The Unholy Dominion of the Darkchilde

Chapter 8: The Throne's Second Claim

The cold of the obsidian pillar bit into Illyana's back, a sharp counterpoint to the wet heat of Silk's mouth as it finally descended. Illyana's breath left her in a shuddering rush, her head falling back against the stone with a dull thud. One hand buried itself in that dark cascade of hair, while the other gripped the jagged edge of the pillar behind her, knuckles turning white.

Selyem odafentről figyelte, szeme felemelkedett, miközben folytatta a szájával a kutatást. Tüdeje megtelt Illyana illatával – nyirkos, nehéz, diadalmas –, és a nyelvével megízlelte annak gazdagságát. A Sötét Gyermek minden egyes birtokló nyögése az egész testében visszhangzott.

"Nagyon jó vagy ebben, selyemvérű" – sziszegte Illyana, hangja elcsuklott.

Selyem dörmögése válasz volt, ahogy belesimult Illyana combjai közé. Ujjai a feszülő húsba mélyedtek, szétnyitva, míg a kielégítéshez szükséges több felülethez hozzáférhetett, és megnyalta, felfelé nyalva és annak ritmusát átvállalva.

"Szóval, ezt élvezed?" – lehelte Selyem könnyedén, hogy szavakat szőhessen közé, amit meg kellett tennie, mielőtt ismét belevetette magát.

– A francba – nyögte Illyana, csípője megfeszült, és beljebb nyomta magát. – Mit gondolsz?

– Azt hiszem, imádod, amikor valaki nem fél tőled – válaszolta Selyem, és a nyelve egy hegyes pontot talált, amitől Illyana lába megremegett. – Azt hiszem, imádod, amikor valaki nem térdel le azonnal, hanem megküzd veled. Azt hiszem, azért tetszettem neked, mert nem tudtál irányítani, és ez megrémisztett... és felizgatott. Gyengéden becsúsztatott egy ujjat, és figyelte, ahogy Illyana pillái megremegtek.

„Nem félek semmitől.” A kijelentés egy dacos csípőrándulásba fulladt, ahogy Selyem ujjai ütemesen dolgozni kezdtek.

A nevetés egyre mélyebben dübörgött Selyem mellkasában, ahogy Illyana bőréhez préselte arcát. "Hazudsz. De ez rendben van. Erre mindannyiunknak szüksége van néha."

Hozzáadott egy második ujjat, megfeszítve és mélyre hatolva, míg hüvelykujja párhuzamosan dolgozott a csiklója kérlelhetetlen lüktetésével. Hüvelykujja a feszülő gyönggyel dolgozott, és akkor szívta csak fel magát az ujjakkal, amikor már megrándult a keze és a nyelve alatt.

A nyelve hosszú, forró volt, és összegyűjtötte az olajkendőt, miközben a legmélyebb pontján próbálta összehozni a dolgokat – a központi rész elérhetetlen volt, amíg a falakra összpontosított, majd a nyelvét körkörösen körbejárta, és a kis pontot körözve érintette meg, amit a kezével hagyott kihasználatlanul.

„Kérlek...” A szó úgy hagyta el Illyana ajkait, mint egy ima, olyan követelés, amit nem szokott kimondani. Kezei megrándultak Selyem hajában, hosszú ujjai a fejébe fúródtak, ahogy egy újabb csípőmozdulatot hajtott végre. „Kérlek, az Isten szerelmére, Cindy... ne hagyd abba. Kibaszottul imádlak ezzel a szájjal, ne hagyd abba.”

Selyem engedelmeskedett. A nyelve addig dolgozott, amíg Illyana teste meg nem feszült, a combjai megremegtek, és ahelyett, hogy elhúzódott volna, meggyorsította a tempóját. A keze olyan ritmusba lendült, ahogy a nyelve nem tudta pótolni, és Illyana kétségbeesett nyögései ahogy a varázslónő elkapta a levegőt, megmutatták, hogy közeleg.

– Gyere velem – suttogta Selyem, és a szavak úgy zúdultak Illyana fájdalmára. – Ma már kétszer megkíméltelek, de most átadom magam neked. Add át magad nekem, „Ne gyere velem – fogadott szót: hadd lássam, ahogy szétesel. Legyél esetlen, és remegj az én ujjaimon, és kiáltsd a nevemet, miközben elveszíted magad. Ez az, amit akarok. Amihez jogom van.

A csípője felfelé ringott, az őrületbe kergetve a száját, és amikor eljött, az egész testében megremegett – a torka nem kiáltás volt, hanem egy néma, fájdalmas nyikkanás, amely úgy tűnt, hogy az egész aurája megtörött és szétszóródott alatta.

Selyem a helyén maradt, gyengéd, ritmikus simogatással nyugtató ösztönnel vezette át a dolgot, és amikor a lány elhalványult, felnézett a varázslónőre, és egy olyan mosolyt látott, ami valódi volt – törékeny, szinte kérdező –, és ez őszintébb volt, mint bármi, amit az este folyamán mutatott.

– Jó volt? – kérdezte Selyem halkan.

Illyana hangja rekedt volt és remegett. "Gyere ide."

Selyem felállt, és hagyta magát az ölelésbe húzni, amely brutális volt, a karjai még mindig remegtek, orra Selyem nyakának hajlatába temetve.

– Ne moccanj – mormolta Illyana. – Csak... maradj.

A megrendelés ellenére Selyem megtalálta az útját Illyana combja között, és lassan beljebb húzódott. Illyana combjai gömbölyűek voltak, lágyak és erőteljesek. Ahogy a teste egyre beljebb csúszott, mindketten megfeszültek, és a várakozástól mélyen felszívták a levegőt.

„Azt hiszed...” – a szavak megmozdultak a levegőben, mielőtt tudta volna, mit akar mondani. „...hogy ez elvakít minket a valóságtól?”

Illyana ujjainak nyoma maradt Selyem gerincén, és a lány érezte, ahogy a simogatás át-megáthalad rajta. „Nem, azt hiszem, pontosan ez a valóság. Te vagy. Én vagyok. Az, hogy a későbbiek majd jönnek, jöjjön. Ez a valóság, amit magamnak választottam.” – Kis szünetet tartott. – Először érzem ilyen jól magam, amikor én húzom a vonalat? Talán azért, mert te még mindig az enyém vagy, és kiestél a szerepedből. Szerintem ez a helyes módja annak, hogy megmentsem.

Selyem a vállához fűzte a szavait, és hagyta, hogy a jelentésük leszálljon. "Akkor nem zavar engem."

– Mi zavar? – kérdezte Illyana, testét Selyemhez simítva, a lábaik összegabalyodtak.

– Hogy nem tudom, miért vagyok itt – mondta Selyem. – Hogy nem tudom, mi vagyok neked ezen a helyen kívül. Hogy ha legközelebb elmennék az ajtón, a valóságodban nem lennék több, mint egy árnyék a falon.

Illyana megfordult, és szembekerült vele. „A valóságom... nyitva van előtted. Láttad a kastélyomat, a birodalmamat, ezt a kibaszott sötét helyet, ami minden este hazavár. Nem tudom, mit jelent mindez, Cindy. Azt sem tudom, hogy nekem mi a dolgom ebből. De azt tudom, hogy nem vagy árnyék.” Megérintette Selyem állát, miközben a lány könnyedén hátradőlt a trónon. „Nem vagy árnyék. Te vagy az egyetlen valódi dolog, ami az elmúlt száz évben történt velem.”

Selyem ránézett, és a lány látta, hogy Illyana tekintete elsötétül, a mélykék írisz majdnem feketévé válik. A szavaiból áradó feszültség látható volt a vállában. "Akkor mi most? Mi legyünk most?"

– Most? – Selyem közelebb húzódott, ujjai végigsimítottak Illyana karján, és rátaláltak az erek útjára. – Megérdemlem még egy kört.

– Vagy még többet – lehelte Selyem, és hagyta, hogy a megrendelés sötéten elidőzzön.

Illyana szeme szűkült. Az egyik pillanatban Selyem a karjában ült, a következőben a lánya megpördült, megfordult, és a hátára feküdt a széken. Illyana engedelmesen leereszkedett fölé, térdét Selyem combjai közé helyezte, és széles, kielégítetlen mosollyal tekintett le.

– Tudod, mit nem veszek észre? – Illyana lehajolt, vékony csíkot húzva a nyelvével Selyem kulcscsontján. – Nincs második esély, amikor a hatalmas, gonosz varázslónő megfordít. Még egy rossz lépés és hüvelykujja Selyem nyakára siklott, csak finoman szorítva. – És mégis... veled sosem érzem azt, hogy vissza kellene fognom magam. Te nem vagy gyenge.

A nyaka megrándult Selyem érintésére. – Nem vagyok. De az nem jelenti azt, hogy ne tudnád megtanítani, hogyan engedjek el.

– Megtaníthatlak arra, hogyan élj. Nem ugyanaz.

A pulzus Selyem nyakában hevesen vert Illyana hüvelykujja alatt. – Akkor taníts meg engem, hogyan éljem túl. Tanítsd meg, hogyan egyensúlyozzam a hatalmamat. Taníts meg arra, hogyan szeressek anélkül, hogy elveszíteném magam közben.

Illyana pillantása vagy elismerést, vagy aggodalmat fejezhetett ki. "A szeretet nem játék, amit játssz; vagy megtörténik, vagy nem. De ha téged választalak, akkor mindenestül választalak, tűzzel, árnyékokkal és mindennel együtt." Hüvelykujja végigsimított az állkapcsán, és a lába fölé hajolt, finoman a szájába. „Te más vagy. Olyan fényed van, amit nem tudok kioltani. És iszonyatosan kibaszottul vonzónak találom.”

A csók lágy volt, felfedező, és Selyem hagyta, hogy Irányítsa. De a lány közben a bokáját a feneke alá húzta, Illyana csípőjét maga fölé irányítva, míg közéjük a tüskés feszültség a magasba szökött, és szinte égette őket.

Illyana megmozdult fölötte, minden rugásával hosszabbá téve a kapcsolatot. Selyem teste mögött a trón hideg fémje már alig volt hideg – csak egy simogató kontúr és a nyomasztó, sötét energia, amely továbbra is itta a levegőt.

– Mit akarsz? – kérdezte Illyana, még mindig a szájához közel tartva a csókot. – Mit csináljak veled?

– Azt akarom, hogy a tiéd legyek – mondta Selyem, miközben a szavak kiszabadultak belőle. – Ez az egész. Azt akarom, hogy hadd érezzem, ahogy elveszed azt, amit kínálok, anélkül, hogy elveszne.

Illyana keze az oldala mentén csúszott, és a lábai széthúzása közben átkarolta. Csípője a sajátjához dörgölte, nem puhán, hanem határozottan, minden egyes lökéssel nyögdécselve. – Akkor vedd el. Tedd magadévá.

A szavaknak illata volt, azok a légzésformák, ahogyan mindkettő rájuk szorult. Selyem teste a saját vágya ütemére kezdett megmozdulni, felfelé ívelve, hogy találkozzon a testével, és a szája ismét megtalálta az övét, ezúttal mélyen, megállás nélkül.

– Olyan ez, mint... – Illyana megállt, fogai Selyem alsó ajkát karmolták. – Mint egy ütközés, amit sosem tudtam, hogy elvehetnék. Szükségem van erre.

Az ujjait a feje mögül a hajába szorította, és a száját bekebelezte, kevert félelemmel és vággyal rántva őt magához. Selyem ujjai a füleihez kúsztak, a nyakához simulva a remegő izmaihoz, és hagyta, hogy Illyana teste a sajátja ellen mozdulhasson lassan, ütemesen, hatalmas és jelenvaló legyen.

– Rendben – mondta Selyem, és a szó úgy hagyta el az ajkát, mint egy kiáltás. – Gyere velem örökre. Jöjj velem újra.

Illyana teste gyengéden remegett. Elszakította az ajkakat, homlokát Selyeméhez szorította, és hagyta, hogy a feszültség közöttük csomóba fonódjon, mint egy szikra, ami a levegőben dübörgött. "Akkor most eljössz velem."

Megmozdult, csípőjét megdöntötte, hogy a testsúlya ott feküdjön, és a lökése nagy volt, csípője a sajátjához csapódott, egy olyan kapcsolat, ami ennél valóságosabb nem is lehetett volna, ahogy egymáshoz dörzsölődtek.

Selyem hangja megtört, mély levegőt vett, és kezei Illyana hátára szorultak. A lány teste magától elmozdult, és rázzúdult. Minden egyes érintés mindent megégetett, amit korábban ismert a saját testéről. Illyana most ott volt, a teste fölött, a lehelete a torkában, a szíve csapkodott a sajátja mellett, és minden mozdulat a gyönyört csiszolta, átalakította. A testük egymásnak feszült, a kezek megragadtak és elengedtek, míg a szívdobogásuk találkozott.

Elértek arra a pontra, ahonnan nincs visszaút. Egymásra zuhantak, és a félelem, a hitetlenség és a vágy hullámai összecsaptak: „Cindy... Cindy, nézz rám – mondta Illyana, hangja éles, ahogy a lány testét megfeszítette, és olyan feszültséget hozott, ami majdnem elviselhetetlen volt. – Ragaszkodj hozzám. Ne engedj el. Soha ne engedj el.”

Selyem a szemébe nézett, és látta, mi van mögötte – a gyönyör és a sötétség, a magány mindazokon az éveken át, a kétségbeesés, hogy megérintse őt úgy, ahogy most, ugyanolyan valóságosan, mint egy szívverés. – Soha – mondta Selyem, és a szó olyan volt, mint egy ígéret vagy egy fenyegetés a sötétségben.

Megérintette a kezét, megfogta Selyem csípőjét, és megmozdította. Nem mint és út, mint hogy amit az imént tettek, az a kezdetbe, hanem sima lökések, közvetlen, birtokló és mélyre ható. Ráereszkedett, térdei a trón karmos ülésébe vájtak, ahogy a lány teste a sajátja köré fonódott, mintha soha más nem is létezett volna, összeforrtak és egymáshoz dermedtek.

Selyem visszanyögött, torka szabaddá vált. A lány hagyta, hogy a feje a trón karjára essen, miközben a teste Illyanához emelkedett, és a kezei megtalálták a módját, ahogyan a lány mozgását vezessék. A kapcsolat folytonossága suttogást hagyott maga után, a nedvesség forró és bőséges, most a lány saját felszínével akadtak össze, és ott egymásba gabalyodva, egy pillanatra sem tépték ki magukat, ahogy Illyana a lány teste fölött dolgozott.

„Kérlek – kérte Selyem, szavai gyorsan kifogytak belőle. – Igen, nehéz vagy. Ne légy óvatos.”

Így hát Illyana nem fékezte magát. Minden lökést hosszúnak és mélyre hatolónak vett, kezei Selyem bőrén dolgoztak, a lány nyakán, a lány nagy fájdalmain, az összes helyen, ahol be tudott fogadni egy érintést. Látnia kellett a pillanatot, amikor a varázslónő maga is elveszett benne. Egy hosszú pillanatra megfeszült a lány fölött, nyaka meghajlott, midőn hagyta, hogy a testét elárasztó maszatos, szétrobbanó dolog átjárja.

Selyem ezalatt kitartott, az ujjai élvezetből kapaszkodtak, és önelégülten engedte, hogy a lökések hulláma átgyűrűzzön illyana izmain, a feszültség tovább nőtt benne, ahogyan a teste ellene mozdult.

– Ne állj meg – suttogta, apró, mintha törékeny üvegből mondták volna. – Kérlek...

Illyana teste megfeszült a sajátja fölött. Hangja Selyem neve volt, amikor elszabadult a gyönyör; Selyem érezte, ahogy a gyönyör hullámai átáramlanak a lányon, továbbadódnak és visszaverődnek a saját testében, amíg már nem lehetett tudni, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik, és minden egyes ütem úgy robbant szét, mint a csillagfény.

Amikor vége lett, összecsuklottak, és Selyem Illyana hátát simította, hagyva, hogy a lány a mellkasán feküdjön, minden egyes zihálás majd ismét ellazuljon. A trón tovább zümmögött alattuk, elégedett, tartós és elkerülhetetlen.

Miközben a szívverésük lelassult, és a testük lehűlt, a csend nem volt fenyegető. Tele volt megfontoltsággal, a bőr súlyával, az elköltött öröm maradék melegével. Selyem kereste Illyana kezét, és összefonta ujjaikat.

– Nem hittem volna, hogy ez így lesz.

Illyana mögé nézett. "Hogyan gondoltad, hogy lesz?"

– Fogalmam sincs. Talán több sötétség. Kevesebb fény – Selyem vállat vont. – Kevesebb élet. Eddig azt hittem, hogy menekülök előled. Aztán arra gondoltam, hogy megtalállak. De ez... ez valami új dolog.

– Az új dolgok veszélyesek – felelte Illyana, de a hangjában nem volt óvatosság. – Kiszámíthatatlanok. De eddig az új dolgok mindent felforgattak, amit valaha is igaznak hittem. Te meg a legújabb vagy.

Selyem újra megcsókolhatta volna. De ehelyett közelebb húzódott hozzá, és az állát a lány vállára hajtotta; ez pillanatnyi egyezségük védelmében tett gesztus volt. – Akkor maradok egy kicsit tovább, hogy lássam, milyen veszélyes lehet ez – dünnyögte.

Illyana nevetése mélyebben visszhangzott, mint amilyennek a varázslónő szándékozta. „Akkor helyes. Van hálószobám is. Kényelmesebb, mint a trónom. Jó lenne neked, ha látnád, hogyan él egy birodalom királynője.”

– Azt hiszem, pontosan ezt kellene tennem.

De ahogy térdre állt, egy pulzáló pont vonta magára a figyelmét a szoba túlsó sarkában. Egy repedés az obszidián padlóban, amely vörös fénnyel lüktetett, nem természetellenes izzással, hanem vadul, dühösen, összehangolatlanul.

Illyana megdermedt. Arcán az iménti tekintet – puha, elégedett, majdnem sebezhető – bezárult, mint egy ajtó, amelyet csapódott. Elengedte Selyem kezét, és a keletkező tér hideg volt.

– Mi az? – kérdezte Selyem, hangja elhalt.

– Valami jön át – mondta Illyana, minden szó pengeéles. Már nyúlt is valami felé, ami nem volt ott egy másodperccel korábban: a lélek-kard, penge sápadt, kísérteties fényt vetett az égetett terem falaira. A neve feszülten húzódott, és ezúttal egy távoli, sötét rémület. – Valaki, akit nem hívtak meg.

A fény a vonal mögött egyre mélyült, vöröses, sűrű, szinte tapintható. Selyem lábai készen álltak, hogy induljon, a pók-ösztöneik élesek voltak. – Lehet, hogy ellenség?

– Lehet, hogy valami más. – Illyana hangja jéghideg volt. – Ha én hoztam volna ide, a birodalmam határai tisztábbak lennének. Ez... ez egy kényszerített belépő. Ez olyan, mintha valami nagyon erős dolog a hatalmába kerítené ezt a helyet.

Selyem megfeszítette a vállát, és a varázslónő mellett állt; a csuklója mögött meghúzódó készség készen állt a tettére. – Akkor megküzdünk vele.

Illyana pillantása keresztbevágott az övén, és a legkisebb mosoly is megjelent, mielőtt a sötétség átvette volna a helyét: „Azt hiszem, pontosan ezért vagy itt.