadékot, ami felforgathatta volna ezt az egész birodalmat. És kimerült vagy.

„Én nem vagyok…”

– Kimerült vagy – ismételte meg Cindy határozottan, tekintetét Illyanára szegezve. – És megérdemled, hogy gondoskodjunk rólad. Nem azért, mert gyenge vagy. Mert elég erős vagy ahhoz, hogy segítséget kérj.

Illyana állkapcsa megfeszült. „Semmit sem kértem.”

„Nem kérdezem. Mondom. Feküdj le.”

A parancs, határozott és halk, visszhangzott a köztük lévő térben. Egy hosszú pillanatig Illyana nem mozdult. Tekintete villogott, egy belső csatatéren vívott háború, amelyet Cindy nem láthatott. Aztán lassan, mint egy királynő, aki leszállt a trónról, amelyről soha nem gondolta volna, hogy elhagyja, Illyana az ágyhoz lépett, és lefeküdt a fekete selyemre.

Még hátradőlve is királyinak tűnt – sápadt bőre sötét szöveten, platinaszínű haja glóriaként terült szét körülötte, kék szemei ​​Cindy minden mozdulatát lesték. De a királyi méltóság mögött Cindy valami mást is látott: a bizonytalanság egy villanását, a lány árnyékát, akit a szakadékban látott, a gyermeket, akinek azt tanították, hogy a megadás halál, hogy a bizalom az erősek fegyvere a gyengék ellen.

Cindy felmászott az ágyra, és gyengéden Illyana csípőjére helyezte magát. A baba megmozdult, halkan rúgott, Illyana kezei pedig azonnal Cindy domborodó pocakjára nyúltak.

– Ez az első alkalom, hogy ok nélkül nyúltál hozzá – jegyezte meg halkan Cindy.

„Nem tudtam, hogy a gesztusnak oka kell.”

„Nem az. Ez a lényeg.” Cindy lehajolt és gyengéden megcsókolta Illyanát, csak egy súrlódásnyira az ajkait. „Gyengédséget érdemelsz, Illyana. Olyan lágyságot érdemelsz, ami semmit sem akar tőled, csak a jelenlétedet. Ma este megmutatom neked, hogy szeretve vagy.”

A szavak hallatán valami megrepesztett Illyana szívében. A szeme csillogott, és egy pillanatra olyan hihetetlenül fiatalnak tűnt, hogy Cindy szíve összeszorult. Aztán felemelte az állát, a nedvesség mögött törékeny dac vibrált.

– Akkor mutasd meg.

Cindy megtette.

Lassan indult. Ajkai végigsimítottak Illyana állkapcsán, megízlelték bőre sósságát, Limbo mágiájának halvány, fémes csípősségét, ami parfümként tapadt rá. Ujjai megtalálták Illyana fekete bőrpáncéljának kapcsait, és egyenként kioldotta őket, mint egy papnő, amint levetkőztet egy ministránslányt.

Illyana mozdulatlanul feküdt alatta. Némán. Figyelt.

– Hallani akarlak – mormolta Cindy a kulcscsontjához simulva. – Megtennéd ezt értem? Hadd halljam, mit érzel?

„Én nem…”

„Nem kell szerepelned. Nem kell a Sötétgyermeknek, a Limbo királynőjének vagy a multiverzum leghatalmasabb boszorkányának lenned. Csak Illyanának kell lenned.”

És Illyana fellélegzett. Egy szaggatott kilégzés, amitől valami meglazult a vállában, valami a mellkasában, valami a páncéljában, amit olyan sokáig viselt, hogy az a bőréhez olvadt. Bólintott. Egy apró, szinte észrevehetetlen gesztus.

Cindy teljesen levetkőztette. Sápadt, sebhelyes bőrének minden négyzetcentimétere Illyana háborúinak bizonysága volt – az ezüst szalagok és a sötétebb, kiemelkedő hegek, amelyek olyan történeteket meséltek, amelyeket Cindy még nem hallott. Mindegyiket megcsókolta. Lassan, áhítattal, egy gyógyító gyengédségével rajzolva ki mások kegyetlenségének térképét.

Illyana kezei ökölbe szorították az alatta lévő selymet. De nem húzódott el. Hagyta, hogy Cindy megcsókolja az összes sebhelyet, hagyta, hogy ajkai édesen nyomódjanak azokra a helyekre, amelyek valaha fájtak, és most csak sajgottak – másfajta fájdalom. A fájdalom, hogy látják. Megértik. Úgy csókolta, mintha egész lehetne.

– Most meg foglak kóstolni – mondta Cindy halkan, miközben szája végigsiklott Illyana szegycsontján, le a hasán, lehelete meleg volt. – Rendben van?

– Igen. – A szó alig volt suttogás. – Igen, kérem.

Cindy Illyana combjai közé telepedett, és gyengéd kezével széttolta őket. A gyertyafény megcsillant Illyana izgalmának fényében, ezúttal kevésbé őrülten, inkább a felgyülemlett forróság és a visszafojtott várakozás fényében. Illyana nedves volt, csiklója duzzadt és feszült, csillogott a fényben. Cindy felnézett, és a tekintete találkozott Illyana szemével, miközben előrehajolt, és lassan, szándékosan végignyalt a rése hosszán.

Illyana hangot adott ki – egy halk, megtört nyögést, ami valahonnan a mellkasa mélyéről jött –, és a csípője egyszer megrándult, mielőtt Cindy határozott kézzel visszanyomta volna.

– Hadd gondoskodjak rólad ma este – ismételte Cindy rekedtes hangon. – Nem akarom, hogy bármi mást tegyél, csak érezz.

Illyana bólintott, a mozdulata bizonytalan volt.

Cindy ismét lehajtotta a fejét.

Nyelvével Illyana pinájához dörzsölte a nyelvét, hosszú, fényűző mozdulatokkal itatva át a gáttól a csiklójáig. Illyana forró volt a szájában, sós és izgató ízű, és az érzés egy újfajta késztetéssel hajtotta előre. Szélesebbre nyitotta ajkait, hagyta, hogy egész szája az égő bőrhöz simuljon. Tetszett neki, ahogy Illyana megremegett, ahogy automatikusan széttárta a lábait, több érintést keresve ettől a váratlan gyengédségtől.

Cindy nyelve megtalálta azt az érzékeny bimbót, amely a húsburokba volt temetve. Lustán, gyengéden körözött körülötte; most nagylelkű volt, olyan türelemmel, ami kegyetlenebbnek tűnt a szokásos őrjöngésénél. Illyana nyöszörögve, csípője előrebillent, kereste a választ.

– Kérlek – lehelte. – Cindy, kérlek.

„Kérlek, milyen szerelem?” – kérdezte Cindy, hangja halk zümmögéssel súrolta Illyana bőrét.

„Megtennéd… megtennéd, hogy belém dugja a nyelvedet? Ne kényszeríts arra, hogy könyörögjek érte… csak…” A mondat egy elakadt sikolyban végződött, ahogy Cindy teljesítette a kérést.

Cindy belemerült a lány forróságába, vastag és lapos nyelvvel, ahogy a belső falakat döfte belé. Lágy, kimért mozdulatokkal dugta meg, ízlelgette azt a belső édességet, ami mindig is tiltottnak érződött. Illyana ívbe nyúlt, felkiáltott, kezei Cindy sötét hajába gabalyodtak.

De Cindy nem gyorsított. Tartotta a ritmust, felfelé kunkorította a nyelvét, felfedezte a test falait, fogai a csiklóját súrolták, miközben hüvelykujja felemelkedett, hogy határozott, pontos köröket írjon le körülötte. Illyana kibújt.

„A francba… igen… ott helyben, ne merészelj megállni!” – zokogott Illyana, hangja már nem egy uralkodóé, hanem egy megrendítő nőé volt.

Cindy engedelmeskedett, nyalogatta, miközben hüvelykujja a csiklóját dörzsölte. Illyana combjai remegni kezdtek, mintha Cindy fejét akarnák közé szorítani. De az izzadságtól és a nedvektől sikamlós Cindy kitartott, könyörtelenül, türelmesen, megszállottan.

Illyana háta meghajlott, torkából felszakadt egy sikoly, ahogy az első hullám becsapódott. Reszketve döcögött, kezével ökölbe szorította a selymet, csípője ringatózott; de Cindy nem állt meg. Egészen addig, amíg az utolsó utórengés végig nem fodrozódott a bőrén, amíg érezte, hogy a feszültség végre enyhül remegő combjaiból, egészen addig, amíg Illyana el nem ernyedt.

Csak ezután mászott fel Cindy a testén.

„Jól vagy?” – Cindy hangja halk volt.

Illyana nyelt egyet, bólintott. Aztán, mintha csak a saját modorára, a saját éhségére emlékezne, lehajolt, és a kezét Cindy lábai között az átázott anyagra nyomta. Az érintéstől a lány felnyögött.

– Én jövök – mondta Illyana.

„Hagynod kellett volna, hogy…”

„Mohó vagyok.” Illyana felhúzta Cindyt, és addig csavarta őket, amíg az oldalukra nem feküdtek, egymással szemben. De ahelyett, hogy egy újabb trialógiai nekromancia-rohamba rendezte volna át a végtagjaikat, felhúzta Cindy saját lábát a csípője fölé, keze a leggings-e szegélyére téve a kezét. Ujjai szándékos lassúsággal hatoltak az átázott anyagba.

– Nos, mivel már itt lent vagy – ugratta Cindy lihegve, miközben széttárta a lábait, hogy Illyana könnyebben be tudjon férni.

Illyana elfogadta a meghívást. Ujjait a szövetbe akasztotta, és lehúzta Cindy csípőjéről, derekától bokájáig meztelenre vetkőztetve a lányt. Ezután egymáshoz igazította testüket, meztelen, csupasz punciját Cindyéhez nyomva.

Mindketten nyögtek a durva, bőr a bőrön siklani kezdett, két nő nedvességétől síkosodva. Illyana ösztönösen simogatni kezdte a testét, lassan körbe-körbe mozgatta a csípőjét, duzzadt csiklóját Cindy puhább, érzékenyebb anatómiájához nyomva.

– A francba, annyira jól érzed magad! – suttogta rekedten, homlokát Cindy vállához szorítva. – Érteni akarom, ahogy így közeledsz hozzám, érted? Minden remegő négyzetcentiméteredet érezni akarom.

Cindy átkarolta Illyana nyakát, és kapaszkodott, átadva magát az édes súrlódásnak. Tizenévesekként döfködték egymást, kétségbeesetten, mohón, testük intimitása annyira közel nyomódott egymáshoz, hogy fájdalmassá vált. Illyana keze közéjük csúszott, igazította a célzást, az ujjai széthúzták külső ajkait, hogy még csupaszabbak, még jobban láthatóak legyenek.

Könnyek szúrták Cindy szemét a túláradó örömtől, a tiszta megkönnyebbülés könnyei. Arcát Illyana nyakába temette, az érzékeny bőrt harapdálta, csípője ellenpontként ringatózott. Összefonódó puncijuk nedvessége egyre nőtt, obszcén módon fröcskölve.

– Közel vagyok – nyögte ki. – Illyana, annyira közel vagyok…

Illyana felgyorsított, kétségbeesett, szinte büntető ritmusban, ami könyörtelen pontossággal nyomta csiklóját Cindy csiklójához. Saját légzése is szaggatott volt, nyögései magasabbak, kétségbeesettebbek. Lenyúlt közéjük, hüvelykujjával elkapta Cindy csiklóját, és megsimogatta egyszer, kétszer – háromszor is, Cindy pedig eltűnt, mint a tűzijáték.

Forrón és folyékonyan ömlött közéjük, beborítva combjaikat. Cindy egész teste meghajolt és remegett, ahogy a gyönyör hullámai gyötörték. Illyana egy másodperccel később követte a peremre, puncija lüktetett, saját megkönnyebbülése pedig fokozta a köztük lévő csúszást.

Egymásba omlottak, testük még mindig remegett, punciik összepréselődtek, mintha össze akarnának olvadni. Hosszú percekig csak a lélegzetük töltötte be a szobát. Illyana combja továbbra is Cindy nemi szervéhez nyomódott, miközben orgazmusuk roncsaiban feküdtek.

Cindy tért magához elsőként. Felkönyökölt. Lenézett, és látta, ahogy saját izgalma befesti Illyana combjának és hasának sötét bőrét. Kinyújtotta a kezét, és két ujját Illyana nedves puncijába mártotta, felmerve a nedv egy részét, majd a saját ajkához emelte, miközben megízlelte magát, megízlelte Illyana ízét. A keverék mámorító volt, erőteljes, az övé.

Illyana nehéz, de csillogó szemhéjjal figyelte.

– Az vagy – kezdte Illyana, de a hangja elcsuklott, nyelnie kellett egyet, és újra próbálkoznia. – Te vagy a leghihetetlenebb dolog, ami valaha történt velem.

Cindy melegen és bizonytalanul mosolygott. Kezét a hasára tette, ahol a gyermek elcsendesedett, de újra mocorogni kezdett. És érezte, ahogy Illyana iránti szerelme egyre mélyül, átszövi csontjai velejét.

– Olyan régóta szeretlek – mondta Cindy. – De így szeretni? Amikor nem a trónon ülsz, nem vagy Sötétgyermek, nem vagy nagyobb az életnél? Más. Jobb.

Illyana valami lenyűgözőt tett: elpirult. Hőhullám öntötte el az arcát, amitől szinte halandónak tűnt. „Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni. A lágy részek. A csendek.”

„Tanulsz.”

"Veled akarok tanulni."

A baba ismét rúgott egyet – ezúttal erősebb mozdulattal, mintha tudomásul venné a hangjukat. Illyana tekintete Cindy hasára siklott, arckifejezése tiszteletteljessé enyhült.

– Szia, kicsim – suttogta, és nyitott tenyerét a tenyerébe nyomta. Cindy érezte, hogy a gyerek ismét megmozdul a nyomás irányába, Illyana pedig remegő hangon felnevetett – félig örömmel, félig meghatottan.

– Felismerik a hangodat – mondta Cindy.

Illyana szeme csillogott. Előrehajolt, homlokát Cindy hasához nyomta, ajkaival végigsimítva feszes bőrét. Belélegzte az illatát, érezte az érintése alatti mozgást, és mióta a Limbo Úrnője lett, először érzett valami kecsességet.

– Köszönöm – suttogta Cindy bőrének melegébe. – Köszönöm, hogy rám bíztad ezt.

– Csak ne adj több okot arra, hogy kételkedjek benned, és akkor továbbra is ezt fogom tenni – mondta Cindy félig tréfásan.

Illyana felnevetett – egy igazi nevetés volt, fényes és féktelen, egy hang, ami mintha elűzte volna magukat az árnyakat. Felemelte a fejét, hogy Cynthia tekintetébe nézzen, szemében valami csillogott, ami talán remény is lehetett volna.

"Üzlet."

A márványtalapzaton álló egyetlen gyertya pislákolt, és egy pillanatra a láng egyetlen hosszú, elnyúló árnyékot vetett, amely mintha feléjük hajolt volna – egy fekete csíkot, amelynek alakja túl ismerős volt, túlságosan hasonlított Illyana korábbi nőjére. De Illyana nem látta. Túl elveszett volt Cindy karjaiban, a test melegében, amely az övéhez simult, egy olyan pillanatban, amikor a világ végre biztonságban érezte magát.

Az árnyék visszahúzódott, visszahúzódott önmagába, alkalmasabb pillanatra várva. Türelme ősi dolog volt, idősebb minden szerelemnél, idősebb minden reménynél, amelyet egyetlen csapással összetörhetett volna.

Mosolygott.

Aztán eltűnt.