The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 20: The Obsidian Altar's Claim

Az obszidián trónterem úgy várakozott, mint egy lélegzetvisszafojtva. Csipkézett falai élő árnyékok erezetétől lüktettek, amelyek végigkúsztak a felületeken, megfejthetetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan titkokat motyogva. Illyana átsétált a barlang közepén, mezítláb némán az üvegpadlón, még mindig meztelenül a fülke szentélyéből. A birodalom reagált a jelenlétére, árnyékok hajoltak felé, mint virágok a nap felé.

Cindy egy lépéssel mögötte követte, továbbra sem viselve mást, csak az ezüst medált, ami a szegycsontján pihent. A fém felmelegedett a bőréhez, állandó, megalázó súlyként. Figyelte, ahogy Illyana mozog, átalakul. A mélyedésben szinte elpuhult. Itt, elemében, gerince kiegyenesedett, vállai pedig könnyedén hátrahúzódtak, mint valaki, aki egyszer sem kételkedett abban, hogy joga van uralni mindazt, amit látnak.

– Érzem, hogy valami mászik a bőröm alatt – mondta Illyana, anélkül, hogy megfordult volna. – Hangosabban suttognak, amikor kívülállók járkálnak ezeken a folyosókon.

– Nem vagyok kívülálló. – Cindy keresztbe fonta a karját. A gesztus semmit sem tett azért, hogy elrejtse meztelenségét, és rájött, hogy nem érdekli. – Meghívásra vagyok itt.

Illyana megfordult, egy lassú kört, aminek végén kristálytiszta kék szemek szegeződtek Cindy arcára. „És szerinted hányan mondták már ezeket a szavakat, mielőtt megpróbálták elvágni a torkomat?” Mosoly húzódott meg az ajkán, fanyar és veszélyes mosoly. „A meghívásod valódi. De Limbo ezt még nem tudja. Tesztel. Vizsgál. Keresi a repedéseket az alapjaimban.”

– Most is ez történik? – Cindy a vonagló árnyak felé intett. – Tesztelés?

– Most ne. – Illyana közelebb lépett hozzá, elég közel ahhoz, hogy Cindy érezze a varázslónő testének melegét a bőrén. – Most azért figyelik, mert kíváncsiak. Még soha nem láttak, hogy idehoztam volna valakit. Még soha nem láttak, hogy anyám medálját felajánlottam volna egy másik léleknek. – Kinyújtotta a kezét, ujjaival végigsimította a láncot, ahol Cindy kulcscsontján feküdt. – Azon tűnődnek, mi tesz téged méltóvá.

„Talán ezen is el kellene gondolkodnod.” A szavak kicsúsztak a száján, mielőtt Cindy megállíthatta volna őket, egy évekig tartó elszigeteltség által csiszolt védekező reflexként.

Illyana szeme elsötétült valamitől, ami nem harag volt. Talán érdeklődés. Vagy éhség. „Ó, dehogynem. Állandóan.” Ujjai a láncról Cindy állkapcsára vándoroltak, felfelé billenve az arcát. „És minden alkalommal, amikor összeérünk, megtalálom a válasz egy újabb darabját.”

A csók lassan, megfontoltan érkezett, inkább vizsgálódásként, mint szenvedélyes megnyilvánulásként. Cindy beleolvadt, majd visszahúzódott, Illyana intenzitásával párosulva. A medál közéjük préselődve, hűvös emlékeztetőként szolgált a már meglévő, elfogadott bizalomra.

Amikor Illyana elhúzódott, légzése egyenetlen volt. „Az árnyak egy zavarról árulkodnak. A kapukon túl. Egy ismerős sötétség.” A trón felé fordult, és ahogy ment, árnyékok borították a testét, fekete selyembe burkolózva, ami mintha csak itta volna a fényt. Amikor elérte az obszidián trónusát, megfordult és leült, minden porcikájában ennek a rémálomszerű birodalomnak az uralkodójának látszott.

„Ismerős?” – bizsergett Cindy pókérzéke, egy figyelmeztetés, aminek semmi köze nem volt a fizikai veszélyhez.

„Valaki, aki emlékszik rám korábbról. Attól az időtől, amikor magukhoz vettek.” Illyana hangja színtelen volt, szándékosan semleges. „Küldtek egy szolgát, hogy tesztelje a határokat. Egy dolgot, ami valaha ember volt, de az éhség valami egészen mássá torzította.”

Cindy közelebb lépett, a lába alatt hűvös volt az obszidián padló. „Bízd rám.”

„Egyáltalán nem.” A válasz azonnal, tekintéllyel felvértezve érkezett.

– Nem kérek engedélyt. – Cindy hangja türelmes, de hajthatatlan volt. – Te hoztál a Limbóba. Megmutattad a legféltettebb kincsedet. Ha valami megpróbál betörni a kapuidat, jogom van melletted állni és harcolni.

„Melletem?” Illyana nevetése éles és rekedtes volt. „Nem érted. Bármi is jön, nem fog tisztességesen harcolni. Nem fog becsületes harcot vívni. Minden sebezhetőségemet megtámadja.”

„Én nem vagyok a sebezhetőséged.”

Fülsiketítő csend állt be. Illyana állkapcsa megfeszült, és Cindy egy pillanatra látta, ahogy a legnyersebb igazság suhan át az arcán: hogy Cindy pontosan ilyen volt, egy sebezhetőség, amely egy évszázadokkal ezelőtt felvértezte magát a szívében.

„Te vagy az egyetlen, aki valaha igazán látott engem” – suttogta Illyana, alig hallhatóan a kamrát betöltő sötét mágia zümmögésében. „És nem tudom, hogy túlélhetem-e ezt a tudást.”

„Akkor hadd bizonyítsam be, hogy nem vagyok gyenge pont.” Cindy közeledett a trónhoz, megállva Illyana térdei között. Tűzzel a szemében felnézett a varázslónőre. ​​„Hadd mutassam meg, mire vagyok képes.”

Tekintély suhant át Illyana arcán, egy konfliktus, amely régebbi volt a kapcsolatuknál. Homloka ráncba szaladt, maszkja megrepedt, mielőtt hirtelen paranccsal mozdult volna. „Akkor mutasd meg. Mutasd meg, mi vagy, amikor a szabályok elhalnak.”

Az Illyanát beburkoló árnyak feloldódtak, ahogy felemelkedett, ismét felfedve meztelenségét. Sápadt bőre világított a sötétben, és Cindy szája kiszáradt a látványtól. Ez a nő démonok seregeit tudta parancsolni, a valóságot az akarata alá hajlítani, mégis itt állt, teljesen kiszolgáltatva magát egy másik léleknek.

„Mit akarsz, Illyana?” – kérdezte Cindy, és előrelépett, mígnem szívük összeért. „Tényleg?”

„Fel akarlak falni” – lehelte Illyana, miközben körmei Cindy vállát súrolták, hogy egy éles, birtokló csípéssel a nő vállába préseljék. „Minden porcikádat fel akarom falni, míg semmi más nem marad, csak rajtunk. Napokig akarom érezni az ízedet a nyelvemen, míg el nem felejtem, mi voltam, mielőtt megismertelek.”

Cindy szíve hevesen vert a bordái között. Pókérzéke nem veszéllyel, hanem valami elektrizáló érzéssel énekelt, mintha szakadék szélén állna. „Akkor csináld!”

Illyana ragadozóként mozgott, zúzó sebességgel az obszidián trónushoz szorítva Cindyt. Közel nyomult hozzá, lába a combjai közé férkőzött, miközben a lány egy brutális csókkal határos volt, csupa foggal, nyelvvel és kétségbeesett éhséggel.

Cindy felnyögött, és megadta magát, közelebb húzva Illyanát. Testük egy vonalban volt, csupasz bőrük csupasz bőrhöz simult, miközben Cindy végigsimított a varázslónő hátának hatalmas síkjain, gyönyörködve bőre textúrájában az alatta lévő hajlékony, erőteljes izmok felett.

– Így – morogta Illyana, és Cindy alsó ajkába harapott. – Szükségem van a szádra magamon, Cindy. Érezni akarom a nyelvedet a puncimon, amíg el nem felejtem a saját nevemet.

Éles és tagadhatatlan izgalom öntötte el Cindyt. „Akkor ülj le a trónra, és tárd szét előttem a lábaidat.”

Illyana szeme veszélyesen sötéten villant. Senki sem parancsolt neki. Senki sem parancsolt neki. De itt, Cindy hangja határozott volt és szándékos, engedelmeskedett, és egy borzongással, aminek semmi köze nem volt a hőmérséklethez, lehuppant a hideg obszidián székre.

Cindy Illyana széttárt combjai közé helyezkedett, és felnézett a kemény padlón térdelve előtte álló fenséges teremtményre. Nem volt hajlandó meghajolni, és nem mutatott alárendeltséget, miközben Illyana tekintete szegeződött rá. Ehelyett végigsimított alabástrom lábain, simogatta combja érzékeny bőrét.

– Úgy nézel rám, mintha vacsora lennék – jegyezte meg Cindy, miközben az ujjai egyre feljebb csúsztak.

– Az vagy. – Illyana a trónnak dőlt, karjait a csipkézett karfákra téve. – És én nem osztom meg az étkezéseimet.

Cindy halkan és magabiztosan nevetett. „Jó. Mert nem tervezek morzsákat hagyni.”

Közelebb hajolt, és egy csókot nyomott Illyana csípőcsontjára, majd még egyet, mindegyiket lassan és megfontoltan. Követte az útját maga felé, haja Illyana combjára hullott. Illyanának elállt a lélegzete, amikor Cindy orra a fürtjeihez súrolt.

– Már annyira vizes vagy – mormolta Cindy a bőréhez dörzsölve.

„Meglepődtél? Nézni, ahogy meztelenül sétálsz a birodalmamban, azt állítva, hogy nem vagy sebezhető, miközben a Limbóban minden árnyék tudja, hogy mindent hamuvá égetnék, hogy biztonságban legyek?” Illyana hangja remegett a nyers igazságtól. „Soha nem akartam ehhez hasonlót.”

Cindy végignyalogatta Illyana nedves redőit, és először érezte az ízét. Az íze mámorító volt, földes és elektromos, finom ózon- és füstölőillattal átitatva, ami tiszta Illyana volt. Cindy nyögdécselt mellette.

„Illyana…” – próbált megszólalni két nyalogatás között, széthúzva a finom redőket, hogy mélyebben megízlelhesse. „Olyan vagy, mint minden tiltott dolog, amit legyőztem.”

Illyana keze lefelé siklott, beleakadt Cindy sötét hajába, miközben a lány az arcába dörzsölte. „Igen. Igen, ott. Ne merészelj megállni.”

Cindy engedelmeskedett, és nyelvét a duzzadt idegcsomóhoz dörzsölte. Széles, lapos mozdulatokkal kezdte, majd arra koncentrált, hogy nyelve hegyével a feszes idegcsomót dörzsölje, és félig lehunyt szemekkel figyelte, ahogy Illyana hasizmai megfeszülnek.

– Többet! – követelte Illyana. – Használd az ujjaidat! Nyújts szét!

Cindy engedelmeskedett, egyik ujját Illyana sima csatornájába csúsztatta, és kísérletképpen meggörbítette. A válasz azonnali volt, egy éles zihálás és egy feszülés az ujja körül. Hozzátett egy másodikat is, nyújtózkodott és ollózott, beszívva Illyana ajkáról érkező minden egyes hangot.

Lassú ritmusba kezdett, hüvelykujjával erősen nyomva a csiklóját, miközben ujjaival végigsimított azon a megfoghatatlan ponton, ami mélyen belül volt. Illyana csípője féktelenül gurult a kezéhez, a varázslónő minden irányítást elengedett, hogy egyszerűen csak érezzen.

– Meg akarlak ízlelni, amikor eljössz – mondta Cindy a combjához dörzsölve. – Minden cseppedet ki akarom inni.

Illyana szemei ​​vadul tágra nyíltak, pupillái tágra nyíltak. „Cindy, kérlek…”

Egy ilyen szó Illyana Raszputyintól, a Limbo úrnőjétől és saját sötét birodalmának uralkodójától ajándék volt, egy felajánlás, amely felülmúlta a fizikai kincset. De teste igazabban kommunikált, mint a szavak, néma nyögésre nyitott szájjal, hátravetett fejjel. Maga az obszidián trón is elsötétült és vonaglott az örvendezéstől, mintha inná a megadásából.

Cindy ajkait Illyana pinájára nyomta, nyelve mélyen a szájába merült, miközben ujjai könyörtelenül dolgoztak rajta. Illyana felszabadulása úgy söpört végig rajta, mint egy partra törő vihar, görcsös, meglepő erővel. Mindeközben Cindy tovább nyalogatta, katartikus simogatásokkal gyengédítette Illyanát, mígnem Illyana egy remegő, túlérzékeny masszává vált.

Cindy odakúszott, hogy megcsókolja, hagyva, hogy a varázslónő megízlelje magát Cindy nyelvén, miközben csípőjét Illyana combjára eresztette.

– Szükségem van rád – lehelte Cindy a szájába. – Közelebb.

Illyana szeme lángolt, kezei Cindy csípőjére tévedtek. „Vedd, amire szükséged van.”

Cindy intimebb pozícióba helyezkedett. Lejjebb ereszkedett, és átázott, érzékeny redőivel Illyana kemény combján simogatta a testét. Mélyen csókolóztak, nyílt, éhes ölelésben ringatóztak egymás mellett. A súrlódás tökéletes volt; Cindy felhagyott minden önuralmával, erősebben forgatta a csípőjét, és simábban simult Illyana bőréhez.

– Érints meg! – zihálta Cindy, idegvégződései lángoltak. – Jöjjön el, mielőtt elveszítem az eszemet.

Illyana keze közéjük csúszott, ujjai Cindy duzzadt és sajgó csiklójára simogattak, tökéletes ritmusban a ringatózással. Másik kezével Cindy fejét ringatta, és magához húzta egy elnyelő csókra.

„Nézz ránk” – suttogta Illyana, miközben elszakadt tőle –, „itt, királyságom trónján, és te vagy az, aki minden gondolatomat uralja.”

Cindy felkiáltott. Illyana ügyes, hegyes figyelme könyörtelenül szegeződött a csiklójára, ahogy a nyomás fokozódott. Az orgazmusa hirtelen tört ki, egy megrázó hő- és fényhullámként csapva meg Cindyt, aki remegett, és képtelen volt mást tenni, mint hogy Illyana torkához kapjon a lélegzete.

Egymást ölelték, miközben az utórengések alábbhagytak, az obszidián kamra zümmögött körülöttük.

Illyana megtörte a csendet, hangja halk, rekedtes volt. „Maradj velem. Ne csak ma este. Ne csak most.” Még szorosabban ölelte Cindyt. „Erők vannak ezeken a kapukon túl, amelyek szét akarnak tépni. Érzik a gyengeségemet.”

„A gyengeséged?” Cindy hátrahúzódott, és a varázslónő arcát tanulmányozta. A nyers sebezhetőség kikészítette.

– Gyáva szentimentális lettem – mondta Illyana önironikusan elfintorítva a száját. – Van valami, amit félek elveszíteni, valami, ami miatt ez az egész uralom kevesebbet ér, mint egyetlen lélegzetvétel a tüdődből.

Cindy válaszát hirtelen, heves remegés szakította félbe, amely végigfutott az egész tróntermen. Az obszidián falak olyan hanggal ropogtak, mint a csontok törése, az árnyak erei pedig a tiszta rettegés nyelvén sikoltoztak.

Illyana talpra ugrott, körülötte gomolygó árnyékok az élő éjszaka páncéljába öltöztették. Lélekkardja materializálódott az öklében, hátborzongató tűzzel égve, miközben fejével a hatalmas ajtók felé lendítette a fejét.

– Maradj mögöttem! – parancsolta hirtelen sürgető hangon.

Az ajtók befelé robbantak.