The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 19: The Sweetest Nectar

A fülke bíborvörös selyemfalai mintha itták volna a gyertyafényt, magukba szívták volna, míg végül az egész kamra úgy izzott, mint egy dobogó szív belseje. Illyana Cindy alatt feküdt, testük még mindig összefonódott a közös szabadulásuk után, bőrük sima és csillogott a borostyánszínű vibrálásban. A levegő sűrű volt az illatuktól – só, szex és valami elektromosság, ami úgy lebegett a levegőben, mint az ózon egy vihar után.

Cindy lustán végigsimított Illyana kulcscsontján, ujjbegyei libabőrös csíkokat hagytak maguk után. A baba letelepedett, meleg súly nehezedett a gerincére, és egy pillanatra a selymes falakon kívüli világ megszűnt létezni.

– Ez… – kezdte Cindy, keresve egy szót, amivel kifejezhetné a köztük zajló események mérhetetlenségét.

– Szükséges – fejezte be Illyana, halvány mosoly játszadozva az ajkán. – Feltétlenül szükséges.

Cindy felhorkant, és finoman megpaskolta a vállát. – Lehetetlen vagy.

„És mégis itt vagy.” Illyana kék szeme megcsillant a gyertyafényben, és jégszilánkokká változott. „Beborít a gyomrom, még mindig remegek, és lehetetlennek nevezel.”

„Ne hagyd, hogy a fejedbe szálljon.”

– Túl késő. – Illyana megmozdult alatta, csípőjének finom mozdulata újabb elektromos lökést küldött Cindy amúgy is érzékennyé vált idegeibe. – Azóta is ott van, hogy beléptél a tróntermembe, és nem voltál hajlandó meghajolni.

„Senki előtt nem hajolok meg.”

– Tudom. – Illyana kezei végigsiklottak Cindy hátán, körmei könnyedén végigsimítottak domborodó fenekén. – Dühítő. Egyben a legdögibb dolog is, amivel valaha találkoztam.

Cindy érezte, hogy forróság száll az arcába, pír árad belőle, aminek semmi köze nem volt a zavarhoz, hanem ahhoz, ahogy Illyana hangja egy oktávval lejjebb süllyedt, amikor kimondta a „legszexisebb” szót. Lehajolt, és egy csókkal elfogta Illyana ajkait, ami először lágyan indult, majd gyorsan éhessé vált. Nyelvük összefonódott, és ritmusban csúsztak egymáshoz, utánozva azt, amit a testük az előbb tett.

Amikor végre elváltak egymástól, mindketten zihálva, Cindy érezte a megújult nedvesség gyülekezését a combjai között. Csiklója, amely még mindig érzékeny volt a korábbi orgazmustól, újabb vágyfájdalomtól lüktetett.

– Megint – lehelte Illyana ajkára súgva.

Illyana felvonta a szemöldökét. „Megint?”

„Hallottál engem.”

„Hallottam, de hallani akarom, ahogy könyörögsz.” Az uralkodás ismerős szikrája pislákolt Illyana szemében, a Sötétgyermek átkukucskált a sebezhető nőn, aki percekkel azelőtt még teljesen megadta magát.

Cindy saját tüze is felébredt. Felült, Illyana csípőjére ült, és mindkét kezét Illyana hasára helyezte. Érezte az izmok rándulását a tenyere alatt, egy olyan nő alig visszafogott energiáját, aki hozzászokott az irányításhoz.

„Azt akarod, hogy könyörögjek?” Cindy oldalra billentette a fejét, és lassan mosoly terült szét az arcán. „Akkor könyörögtess velem.”

A kihívás pengeként lebegett közöttük. Illyana szeme elsötétült, pupillái kitágultak, míg a kéket majdnem el nem nyelte a fekete. Egyetlen folyékony mozdulattal megfordította őket, és testével a selyemmel borított matrachoz szegezte Cindyt. Combja Cindy lábai közé préselődött, megtalálva azt a tökéletes nyomáspontot, amitől Cindynek elállt a lélegzete.

– Ez új terület számomra – vallotta be Illyana rekedtes hangon. – Évszázadokon át képeztem magam az uralkodásra, az irányításra, a birtoklásra. De amit körülötted érzek… – Megrázta a fejét, platinaszínű haja az arcába hullott. – Ez nem irányítás. Ez egy másfajta megadás.

– Akkor add meg magad nekem – suttogta Cindy, és felnyúlt, hogy megsimogassa Illyana arcát. – Hadd érezd jól magad. Hadd feledtess el veled a Limbót, az árnyakat, mindent, kivéve ezt a pillanatot.

Illyana nyugalma megingott. Lehajolt, homlokát Cindy homlokához nyomta, és egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult. Egyszerűen ugyanazt a levegőt lélegezték, a szívük együtt vert.

– Ha ezt teszem – mondta végül Illyana –, ha teljesen elengedem... Nem tudom, hogy képes leszek-e visszatalálni.

– Úgy lesz. – Cindy hüvelykujjai végigsimítottak Illyana arccsontján. – Mert ott leszek, hogy visszavezesselek.

Valami megváltozott Illyana szemében. Egy fal omlott le, vagy talán egy ajtó nyílt ki. Újra megcsókolta Cindyt, de ezúttal másképp. Nem volt benne sürgetés, hatalmi játszma, csak nyers, őszinte vágy. Egy csók volt, ami a magányról és a vágyakozásról árulkodott, évszázadok óta falakat épített, amiket ez a sötét hajú, rezzenéstelen tekintetű nő valahogy tégláról téglára bontott le.

Illyana elhúzódott, zihálva vette a levegőt. „Mindenhol érezni akarlak. Minden porcikádat ismerni akarom.”

Cindy válasza az volt, hogy a lábát Illyana dereka köré akasztotta, és mindkettőjüket oldalra fordította, egymással szemben. Addig vezette Illyanát, amíg a combja Cindy csípőjére nem akadt, és mindketten ferdén feküdtek egymással szemben. A pozíció intim volt, és olyan kínos, hogy bizalmat igényelt.

– Így – mormolta Cindy, miközben lehajolt, hogy összeigazítsa a csípőjüket, és amúgy is sima punciját Illyanáéhoz nyomta. – Így akarlak érezni.

Illyana szeme elkerekedett, a megértés kezdetét vette. Utánozta Cindy mozdulatait, nedves redőit Cindyéhez dörzsölve. Az érintés elektromos volt, szikrák özönlöttek szét az idegrendszerében, ahogy csiklójuk gyönyörű súrlódással egymáshoz ért.

„Ó... a francba...” – Illyana káromkodása alig hallható volt, elveszett egy nyögésben, ami valahonnan mélyről feltört a mellkasából.

Cindy megragadta Illyana csípőjét, és lassú, megfontolt ritmusba vezette. Testük hullámokként mozgott együtt, gurulva és visszahúzódva, siklásaik tökéletes siklást eredményeztek, ami minden egyes mozdulattal remegést keltett bennük. Cindy minden részletet érzett – Illyana bőrének forróságát, ajkai tapintását az övéhez, ahogy csiklójuk összeért és csúszott, a finom remegést, amely végigfutott a combján.

– Nézz rám! – parancsolta halkan Cindy. – Végig akarom nézni, ahogy darabokra hullasz.

Illyana tekintete találkozott az övével, és a benne rejlő sebezhetőség megdöbbentő volt. Ez volt a Sötétgyermek, Limbo uralkodója, a nő, aki legyőzte a démonokat és dacolt az istenekkel, és akit Cindy testének egyszerű nyomása remegő roncsrá tett az övéhez.

„Megint” – ismételte meg Illyana Cindy korábbi szavait. „Megint. Többet akarok. Érezni akarom, ahogy ezen utazol, amíg mindketten mozdulni sem tudunk.”

Cindynek nem kellett kétszer mondani. Gyorsított a tempón, csípője egyre erősebben és gyorsabban csikorgott, kergetve a súrlódást, ami valami kétségbeesett és vad dologgá nőtte ki magát a belsejében. Illyana kezei megtalálták a fenekét, szorosan markolták minden mozdulatát, ritmusukhoz igazodva, míg végül eggyé váltak.

A szög megváltozott, és Cindy érezte a tökéletes illeszkedést, ami egy gyönyörhullámot küldött egyenesen az agyába. Csiklója közvetlenül Illyanáéhoz nyomódott, duzzadt húsának két gyöngye csikorgott egymáshoz egy nyers, ősi és végtelenül mocskos táncban.

„Ó, istenem… igen, ott helyben, ne állj meg, a francba, ne merészelj megállni!” – zihálta Cindy, lekicsinylő hangját elnyomta a hangjában hallható kétségbeesett remegés.

Illyana válasza az volt, hogy lehetetlenül szorosabban húzta magához, egyre szorosabban fonódott köré, mint egy inda, míg végül teljesen el nem tűnt közöttük a hely. Mozdulataik kétségbeesetté, sürgetővé váltak, a szoba megtelt nedvességük, lélegzetük és vegyes nyögéseik hangjával.

– Olyan jól érzed magad – vallotta be Illyana elcsukló hangon. – Olyan érzés vagy… mint valami, amit egész életemben kerestem anélkül, hogy tudtam volna.

Cindy könnyek szöktek a szemébe, elöntötte a pillanat intenzitása. Arcát Illyana torkába temette, nyalogatta és szopogatta a sós bőrt, ízlelgetve a démoni mágia maradványait, amelyek parfümként tapadtak rá.

„Illyana…” A neve úgy bukkant elő, mint egy ima, mint egy fogadalom.

Illyana megborzongott, körmei Cindy bőrébe vájtak, ahogy az orgazmus első remegése hullámozni kezdett rajta. „Hallani akarom a sikolyodat. Érezni akarom, ahogy ellenem támadsz. Mindannyian, semmi sem tartott vissza.”

Már a szavak is majdnem elegek voltak. Cindy úgy érezte, a szakadék szélén billeg, egész teste úgy feszült, mint egy íjhúr, minden idegvégződése arra a pontra összpontosult, ahol testük egyesült.

„Mondd ki a nevem.” Illyana fogai Cindy fülét súrolták, hangja rekedtes volt a vágytól. „Mondd ki a nevem, amikor elesel.”

– Cindy… – nyögte ki Illyana, és még a szenvedély gyötrelmei közepette is csak az a név érződött helyesen az ajkán, amelyik ahhoz a nőhöz tartozott, aki valahogyan feloldotta a zárját.

Cindy elengedése hanghullámként érte, elnémítva egy zihálásra, ami teljes testű borzongássá fajult. Érezte, ahogy összeszorulnak a kezei, érezte a gyönyörű összehúzódásokat, amelyek örökké tartanak, a világ semmivé zsugorodott, csak Illyana testének érzésévé az övéhez simulva. Illyana szorítása még erősebben megerősödött, és kiadott egy hangot, ami lehetett Cindy neve, lehetett átok, vagy egyszerűen csak egy teljesen elveszett nő hangja. Egész teste összekulcsolódott, majd elengedte, és forrósággal árasztotta el Cindyt, ami egy második, mélyebb összehúzódási hullámot indított el.

Egymás hátán lovagoltak át az utórengéseken, testük egyre csökkenő hullámokban mozgott, míg végül remegve és sikamlósan egymásba omlott. A szobában csend volt, kivéve a légzésüket, ami lassan, lassan visszatért a normális kerékvágásba.

Cindy mozdult meg először, és egy gyengéd csókot nyomott Illyana nedves homlokára. „Visszajöttél.”

Illyana pislogott, mintha ez a gondolat fel sem merült volna benne. Lenézett az összefonódó testükre, a roncsra, amit egymásból csináltak, és az alattuk lévő selyemre. „Így tettem.”

– Kételkedtél benne, hogy meg fogod tenni?

„Minden pillanatban.” – vallotta be Illyana halkan, nyersen. „A sötétség mindig ott van, a felszín alatt leselkedik. Amikor elengedem, amikor abbahagyom aktívan a féken tartását, néha félek, hogy beleesek, és soha többé nem találok kiutat.”

– De nem estél le. – Cindy gyengéden és nyugtatóan simogatta a haját. – Elengedtél, és mégis megtaláltad a visszautat. Talán azért, mert a hely, ahová visszatérsz, itt van, velem.

Illyana szeme csillogott. „Veszélyesen hiszel bennem.”

„A hit nem veszélyes.” Cindy mosolya lágy és szomorú volt. „A vakhit veszélyes. Látlak téged, Illyana. Mindannyiótokat. A fényt és a sötétséget is. És én akkor is téged választalak.”

Illyana Cindy vállába temette az arcát, és egy pillanatra átérezte azt, ami nagyon-nagyon régóta idegen volt számára. Biztonságot. Egy átlagos, rendkívüli nő karjaiban, aki belépett a Limbóba, és nem volt hajlandó meghajolni.

Amikor végre felnézett, új elszántság csillant a szemében. „Meg kell mutatnom neked valamit.”

„Most?” – Cindy hangja álmos és elégedett volt.

„Most.” Illyana felült, és magával rántotta Cindyt. „Mielőtt elveszítem a bátorságomat.”

Felkelt az ágyból, és kinyújtotta a kezét. Cindy megfogta, és hagyta, hogy Illyana mélyebbre vezesse a fülkébe, elhaladva a bíborvörös selyemfüggönyök mellett, amelyek úgy tűntek szétnyílni előttük, mint egy színpad előtti függönyök. Átsétáltak egy keskeny folyosón, amely egy olyan terembe nyílt, amelyet Cindy még soha nem látott.

Kör alakú volt, boltíves mennyezetét freskók borították, amelyek mintha mozogtak volna a gyertyafényben. De ami a szoba közepén állt, az ragadta meg Cindy figyelmét: egy fekete obszidián talapzat, amin egy kicsi, díszes doboz pihent.

Illyana megállt előtte, keze még mindig Cindyét szorongatva. „Amikor először a Limbóba érkeztem, gyerek voltam. Egyedül, rémülten, egy démon által megrontva, aki nem látott bennem többet, mint a gonoszságának eszközét.” A hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. „De túléltem. Harcoltam. Apránként kikaparásztam magam a sötétségből. És amikor végre Sötétgyermek lettem, amikor átvettem az irányítást e birodalom felett, ígéretet tettem magamnak.”

– Milyen ígéret?

„Hogy soha ne felejtsem el, ki voltam Limbó előtt.” Illyana kinyújtotta a kezét, és kinyitotta a dobozt. Belül, egy fekete bársony ágyon egy kicsi, ezüst medál pihent. Kopott volt, helyenként megkopott, láthatóan régi. „Anyám adta ezt nekem. Mielőtt jöttek a démonok, mielőtt minden szétesett.”

Felemelte a medált, és Cindy látta, hogy a neve van belevésve egy számára ismeretlen nyelven. „Valahányszor a kezemben tartottam, eszembe jutott, hogy kinek kellett volna lennem. Ki lehettem volna. Ez volt az emberiséghez való horgonyom.”

Illyana Cindy felé fordult, a medált a tenyerében tartva. „Ezt még soha senkinek nem mutattam meg. Még Piotrnak sem.” Reszketve vett egy mély lélegzetet. „Azt akarom, hogy megtartsd. Emlékeztetőül, hogy bármilyen sötétek is a dolgok, van bennem egy emberi rész. Egy rész, amely téged választott.”

Cindy a medálra meredt, majd Illyana arcára, majd vissza a medálra. Egy könnycsepp gördült le az arcán, és hagyta, hogy kicsorduljon. „Nem tudom, mit mondjak. Ez azt jelenti… ez mindent jelent.”

„Akkor ne mondj semmit.” Illyana Cindy ujjait a medál köré fonta. „Csak őrizd meg biztonságban. És talán egy napon, amikor ennek vége lesz, visszaadhatod.”

„Ki mondja, hogy vége kell legyen?” – Cindy felnézett rá csillogó szemekkel.

Illyana elmosolyodott, és egy pillanatra szinte békésnek tűnt. „Senki. De megtanultam, hogy a jó dolgoknak is van szokott vége. Élvezni akarom ezt, amíg még van.”

A karjaiba vonta Cindyt, és úgy tartotta magához, mintha el akarna tűnni. A medál közéjük préselte magát, fémes ígéretként, apró, csillogó emlékeztetőként a törékeny emberségre, amely még a legsötétebb lelkekben is ott élt.

– Sehova sem megyek – mormolta Cindy Illyana mellkasának dörzsölve. – Velem ragadtál.

Illyana nevetését el nem fojtott könnyek öntötték el. „Valahogy nem hiszem, hogy valaha is megbánnám.”

És a Limbo szívében, egy démonok és istenek szeme elől egyaránt rejtett kamrában, két nő ölelte át egymást, és mertek hinni egy olyan jövőben, amelyet nem a sötétség határoz meg. Odakint a bíbor függönyök megremegtek, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha maguk az árnyak figyelnék őket. Vártak. De most, egymás karjaiban, elég békére leltek ahhoz, hogy szembenézzenek bármivel, ami ezután következett.