Chapter 17: The Weaning Ritual
A sötétség egészben elnyelte őket.
Nem egy csukott szem vagy egy hálószoba megnyugtató sötétsége – ez egy élőlény volt, egy ragadozó szája, amely hideg vízként nyomódott Cindy bőréhez. Pókérzéke sikoltott, egy ősi kürtszó, amitől csikorgatta a fogait, és a szíve hevesen vert a mellkasában. Minden ösztöne, amit a túlélés évei és a vérében lévő radioaktív ajándék csiszolt, azt súgta neki, hogy meneküljön. Meneküljön. Szökjön meg.
De Illyana közte és az árnyak között állt, és Cindy inkább meghalt volna, mintsem elhagyta volna.
Suttogó mozgás hallatszott balra tőle. Cindy keze kinyúlt, hálószerű folyadék fröccsent a csuklójáról, de semmihez sem ért hozzá – csak bársonyhoz és üres levegőhöz. A válaszul kapott nevetés mindenhonnan és sehonnan jött, füstként gomolygott körülöttük.
„Micsoda bátorság!” – dorombolta a hang, nőiesen és kegyetlenül. „Micsoda szív! Sokkal édesebb lesz tőle a törésem.”
Illyana Lélekkardja életre kelt, hátborzongató fénye úgy hasított át a nyomasztó sötétségen, mint penge a selyemben. A ragyogás megvilágította az arcát – éles szögek és hidegebb düh. Maga elé tartotta a pengét, lassan forgott, követve valamit, amit Cindy nem látott.
„Ha őket akarod, rajtam keresztül mész.”
Újra felhangzott a nevetés. „Ó, kis királynő, ezerszer átéltem már. Beleszövött a szívedbe. Én vagyok az első sikoly, amit valaha is kiadtál ebben a birodalomban, és én leszek az utolsó is.”
Cindy ekkor látta meg – valami villanást Illyana testtartásában. Egy habozást. Egy remegést, aminek semmi köze nem volt a harctól való félelemhez, hanem inkább a felismeréshez.
– Illyana? – Cindy hangja halk és óvatos volt. – Miről beszél?
A gyertyák hirtelen újra fellobbantak, a lángok olyan erővel csaptak életre, hogy árnyékok cikáztak a falakon. A sarokban, a fülke függönyeihez illő bíbor selyemmel burkolózva, egy nő állt, aki Illyana arcát viselte.
Fiatalabb volt – hihetetlenül fiatal, alig több egy lánynál. Platina haja kusza tincsekben lógott túl vékony, túl sápadt arca körül, melynek szeme úgy égett, mint egy koponyában a kék tűz. Egy valaha talán hálóing rongyos maradványait viselte, melyeket valami sötét folt foltozott, ami lehetett vér, vagy valami rosszabb is. Mosolygott, és az arckifejezése nem volt helyénvaló – túl széles, túl sokatmondó, túl éhes.
– Szia, nagy én – mondta, és a hangja ugyanaz volt, ami a tükrökből suttogott. – Olyan régóta várok már, hogy igazán találkozhassak veled.
Illyana Lélekkardja lebuktak. Csak egy hüvelyknyire. Csak egy pillanatra. De Cindy látta.
– Lehetetlen – lehelte Illyana. – Halott vagy. Én öltem meg téged. Megöltem mindent, ami ő volt – mindent, ami én voltam –, amikor kiszabadítottam magam Limbo szorításából.
A lány – a szellem, a visszhang, bármi is volt ő – hátborzongatóan ismerős mozdulattal biccentett. „Te eltemettél. Nem te öltél meg. Van különbség, húgom.”
„Ne hívj így.”
„Miért ne? Közös a vérünk. Közös a csontunk. Közös minden sebhelyünk, minden sikolyunk, minden bűnünk.” A lány egy lépést tett előre, és az árnyak mintha kapaszkodtak volna belé, vonakodva elengedni őket. „Én vagyok az, ami te voltál, Illyana. Én vagyok a gyerek, aki a bátyjáért sírt, miközben Belasco kezei megtanították neki, mit jelent valójában a fájdalom. Én vagyok a lány, aki megtanult mosolyogni, miközben a lelkét valami hasznossá faragták.” Még egy lépés. Most már közelebb. „Nem öltél meg. Csak bezártál, és úgy tettél, mintha nem léteznék. De most” – tekintete Cindy hasára siklott, és éhség villant át a kölcsönvett vonásain – „most okot adtál nekem az emlékezésre.”
„NEM A TIÉD.” Illyana hangja úgy csattant fel, mint a sikoly, és a Lélekkard erősebben lángolt, egy lépést hátrálva a lányt. „Az a gyerek az enyém. Enyém és Cindyé. Nem érhetsz hozzájuk.”
„Nem kell hozzájuk érnem, te nagy én.” A lány mosolya szélesebbre húzódott, és Cindy egy pillanatra valami ősi dolgot látott a szemében – valamit, ami még öreg volt, amikor Limbo kicsi volt. „Már megérintette őket. Minden alkalommal, amikor etetsz, minden alkalommal, amikor örömet találsz abban a terhes testben, engem is táplálsz. Mindent megosztunk egymással, emlékszel? Nem zárhatsz ki.” Kinyújtotta a kezét, és ujjai végigsimítottak a levegőben Cindy hasa közelében anélkül, hogy egészen hozzáértek volna. „És amikor megszületnek, olyan finomak lesznek.”
"NEM FOG A TE SÖTÉTSÉGEDBE SZÜLETNI!"
Illyana előrelendült, Lélekkardja tiszta, perzselő fény ösvényén haladva előre. De a lány már eltűnt, árnyakká olvadva, amelyek csótányokként szerteszét szóródtak szét a penge előtt. Nevetése visszhangzott a mélyedésben, a falakról lepattanva, míg végül úgy tűnt, egyszerre mindenhonnan jön.
„Harcolj velem, ha akarsz, te hatalmas én. Bújj el a szerelmed és a fényed mögé. De én türelmes vagyok. Évszázadok óta türelmes vagyok. És végül megkapom, ami az enyém.” A hang elhalkult, és vele együtt a sötétség nyomasztó súlya is lehullott. „Végül is mindig is anya akartál lenni.”
És aztán csak ők voltak – két nő, akik ziháltak egy szobában, ami hirtelen nagyon üresnek, nagyon csendesnek, nagyon hidegnek tűnt.
– Mi a franc? – suttogta Cindy.
Illyana nem válaszolt. Dermedten állt, Lélekkardja még mindig lángolt, és a lány helyét bámulta. Arca megfejthetetlen volt, jégből és kőből faragva.
„Illyana.” Cindy feltápászkodott, terhes pocakja kínossá tette a mozdulatot. Odament a szeretőjéhez, és a kezét Illyana kardforgató karjára tette, érezve a benne végigfutó remegést. „Hé. Nézz rám.”
Eltartott egy pillanatig, de végül azok a vad kék szemek találkoztak az övével. Vadak, sebzettek voltak, tele félelemmel, amit Cindy még soha nem látott ott.
– Nem hazudott – mondta Illyana alig hallhatóan suttogva. – Éreztem őt. Amikor kibomlottál a karjaimban, éreztem, ahogy mozog az elmém homályában. Végig ott volt, és várt.
– Akkor együtt harcolunk ellene.
„Nem érted.” Illyana leengedte a Lélekkardját, ami fényszemcsékké oldódott, amelyek szentjánosbogarakként szétszóródtak. „Ő nem egy különálló lény. Nem démon vagy szellem. Ő én vagyok.” Felemelte a kezét, hogy megsimogassa Cindy arcát, érintése fájdalmasan gyengéd volt. „Az a személy, aki voltam, amikor Belasco először iderángatott. A gyerek, akinek szörnyeteggé kellett válnia a túléléshez. Nem én öltem meg, Cindy. Csak felnőttem, és itt hagytam. De ő végig itt volt, Limbo emlékeiben csapdába esve, és a kiútra várt.”
Cindy a tenyerét Illyana mellkasára nyomta, érezte a szíve heves kalapálását. „De te már nem ő vagy. Te nem az a rémült lány vagy. Te vagy az a nő, aki megmentett. A nő, aki velem hordozza a gyermekünket. A nő, akit szeretek.”
Valami megrepedt Illyana arcán. Hasadék nyílt a jégen.
„Nem tudom, hogy meg tudlak-e védeni tőle. Magamtól.”
„Nincs szükségünk arra, hogy egyedül megvédj minket.” Cindy hangja vad volt, nem tűrte a vitát. „Együtt csináljuk. Mind a hárman.” Megfogta Illyana kezét, és a hasára nyomta, ahol gyermekük megmozdult a melegtől. „Már érzi anyja erejét. És tudja – tudja, hogy harcolni fogsz érte.”
Illyana lélegzete elakadt. Magához húzta Cindyt, arcát Cindy nyakának ívébe temette, és egy hosszú pillanatig csak lélegzett. Cindy átölelte, ujjaival végigsimított a platina tincseken, és szótlanul vigasztaló szavakat suttogott.
– Cindy – mormolta Illyana a bőréhez dörzsölve. – Szükségem van rád, hogy szeresselek. Most azonnal. Emlékeznem kell arra, miért harcolok.
Cindy szívét forróság járta át a szavakban rejlő nyers vágy hallatán. „Akkor szedj szét” – mondta. „Szedj szét, és rakj újra össze. Emlékeztesd magad, hogy mit védesz.”
Illyana szája megtalálta az övét, és a csók kétségbeesett volt – egy fuldokló nőé, aki levegőért kapkodik. Kezei Cindy ruháját tépdesték, Cindy pedig hasonló sürgetéssel válaszolt, Illyana kabátjának sötét anyagát tépve. Összebotlottak, szájuk nem vált el egymástól, míg Cindy háta a bársonnyal borított falnak nem ütközött.
Illyana megszakította a csókot, szeme elsötétült valamitől, ami egyszerre volt éhség és tisztelet. Tekintete Cindy mellkasára siklott, ahol a mellei nehézre és teltté dagadtak, szakadt felsőjének anyaga mit sem rejtett a mellbimbói körüli sötét karikákról vagy a nedves foltokról, ahol az izgalomtól szivárogni kezdett a tej.
– Olyan gyönyörű vagy – lehelte Illyana.
„Rosszul vagyok.”
„Remek vagy.” Illyana felemelte a kezét, és a vékony anyagon keresztül átfogta Cindy nehéz mellét. Cindy felnyögött az érintésre, mellbimbói fájdalmasan megkeményedtek, friss tej áradt belőle. „Jézusom, olyan tökéletesen reagálsz.”
"Ne beszélj, te szemétláda!"
Illyana nevetett – egy igazi nevetés volt, egyáltalán nem hasonlított az előző üres hangra –, és letépte a rongyos anyagot Cindy mellkasáról. A hűvös levegő megcsapta nedves bőrét, amitől megborzongott. Mellei nehezebbek voltak, mint valaha, fájtak és teltnek, a mellbimbói sötétek és duzzadtak, tejcseppek csillogtak a hegyükön.
Szégyenkezés nélkül felajánlotta magát. „Kérlek.”
Illyana lehajtotta a fejét, platinaszínű haja úgy omlott Cindy sápadt bőrére, mint egy holdfény-vízesés. Nyelve kinyújtva végigsimított az egyik kavicsos mellbimbóján anélkül, hogy egészen hozzáért volna, incselgette, kóstolta.
– Picsa – vicsorgott Cindy. – Már így is szívás vagy.
De ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, Illyana sötét, ragadozó szemekkel nézett fel rá, arcán lassú mosoly terült szét. Lehajtva a száját azt mondta: „Mondd el újra.”
„Mit mondj? Picsát?” A szó merészségnek tűnt a nyelvén, de komolyan is gondolta. „Ahányszor csak akarom, elmondom. Most pedig hagyd abba a cukkolást, és vedd a szádba a kibaszott mellbimbómat.”
Illyana engedelmeskedett, ajkai közé vette a homályos tejcsúcsot, és mélyen beszívta szája meleg üregébe. És amikor szopta – erősen, azonnal, követelőzően –, a kiáradt tej olyan erőteljes és forró volt, hogy elakadt a lélegzete, bőséges permetként csapva be a nyelvét és a torkát.
– A francba! – kiáltotta Cindy, feje a bársonynak csapódott, ahogy az orgazmus – egy közvetlen ütés, ami mintha egészen a méhéig rezonálna – váratlanul érte. – A francba, igen, csak így… ne hagyd abba, ne merészelj abbahagyni…
Illyana nem állt meg. Mohón ivott, hosszú, ritmikus slukkokban, amelyekből a tej véget nem érő sugárként folyt ki. Minden egyes nyelés újabb örömhullámot küldött Cindynek, minden egyes húzás hasonló szorítást eredményezett a combjai között. Próbált óvatos lenni az érintésével, de Illyana arcán látható gyengédség, miközben szopta, a saját örömének való odaadásának puszta merészsége, minden óvatos szándékát lerombolta.
Illyana ivott belőle, és ez volt a legbensőségesebb, legprofánabb dolog, amit Cindy valaha átélt. Felemésztette valami, legalapvetőbb funkciója – a gyermeket etetni, akit a nyakában hordott – egyszerre szexuális és szent dologgá változott.
A keze így is lejjebb csúszott, a szakadt leggingsének átázott anyagára nyomódott, és szégyentelen sürgetéssel dörzsölgette magát az anyagon.
Illyana szabad keze lenyúlt, és megragadta a csuklóját, megállítva a mozdulatot. Nedves, obszcén hanggal elhúzta a száját, tejcsík kötötte össze az ajkait Cindy duzzadt mellbimbójával. „Nem. Nem érhetsz magadhoz. Vagy az ujjaimra jössz, vagy egyáltalán nem jössz.”
„És ha másképp döntök?” – Cindy kihívással nézett a tekintetébe, borzongás futott végig a gerincén, ahogy a játék eldőlt.
Illyana tekintete sötétebb, mélyebb, fürkészőbb lett. „Akkor megváratlak, amíg könyörögni nem kezdesz. Megváratlak, amíg a tejed lefolyik az államon, és nem tudsz tisztán gondolkodni. Aztán mégis elviszlek, és addig nem látjuk meg a napvilágot, amíg ki nem préseltem az utolsó csepp gyönyört is abból a gyönyörű testedből.” Felemelte a kezét, amelyik Cindy csuklóját fogta, és a saját ajkához emelte. Vékony, nedves csíkot nyalt meg a tenyere tövétől az ujjai hegyéig, megízlelve Cindy izgalmának maradványait. „Akkor mondd meg, pók. Jó akarsz lenni, vagy büntetést akarsz?”
Cindy válasza egy morgás volt, miközben félretépte a leggingsét, és egy frusztrált vicsorogással széttépte a nedves, roncsolt anyagot. „Akarlak látni magamban. Most azonnal.”
Illyana pedig megadta neki, amit akart, két vastag ujjának hirtelen, brutális lökésével, amitől Cindy visszafojtott egy sikolyt. A puncija ellenállt az inváziónak, majd megadta magát, és a behatoló ujjak köré fonódott, ahogy azok begörbültek, és megtalálták azt a pontot, ahol csillagok ragyogtak a szeme mögött.
– Többet – követelte. – Azt mondtam, hogy magamban akarlak. Nem az ujjaidat. Rád gondolni.
A kihívás ott volt, egy vidám, éles vonás a hangjában. Illyana megértette.
– Bennem? – ismételte, miközben az ujjai mozdulatlanul Cindy testének mélyén pihentek. – Terhes vagy, csöpögsz a nevetéstől, és meg akarsz dugni?
„Addig akarlak dugni, amíg el nem felejted annak a kislánynak a nevét az árnyékban. Azt akarom, hogy mindent elfelejts, kivéve azt, amit melletted érzek.” Cindy tekintete találkozott az övével, vad és hajthatatlan. „Hadd szeresselek. Hadd harcoljak érted, ahogy te harcolsz értünk.”
Valami megrepedt Illyana arcán.
Lassan kihúzta az ujjait, és Cindy ajkához emelte őket, figyelve, ahogy a lány szándékos, mocskos lassúsággal tisztára szippantja őket. Aztán hátralépett, ledobva kabátja maradékát és alatta a ruhafoszlányokat, mígnem meztelenül állt Cindy előtt – keményen és kiállóan.
Illyana izgalmának látványa még jobban felforrósította Cindyt. De ahelyett, hogy magához ölelte volna, térdre rogyott a fülke puha padlóján, és felnézett a szeretett nőre.
– Nem, szeretkezz velem – mondta Cindy remegő hangon. – Dugj meg, de szeretkezz velem. Mindenhol érezni akarlak.
Illyana hosszan bámulta, valamivel hadakozott, aztán ott termett, gyengéd kezeivel az alacsony ágyhoz vezette Cindyt. Olyan gyengédséggel tolta vissza a szőrmékre, hogy Cindynek belefájdult a szíve. Fejét a párnákra fektette, majd átmászott rajta, terpeszállásban megtámaszkodott a csípőjén, hagyva, hogy teste súlya Cindyre nehezedjen anélkül, hogy a hasára nyomást gyakorolt volna.
Meleg és sikamlós volt a puncija, ahogy Cindy puncijához dörzsölte, az érintés pedig elektromos volt.
„Érzed ezt?” Illyana lehajolt, és a nemi szervét Cindy duzzadt csiklójához simította. „Ezt csinálod velem. Mindig is ezt csináltad.”
Cindy ívbe feszült az érintéstől, izgalma már elöntötte a combjait. „Akkor vedd, amit akarsz.”
De Illyana megrázta a fejét, és lehajolt, míg alkarja Cindy arcát nem keretezte. Megcsókolta – édesen, pusztítóan, mélyen –, és megízlelte saját tejét és a kétségbeesett vágy sóját.
– Félreértesz – mormolta Cindy ajkaihoz dörzsölve. – Nem fogom elvenni. Mindent oda fogok adni neked. Minden porcikámat. Még a törött részeket is.
Mielőtt Cindy válaszolhatott volna, Illyana lehuppant rá, és végigcsúszott Cindy sima testén. Nem behatolás volt – nem úgy, ahogy Cindy elképzelte –, hanem testük tökéletes illeszkedése, punci a hashoz, bőr a bőrhöz. És ahogy Illyana elkezdte tekergetni a csípőjét, csiklóját Cindyéhez dörzsölve, úgy helyezkedve, hogy testsúlya a térdén és az alkarján nyugodjon, egyfajta bölcsőt képezve Cindy mozgásához, a súrlódás tökéletes volt.
Testük az idők végeztével ősi ritmusban mozgott együtt. Illyana lepréselte magát, Cindy pedig előrenyomult, hogy találkozzon vele, nemeik összekapaszkodtak és csúsztak egymásban, tiszta, folyékony hőként súrlódást keltve. Cindy terhes pocakjának dudora Illyana lapos hasához nyomódott, ahogy mozogtak. És Cindy mély, erőteljes kapcsolatot érzett, ami messze túlmutatott a fizikain.
Ez szerelem volt. Nyers, emésztő, félelmetes, abszolút.
– Érzem őt – zihálta Illyana. – Érzem, ahogy a babánk mozog közöttünk.
Cindy zokogott gyönyörűségében, kezei Illyana fenekébe kapaszkodtak, irányítva a mozdulatait. „Tudja, hogy itt vagy. Tudja, hogy az anyja küzd érte.”
Friss tejhullám szivárgott sajgó melleiből, és a hasán gyűlt össze. Illyana, kétségbeesett nyafogás közepette, lehajtotta a fejét, hogy megnyalja, és az édes folyadékot nyalogatva mozogjon, mozdulatai pedig teljesen megőrjítették Cindyt.
– Tej, izzadság és te – morogta Illyana a bőréhez dörgölődve. – Bele akarok fulladni.
„Akkor fulladj meg!” – invitálta Cindy.
Ő volt az első – vagy talán Illyana; nehéz volt megmondani, annyira összefonódott a gyönyörük, mintha egy lényt alkottak volna. De a tetőpont, ami végigsöpört rajtuk, vakító volt, katartikus, feloldva minden félelmet és kétségbeesett vágyat, ami felgyülemlett bennük, mióta a tükörben lévő gyermek először megjelent az ajtóban.
De ahelyett, hogy hátrált volna, Illyana Cindy mellére hajtotta a száját, és szopta, miközben csípője tovább mozgott a remegő utórengések között.
– Még egyet – mormolta a mellbimbómhoz dörmögve. – Adj még egyet!
És Cindy megtette. Újra eljött – egy mélyebb, erőteljesebb orgazmus, amely mintha a csontjai legmélyéről tört volna elő. Teste meggörnyedt az ágyról, gyomra összeszorult, és az orgazmus ködén keresztül érezte, ahogy a gyermek válaszul rúg: keményen, kitartóan, erősen.
Illyana is érezte. Sírással törte el a reteszt, a teje Cindy gyomrára fröccsent, összekeveredve az izzadságukkal és az ivartalanításukkal. Kezét a mozdulatra szorította, és egy pillanatra megdermedt, elöntötte a babájuk nyugalmának érzése, apró szívük fényes, meleg fényként világított az ablakon túl sűrűsödő sötétségben.
„Bármi is voltam” – suttogta Illyana –, „bármi is vagyok most, azzá válok, amire szükségük van. Mielőtt megérinthetném őket, puszta kézzel tépem szét Limbót.”
Cindy a kezébe fogta az arcát, és letörölte a könnyeit. „Akkor ők biztonságban vannak. Mi biztonságban vagyunk. Te is biztonságban vagy.” Gyengéden megcsókolta, jelentőségteljesebben, mint bármelyik őrjöngő párosításuk. „Mert nem vagyunk egyedül. Te sem vagy egyedül már, Illyana. Soha nem is voltál.”
Sokáig feküdtek összefonódva, szinkronban lélegezve, a fülkén kívüli világot – árnyékaival, éhségeivel és öreg, ravasz szellemeivel – szerelmük egyszerű, erőteljes igazsága tartotta távol. Cindy érezte a só ízét Illyana bőre alatt, érezte az izmaiban a remegés kemény, vékony vonalát. A gyomrában lévő gyermek ismét megmozdult, de ezúttal kevésbé figyelmeztetésnek, inkább ígéretnek tűnt.
És a bársonyon túli árnyékban valami figyelte őket – már nem éhséggel, hanem valamivel, ami talán irigység lehetett volna.
– Édes – suttogta egy hang, ami Illyanáé volt, és nem Illyanáé. – Olyan édes. De a szerelem végül is csak egy újabb kalitka.
Aztán a gyertyák elhalványultak, és besűrűsödött a sötétség.
Illyana még egyszer megcsókolta Cindyt, vadul és kérlelhetetlenül, majd az árnyékok felé emelte a kezét. Egy jelvény ragyogott a levegőben, egy védőbástyán, amely idősebb volt, mint maga a Limbo. Az árnyékok elhúzódtak, szótlan tiltakozásként, majd eltűntek.
– Biztonságban vagyunk itt – mondta Illyana. – Egyelőre.
De az „egyelőre” még soha nem érződött ennyire törékenynek.
A gyermek megfordult Cindy gyomrában, és Cindy a csontjaiban érezte. Bármi is jött feléjük, ez a sötét valami, ami Illyana múltjának arcát viselte, türelmes volt, türelmes, türelmes. Az előttük lévő folyosó csupa árnyék és ismeretlen fordulat volt. Cindy nem találta a szavakat. Így hát elfordította a fejét, hagyta, hogy ajkai súrolják Illyana halántékát, homlokát, száját.
– Akkor még van egy ma esténk.
– Tényleg? – Illyana hangja fodrozódott. – Cindy, ha nem tudom megállítani… ha utat talál…
„Akkor majd találok egy másik módot a legyőzésére. Olyat, amire nem számít.” Cindy hangja vad volt, olyan erővel, amit nem igazán érzett. „Mert már hónapok óta hordom ezt a gyermeket. Ismerem őt. Nem sötétség, Illyana. Nem gyengeség. Remény. És ez az, aminek az árnyak nem tudnak ellenállni.”
Illyana mosolya könnyes volt, de valódi.
„Hagyod, hogy átöleljelek? Csak ölelj, amíg a gyertya ki nem ég?”
A kérdés olyan apró, olyan nyers volt, hogy valami kettéhasadt Cindy mellkasában. Bólintott, és összegömbölyödtek a keskeny ágyon, testük egymásba simult, mintha erre teremtették volna őket. Cindy Illyana fejét a melléhez irányította, kimondatlan vigasztalásként. Illyana megértette, egy csókot nyomott a mellbimbójára, mielőtt magához kapta volna, de nem éhesen – a megnyugtatás, a kapcsolat vágyával.
És ahogy Illyana ivott, az árnyak egyre távolabb húzódtak, visszaszorítva őket az anyai szeretet egyszerű, fehéren izzó erejétől és a hajnal ígéretétől, amely eljön, bármilyen mély is a sötétség.