The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 7: The Obsidian Throne's Claim

Az ezüstözött medence vonakodva engedte el őket, világító felszíne fodrozódott, ahogy az obszidián partra léptek. Selyem érezte, ahogy a különös folyadék úgy pereg le a bőréről, mint a reggeli harmat, nyomát sem hagyva maga után, csak melegének szelleme lebegett a testén.

Illyana keze megtalálta az övét, ujjai könnyedén fonódtak össze, de ez meghazudtolta a közöttük még mindig sercegő elektromosságot. A varázslónő egy átjárón vezette át, ami mintha magából az élő sziklából materializálódna – egy csipkézett fekete üvegfolyosón, amely elnyelte a barlang gyengéd fényét, és valami sötétebbdel, ősibbel helyettesítette azt.

A levegő változott, ahogy mentek. Sűrűbb. Nehezebb. Súly nehezedett rájuk, ami úgy nyomta Selyem dobhártyáját, mint a vihar előtti nyomás. A falak itt már nem csapdába esett álmokat őriztek; ehelyett folyékony árnyék erekkel vonaglottak, élőlények és éhesek, suttogva olyan ritmusban, ami a felfogóképesség küszöbe alatt kúszott.

Selyem meztelen talpa először a hőmérséklet változását érzékelte – a szentély meleg, szinte organikus köve átadta a helyét valami hidegnek és hajthatatlannak. Minden lépés visszhangzott, olyan rezonanciával, ami kevésbé hangnak, inkább szívverésnek tűnt.

A folyosó egy lélegzetét elállító kamrába nyílt.

A Limbo trónterme dacolt a geometriával. Olyan irányokba terjeszkedett, hogy Selyemnek fájt a szeme, falai lehetetlenül íveltek, mennyezete elveszett a sötétségben, amely mintha inkább elnyelte volna a fényt, mintsem hiányzott volna belőle. Csipkézett obszidián oszlopok emelkedtek, mint megfagyott sikolyok, felületükre szimbólumok vésődtek, amelyek elmozdultak, amikor megpróbált rájuk fókuszálni, és nem voltak hajlandóak leolvasni őket.

És a közepén a trón.

Nem is annyira egy szék volt, mint inkább egy kijelentés – egy megtört csillagfényből álló karmos szörnyeteg, amely olyan erővel zümmögött, amit Selyem a fogai között érzett. A fény, amit vetett, valahogy nem volt helyénvaló, körülötte görbült, ahelyett, hogy ráesett volna, mintha a trón egy a valósághoz kissé közeli térben létezne.

Illyana egy barlangjába visszatérő ragadozó könnyed magabiztosságával közeledett felé. Csípője minden lépésnél ringatózott, platinaszínű haja természetellenes fényben ragyogott, ezüstösre színezve azt, bőre holdfényként sápadt a nyomasztó sötétségben. Végighúzta a kezét a karfán, birtokló simogatta, amitől láthatóan megremegett a levegő.

– Itt uralkodom én – mondta, hangja itt más volt – mélyebb, gazdagabb, tekintélyt sugárzó. Selyem felé fordult, és a veszélyes csillogás visszatért a szemébe, élesebben, mint korábban. – Ahol én hozom meg a döntéseket, amelyek ezt a birodalmat alakítják. Ahol a könyörgők térdelnek le.

Selyem érezte a légkör változását, a korábbi sebezhetőségük alatt fortyogó dinamika finom újraéledését. Szíve hevesebben vert, nem a félelemtől, hanem a várakozástól.

„És mit csinálsz azokkal a könyörgőkkel, akik nem térdelnek le?” – kérdezte, és felvonta a szemöldökét.

Illyana mosolya ragadozó volt. „Én keltem bennük a vágyat.”

Letelepedett a trónra, a szaggatott csillagfény úgy idomult alakjához, mintha maga a trón várta volna a visszatérését. A karmos kiterjedésen elterülve minden porcikájában a Sötét Gyermeknek tűnt – a Limbo királynőjének, tökéletesnek, szörnyűnek és fájdalmasan gyönyörűnek. Begörbítette az ujját.

„Gyere ide, kis pók.”

Selyem léptei vitték előre közeledtének szándékos lassúsága ellenére. Nem sietett, nem mutatta a gyomrában rejlő izgalmat, de azért jött. A levegő minden egyes lépéssel sűrűbb lett, a trón zümmögése egyre mélyebben rezgett a csontjaiban.

Illyana átható kék szemével figyelte, minden mozdulatát követte, minden lélegzetvételét feljegyezte. Amikor Selyem elérhető közelségbe került, a varázslónő megragadta a csuklóját, és természetfeletti erővel előrehúzta.

Selyem belebotlott, kezei Illyana vállára támaszkodtak, és a varázslónő ölében találta magát. A trón hideg energiája átszivárgott a bőrén, de Illyana teste meleg volt alatta, a hő és az árnyék paradoxonja.

– Jobb – mormolta Illyana, miközben keze Selyem csípőjére tévedt. Hüvelykujjai lassú köröket húztak a csípőcsontokon, elég határozottan ahhoz, hogy vezesse, de elég gyengéden ahhoz, hogy ugrassa. – Sokkal jobb.

– Azt hittem, innen irányítasz – lehelte Selyem, miközben a teste elárulta, hogy közelebb húzódik. – Nem fogadsz vendégeket.

Illyana nevetése halk és gonosz volt. „Te nem vagy vendég, Cindy. Te sokkal érdekesebb vagy.” Közelebb hajolt, ajkaival Selyem füléhez érve. „Az enyém vagy.”

Selyem válasza elhalt a torkában, ahogy Illyana befogta a száját.

Ez a csók más volt, mint a korábbiak – keményebb, követelőzőbb, a trón sötét erejének súlyát hordozva. Illyana nyelve birtokló vágyat érzett ajka felett, ami nem hagyott teret a vitának, és Selyem azon kapta magát, hogy megadja magát neki, elolvadva a varázslónőhöz, miközben ökölbe túrt platina hajában.

Illyana kezei lekerültek a csípőjéről, és kínzó lassúsággal csúsztak fel az oldalán. Ujjbegyeivel végigsimított minden egyes bordáján, számolta őket, feltérképezte a testét, mint egy hódítási stratégiát szövő tábornok. Amikor elérték a mellét, Illyana megállt, és éppen annyira húzódott hátra, hogy Selyem szemébe nézhessen.

– Ezek – mondta, miközben hüvelykujjával végigsimított Selyem mellbimbóin –, amióta találkoztunk, elterelték a figyelmemet.

Borzongás futott végig Silk testén, mellbimbói azonnal megremegtek a szándékos simogatástól. – Te… – zihálta, miközben Illyana a hüvelyk- és mutatóujja között pörgött egyet, éppen akkora nyomást gyakorolva rá, hogy szikrák szökjenek végig a gerincén. – Elég koncentráltnak tűntél számomra.

„Nagyon jó vagyok a multitaskingban.” Illyana megismételte a gesztust a másik oldalon, és Selyem ívbe dőlt az érintésétől. „De minden alkalommal, amikor megmozdultál, minden alkalommal, amikor a tested megmozdult, azon tűnődtem, milyen hangokat adnál ki, ha ezt tenném.”

Kissé megfordult, mire Selyem felkiáltott.

„Vagy ez.” Illyana lehajolt, és a szájába kapta Silk mellbimbóját. Nyelve végigsöpört az érzékeny hegyen, miközben ujjai tovább dolgoztak a másikon, szakértő pontossággal csipkedve és görgetve. Silk feje hátrahanyatlott, egy nyögés hagyta el a száját, miközben Illyana olyan erősen szopott, hogy csillagokat látott tőle.

„A francba… Illyana…”

„Hé, kicsi pók.” A dorgálást elnyomta Illyana szemében felcsillanó gonosz csillogás, miközben egy nedves pukkanással elengedte Selyem mellbimbóját. „Bár imádom, ahogy káromkodsz. Ez őszinte.”

Selyem kezei megtalálták Illyana vállát, körmei belemélyedtek, miközben a varázslónő ismét Selyem mellkasára fordította figyelmét. Az érzés lenyűgöző volt – minden nyalás, minden csipkedés, minden fogcsikorgatás gyönyörhullámokat küldött közvetlenül a testébe. Érezte, ahogy nedvesedik, a combjai között egyre forróbb lett a nyálas test, miközben Illyana úgy mozgatta a testét, mint egy mesterzenész egy hangszeren.

– Kérlek – hallotta magát Selyem kimondani, de a szó kiszaladt a torkán, mielőtt megállíthatta volna.

Illyana megállt, és csukott szemmel felnézett. „Mit kérek?”

„Kérlek, szükségem van…” – Silk lélegzete elakadt, ahogy Illyana keze lecsúszott a hasán, ujjai végigsimítottak sima bőrének redőin. Az érintés elektromos volt, és Silk nekifeszült Illyana tenyerének.

„Mire van szükséged?” – a varázslónő hangja olyan volt, mint egy selyem, ami acélt tekert köré. „Mondd el.”

– Érints meg! – zihálta Selyem. – Kérlek, dugj meg az ujjaiddal, éreznem kell, hogy benned vagy…

Illyana mosolya elégedett és kegyetlen volt. „Jó kislány. Ha már ilyen szépen kérted…”

Ujjai végigsimítottak Selyem nedvességén, összegyűjtve azt, mielőtt szándékos nyomással körbeérte volna a csiklóját. Selyem csípője megfeszült, többet akart, de Illyana a másik kezével tartotta őt.

– Még nem – mormolta. – Élvezni akarom.

„A francba, élvezd…” – Silk tiltakozása elhalt, ahogy két ujj belé csúszott, és gyönyörűen megnyújtotta. Felkiáltott, falai összeszorultak a behatoló körül, miközben Illyana egy olyan ritmusba kezdett, ami pont annyira lassú volt, hogy kínzásnak számítson.

„Érzed ezt?” Illyana ujjai begörbültek, és egy olyan pontot találtak, amitől Selyem látása elhomályosult. „Ennyire nedves vagy rám. Milyen készen állsz. Milyen kétségbeesetten.”

„Nem vagyok kétségbeesett…” – Újabb ujjgörbítés, és Selyem tagadása egy nyögésbe olvadt.

„Ugye?” Illyana hüvelykujja a csiklójára talált, ujjai ritmusának ellenpontjaként körözve. „A puncid úgy szorít körülöttem, mintha soha nem akarna elmenni. A csípőd úgy dörzsölődik a kezemhez, mintha nem tudnál uralkodni magadon. A mellbimbóid olyan kemények, hogy üveget tudnának vágni.” Közelebb hajolt, és megcsípte Silk alsó ajkát. „Ez elég kétségbeesetten hangzik.”

Selyem válasza egy káromkodássorozat volt, amitől Illyana nevetni kezdett – egy őszinte, meleg hang, ami lehetetlennek tűnt ebben a sötét helyen. De az ujjai meg sem álltak, görbültek és döfködtek, egyre magasabbra hajtva Selymet.

– Lovagold meg az ujjaimat! – parancsolta Illyana, a gyengédség acélossá változott. – Mutasd meg, mennyire akarod!

Selyem büszkesége harcban állt egyetlen szívdobbanás utáni vágyával. Aztán a gyönyör győzött, mint mindig, és mozogni kezdett. Csípője ritmust talált, emelkedett és süllyedt Illyana kezén, minden egyes mozdulattal mélyebbre húzva azokat az okos ujjakat.

– Ennyi – lehelte Illyana, tekintetét Selyem arcára szegezve, figyelve az vonásain végigfutó minden egyes örömteli kifejezést. – Csörögj a kezemen, mint a mocskos lány, aki vagy. Használj ki engem a saját örömödre.

– Én nem… – zihálta Silk, miközben Illyana hüvelykujja erősebben nyomta a csiklóját. – A francba, nem vagyok koszos…

„A kezembe baszod magad a Limbo tróntermében, árnydémonok vesznek körül, akik ölnének, hogy a helyemben legyenek.” Illyana hangja sötét, simogató volt. „Nem csak koszos vagy, kis pók. Mocskos vagy. És imádom.”

A szavak – a csiklójára nehezedő könyörtelen nyomással, a belé görbülő ujjakkal, a trónterem sötét erejének ránehezedő súlyával együtt – Selymet a szél felé repítették. Érezte, ahogy egyre erősödik, egy hullám emelkedik ki belőle, készen arra, hogy lecsapjon…

Illyana hátrahúzódott.

Ujjai kicsúsztak a kezéből, Selymet üresen és fájón hagyva, olyan közel az elengedéshez, hogy a varázslónő felnyögött a frusztrációtól. A varázslónő szinte klinikai érdeklődéssel vizsgálgatta csillogó ujjait, mielőtt az ajkához emelte őket, és lassú, megfontolt szopással megízlelte Selyem esszenciáját.

– Még nem – mondta rekedtes hangon. – Még nem végeztem veled.

„Akkor mi…” – Silk kérdése elhalt, ahogy Illyana kezei megragadták a csípőjét, és természetfeletti erővel felemelték. Silk Illyana ölében lebegett, elég közel ahhoz, hogy érezze a varázslónő combjai közül áradó hőt.

Illyana megmozdult alatta, igazgatta a pozícióját. A lábai közötti szőr csillogott, síkos volt a saját izgalmától, redői duzzadtak és hívogatóak voltak. Levezette Selymet, és egy pillanatig egyszerűen ott lebegtek, a közepük szinte összeért.

– Nézz ránk! – mormolta Illyana, tekintetét Selyemre szegezve. – Olyan nedvesek. Olyan készen állnak. Olyan kétségbeesetten vágynak arra, hogy újra összejöjjenek.

Selyem kezei Illyana vállára támaszkodtak, a lány lábai remegtek az erőfeszítéstől, hogy megtartsa magát. „Akkor hagyd abba a cukkolást, és hadd érezzelek.”

Illyana szeme veszélyesen felvillant. – Ahogy kívánod.

Kontrolláltan, egy örökkévalóságnak tűnő ereszkedéssel engedte le Silket. Közepük találkozott – sima, forró, fájdalmasan intim –, és Silk felnyögött az érintéstől. Illyana csiklója a sajátjához nyomódott, a bőr súrlódása szikrákat szórt szét az egész testében.

– A francba! – lehelte Selyem.

„Még nem, de hamarosan.” Illyana kezei a csípőjére ragadtak, és lassú mozgásba lendítették. „Mozogj velem. Találd meg a ritmusunkat.”

Selyem engedelmeskedett, teste átvette az irányítást ott, ahol a szavak kudarcot vallottak. Kísérletileg mozgatta a csípőjét, találva egy szöget, amitől mindketten felnyögtek. A súrlódás gyönyörű volt, csiklójuk csiklójukhoz csúszott, miközben együtt mozogtak egy ősi táncban, ami öregebbnek tűnt az időnél.

Illyana feje hátrahanyatlott, platinaszínű haja a trón szaggatott széleire hullott. Szeme csukva volt, ajka szétnyílt, és Selyem áhítattal és vággyal vegyes tekintettel figyelte. Ez volt a Sötét Gyermek, akit lelepleztek, elveszett az érzékeiben, és minden egyes múló pillanattal elvesztette az irányítást felette.

„Úgy érzed…” – Illyana hangja elcsuklott. „Kibaszottul hihetetlen.”

„Vissza rád.” Selyem fokozta a lépteit, erősebben dörzsölgette, kergetve azt a súrlódást, amitől mindketten zihálva várták. A trón zümmögése felerősödött, reagált az izgalmukra, táplálkozott belőle, felerősítette azt, míg végül maga a levegő is vibrálni látszott a vágyuktól.

Illyana kezei felcsúsztak Silk hátán, körmei olyan erősen vájtak a gerincén, hogy nyomokat hagytak. Silk felnyögött a csípéstől, ami örömmé halványult, ahogy Illyana közelebb húzta, és testük egymáshoz simította a testüket.

„Gyere értem!” morogta Illyana, miközben csípője olyan ritmusban rándult fel, hogy találkozzon Selyméval, mintha mindkét csípőjük a küszöbére lépett volna. „Gyere velem! Érezni akarom, ahogy darabokra hullasz rajtam.”

A követelés Silk vesztét okozta. Felkiáltott, ahogy orgazmusa szétáradt benne, teste Illyana testének rángatózott, ahogy a gyönyör hullámai zúdultak rá. Érezte, ahogy Illyana megfeszül maga alatt, hallotta a varázslónő megkönnyebbülésének kiáltását a vállához fojtva, és a tudat, hogy közelednek egymáshoz, ismét a szakadék szélére taszította, egy elnyújtott, vakító orgazmusba.

Egymáshoz kapaszkodtak, testük remegett, ahogy az orgazmus fokozatosan alábbhagyott. A trón zümmögése halk dorombolásra halkult, fénye most már lágyabb lett, mintha az is kielégült volna.

A selyem Illyanára omlott, a lány kapkodó zihálással vette a levegőt. Illyana karjai átölelték, a varázslónő testéhez szorítva, egyesült simaságuk lehűlt közöttük.

– A francba! – nyögte ki Silk egy hosszú pillanat után.

– Valóban. – Illyana hangja rekedt és elégedett volt. Megcsókolta Selyem halántékát. – Azt hiszem, tetszik, hogy a trónomon ülsz.

Selyem erőtlenül felnevetett. – Ettől királynő leszek?

– Nem egészen. – Illyana ujjai lustán rajzoltak mintákat Selyem hátára. – De ettől te az enyém leszel. Ami végtelenül értékesebb.

Selyem felemelte a fejét, és Illyana tekintetébe nézett. „Lehet, hogy az alattvalóid nem helyeslik.”

„Fogyaszt, mit gondolnak az alattvalóim.” Illyana mosolya éles és őszinte volt. „Újjáépítettem Limbót a saját képemre. Ha nem fogadják el a hitvesemet, szembeszállhatnak a kardommal.”

– Hiszen hitvese? – vonta fel a szemöldökét Selyem. – Gyorsan cselekszik, felség.

„Évszázadok óta várok, hogy találjak valakit, akiért érdemes gyorsan cselekedni.” Illyana hangja meglágyult, az éles szélek szinte sebezhetővé váltak. „Ne bánj meg engem.”

Selyem tekintete végigpásztázta Illyana arcát, felmérve minden ívet és beesést, értékelve a szeme körüli finom ellágyulást. Gondosan megfontolta a szavait.

– Nem teszek olyan ígéreteket, amiket nem tudok betartani – mondta Selyem lassan. – És nem tudom, mik vagyunk, vagy mivé válhatnánk. De azt tudom, hogy ez így helyes. Itt, veled, ezen a furcsa helyen... jobban érzem magam, mint évek óta bármikor.

Illyana szeme megfejthetetlen érzelmekkel villogott. „Ez azért van, mert a Limbo levetkőzteti a színlelést. Megmutatja neked magadnak, hogy készen állsz-e vagy sem.” Szünetet tartott. „Örülök, hogy nem futsz.”

– Pók vagyok – felelte Selyem, és visszatért régi huncutsága. – Hajlamosak vagyunk ott maradni, ahol kényelmesen érezzük magunkat. És én kezdek rettenetesen jól érezni magam veled.

Illyana felnevetett, őszinte hangon, ami visszhangzott a trónteremben, lágyítva a hangok élét. „Jó. Mert utálnám, ha a dimenziókon keresztül kellene kergetnem téged.”

– Pedig megtennéd.

Illyana mosolya egyszerre volt vad és gyengéd. „Egy szempillantás alatt.”

A trónterem helyeslően zümmögött, a sötétség mintha felmelegedett volna körülöttük. Silk Illyana vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy átölelje, érezve a varázslónő szívének egyenletes dobogását az arca alatt. A béke pillanata volt ez egy olyan birodalomban, amely senkit sem ismert, de itt, a sötétség szívében, találtak egy fényt, amelyet érdemes volt őrizni.

Felemelte a fejét és felfelé ívelt, ajkai Illyana ajkait keresték, miközben teste továbbra is a varázslónőhöz simult. A csók most lassabb volt – nem a korábbi kétségbeesett, éhes követelés, hanem valami mélyebb. Egy ízlelés. Egy ízlelés. Selyem nyelve végigsöpört Illyana alsó ajkán, kérően, de követelés nélkül, és amikor Illyana szétnyitotta ajkait, Selyem olyan gyengédséggel mélyítette el a csókot, ami mindkettőjüket meglepte.

Illyana lélegzete elállt. Kezei, amelyek eddig Selyem gerincét nyugtatgatták, megfeszültek a hajában, közelebb húzva őt, mintha a puszta közelségből is megértené a gesztust. A csók hosszú, mámorító másodpercekké nyúlt, és csak akkor szakadt meg, amikor a levegő utáni vágy tagadhatatlanná vált.

– Úgy csókolsz tovább – mormolta Illyana kissé rekedtes hangon –, és napokig nem hagyjuk el ezt a trónt.

Selyem halkan, lélegzetelállítóan nevetett a varázslónő ajkán. – És ez azért probléma, mert…?

„A démonok elkezdenek beszélni.”

„Hadd beszéljenek.” Selyem ujjai végigsimítottak Illyana állkapcsán, felfelé billenve az arcát. „Nem érdekel, mit mondanak rólam. De arról biztosan sokat fognak beszélni, hogyan olvadt el a Sötét Gyermek kőszíve.”

Illyana arckifejezése megváltozott – a régi gyanakvás árnyéka suhant át az arcán. „Biztonságosabb, ha félnek tőlem. Ha azt hiszik, hogy képtelen vagyok a gyengédségre.”

Selyem hüvelykujja végigsimított Illyana arccsontján. „Nem vagyok démon, Illyana. Nem vagyok része a cselszövéseiknek, a hátba szúrásuknak, a végtelen hatalmi próbáiknak. Csak valaki vagyok, aki most ismerkedik a kard mögött álló nővel.”

A körülöttük lévő kő mintha visszafojtotta volna a lélegzetét. Illyana hangja, amikor megszólalt, halk és veszélyesen egyenetlen volt.

Vigyáznod kellene. Már nagyon régóta senki nem mondta ezt nekem, és nem is gondolta komolyan.

– És ha komolyan gondolom?

A kérdés köztük lebegett, keményebben, mint az obszidián, fényesebben, mint a trón megtört fénye. Selyem figyelte, ahogy Illyana szemében lezajlik a háború – az ösztön, hogy ellökje magát, hogy páncélban maradjon, küzdve valami sokkal törékenyebb dologgal a mellkasában.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Illyana kifújta a levegőt. „Akkor vagy bolond vagy, vagy csoda. Még nem döntöttem el, melyik.”

Újra érzés gyűlt össze Silk combjai között, sürgető és kitartó, és érezte, hogy Illyana teste is hasonlóképpen reagál. A varázslónő csípője megmozdult alatta, kergetve a visszatérő súrlódást, és Silk érezte szeretője éhségének gyönyörűséges jutalmát.

A keze Silk combján siklott, felfelé ívelve, ujjai ott nyomták egymást, ahol testük találkozott. Illyana megremegett az érintéstől, ahogy Silk ujjbegyei Illyana csiklójára bukkantak, a duzzadt gyöngyház sima és forró volt, és könyörgött a figyelemért.

– Ezt teszed velem – mondta Illyana, hangja nyögéssé olvadt, ahogy Selyem mozogni kezdett, hüvelykujjával körbejárva azt a kétségbeesett húsdarabot. – Istenem, Cindy. Ahogy érzek irántad…

– Mutasd meg! – Silk hüvelykujja erősebben nyomta, mire Illyana csípője önkéntelenül is megrándult. – Hallani akarom, ahogy szétesel.

Illyana keze Silk kezére tapadt, gyorsabban, erősebben, kétségbeesetten irányítva az érintését. „Szükségem van… kérlek… szükségem van rá, nem tehetem…”

Illyana ívben előrehajolt Selyem alatt, háta lehetetlenül meghajolt, kezei ökölbe szorultak a sötétben, ahogy a tetőpont áthatolt rajta. A varázslónő nyögése nyers, megtört, teljesen féktelen volt – a Sötétgyermek hangja, melyet pusztán az élvezet szűnt meg.

Selyem elbűvölve figyelte, ahogy Illyana teste remegett a hullámok során. A varázslónő szemei ​​lehunyva, ajkai szétnyíltak, platina haja szétterjedt a trónon, mint szétszórt csillagtűz. Ebben a pillanatban, páncéljától, erejétől és gondosan fenntartott önuralmától megfosztva, Illyana szinte békésnek tűnt.

Amikor végre megnyugodott, kinyitotta a szemét, és látta, hogy Selyem olyan gyengédséggel figyeli, hogy a varázslónőnek elállt a lélegzete.

– Köszönöm – suttogta Selyem, és egy puszit nyomott Illyana homlokára. – Hogy megbíztál bennem ezzel.

Illyana keze Selyem arcához ért, hüvelykujjával letörölte a könnycsepp maradványát, amiről nem volt biztos, hogy leesett. – Köszönöm, hogy itt maradtál.

A trónterem helyeslően zümmögött, az árnyak védőköpenyként burkolóztak körülöttük. És ott, a sötétség szívében, egy pillanatnyi békére leltek, amelyet érdemes volt őrizni e birodalom és bármely más birodalom összes démonától.

Végül feltápászkodott, teste tiltakozott a mozdulat ellen az elmúlt óra intenzitása után. Illyana kezei megragadták a derekát, miközben visszaült a trón padlójára, Silk lábai pedig kissé megroggyantak.

– Vigyázz, kis pók! – mormolta Illyana, miközben megpróbálta stabilizálni. – Nem vagy hozzászokva az én fajta erőfeszítésemhez.

Selyem keserű pillantást vetett rá. „Ha hálát vársz, csak annyit mondok, hogy zuhanyzásra és szundikálásra lesz szükségem, mielőtt igazán kifejezhetném.”

Illyana mosolya éles volt. „Majd gondoskodom róla, hogy a démonok ne zavarjanak meg.”

– Démonok. – Silk nyújtózkodott, izmai kellemesen tiltakoztak. – Rendben. Azok még mindig léteznek itt.

„Mindenhol léteznek. Csak más arcot viselnek.” Illyana felállt a trónról, mozdulatai gördülékenyek voltak a párkapcsolatuk megerőltetése ellenére. Kezét nyújtotta Selyemnek. „Gyere. Hadd mutassam meg, hol pihenhetsz.”

Selyem megfogta Illyana kezét, és hagyta, hogy talpra állítsa. Ujjaik időztek, összefonódtak, mielőtt lassan elengedték volna. Körülnézett a trónteremben, annak szaggatott szépségében és nyugtalanító geometriájában. Most azonban másnak tűnt – kevésbé fenyegetőnek, inkább egy olyan helynek, amelyet kezdett megérteni.

– Majdnem elfelejtettem – mondta Silk, majd megállt, és ravasz mosoly suhant át az ajkán, miközben visszafordult Illyana felé.

„Miért?” – kérdezte Illyana, miközben félrebillentette a fejét.

Selyem előrelépett, csökkentve a köztük lévő távolságot. A levegő zümmögött az iménti tettük visszhangjától, a szex és az izzadság szagától és valami sötétebbtől – a hatalom és a vágy nyers illatától. Illyana szeme csillogott, egy sólyom pillantásával figyelte minden mozdulatát.

– Csak ennyit – mondta Selyem elhalkulva. Lehajolt, megfogta Illyana kezét, és minden ceremónia nélkül visszavezette a saját csúszós völgyébe, tenyerét a sajgó bejárathoz szorítva. – Még nem végeztem veled, felség.

Illyana lélegzete élesen kiszáradt, pupillái elnyelték a kéket, míg csak egy vékony gyűrű maradt belőle. „Merész. Nagyon merész egy vendéghez képest a birodalmamban.”

– Kiérdemeltem némi bátorságot – dünnyögte Selyem. Csalogatóan nyomta ujjait Illyana belépésére. – Már fáj, felség?

– Kérlek – vicsorgott Illyana, de egy remegés elárulta. – Ne támogass egy királynőt a saját trónján.

„Akkor hagyd abba a beszédet, mint egy.” Selyem megrántotta Illyana csípőjét, és addig forgatta, amíg a varázslónő háta az egyik hideg, egyenetlen oszlop kövének nem dőlt. „Azt akarod, hogy imádjam azt a picsát? Úgy kell majd elviselned, mint bárki mást.” Tenyerei felcsúsztak Illyana bordáira, elég erősen szorítva ahhoz, hogy érezze alatta az izmok megrándulását.

Illyana farkasvigyorra vicsorgott a félhomályban. – Fogalmad sincs, mit kérsz, selyemvérű.

„Akkor mutasd meg.” Selyem térdre rogyott, a kő hidegen csípte a bőrét.

Illyana fölötte állt, a trónterem fénye ezüstös és fekete színekben vonta be, lélegzetelállítóan és szörnyűen. Selyem előrehajolt, nyelvével átsimogatta saját elhasznált hőjének maradékát. Mindkettőt megízlelte, az ízek keverékét, amitől hangosan felnyögött.

Illyana hátrahanyatlott a feje. „A francba, kis pók! Kielégíthetetlen vagy.”

Selyem csak nevetett, meleg zümmögéssel vibrált Illyana redői között, amitől a lány lábai remegtek.