Chapter 15: The Hunt Begins
Az obszidián trónterem réz és hideg hamu ízét árasztotta. Cindy abban a pillanatban érezte a nyelvén, ahogy átnyomakodott a csipkézett boltíven – az elhasznált mágia fémes csípését, az erőszak maradványát, ami úgy lebegett a levegőben, mint egy sikoly szelleme. Mezítláb érezte a fekete üvegpadló hidegét, ami nedvesen csillogott a trónból áradó, lüktető bíborvörös fényben.
Maradnia kellett volna. Tudta, hogy maradnia kellett volna. De az Illyana távozását követő csend rosszabb volt, mint bármilyen rémület, amit meg tudott nevezni – fojtogató, bársonyosan nehéz csend, ami addig nyomta a fülét, amíg meg nem hallotta saját szívverését és a benne élő gyermek nyugtalan mozgását.
Így hát beleburkolózva találta az első dolgot – Illyana egyik selyemköntöse, mélylila és abszurd módon puha –, úgy követte a sötét mágia nyomát, mint pók a kitépett fonalat.
Most egy csatatér szélén állt.
Illyana Rasputin a trónterem közepén kuporgott, meztelenül és fenségesen, bőre izzadságtól és valami sötétebbtől csillogott. A Lélekkard még mindig a kezében volt, pengéjéről viszkózus árnyék csöpögött, ami sisteregve csapódott a padlóra. Körülötte az obszidián felületet mély barázdák éktelenítették – párhuzamos vonalak, melyeket karmok, pengék, valami vésett, ami egyértelműen nagyon megpróbálta megölni.
Három démon feküdt körülötte, feloldódva, különböző állapotokban. Az egyik még mindig rángatózott, szarvas fejét egy tiszta, brutális csapás választotta el a testétől. Egy másikat egy obszidiánszilánkba húztak fel, amely fekete kristályvirágként nőtt ki a padlóból. A harmadik nem volt más, mint ichor és csonttöredékek foltja.
Illyana zihált. Platinaszínű haja a homlokához tapadt, bordái között pedig egy vágás húzódott, amelyből lassan, sötét vér szivárgott. De a szeme – az a szúrós kék szem, amelybe Cindy beleszeretett – valamire szegeződött a folyosó túlsó végében.
Egy alak állt a trón árnyékában. Magas. Szögletes. Sötétség tincseivel borítva, melyek élőlények módjára mozogtak a légáramlatokkal szemben. Cindy nem tudta kivenni a vonásait, de érezte a figyelmét – hideg, számító nyomást a bőrén.
– Illyana – mondta Cindy, hangja áttörte a haldokló mágia zümmögését.
Illyana nem fordult meg. „Megmondtam, hogy maradj.”
– Azt is mondtad, hogy szeretsz – lépett előre Cindy, mezítláb óvatosan lépkedve a csúszós padlón. – Ez azt jelenti, hogy nem zárhatsz ki a környezetedből.
A trón mellett álló alak felnevetett – olyan hangon, mint amikor üveg törik. „Magik. Vendéget hoztál. Milyen elbűvölően ostoba.”
Illyana szorítása még erősebben markolta a Lélekkardot. „Nem vendég. Nem tartozik rád.”
„Ó, de a Limbóban minden az én gondom.” Az alak előrelépett, és az árnyékok eltűntek az arcáról. Gyönyörű volt, ahogyan egy penge az – éles, hideg és teljesen könyörtelen. Bőre olyan volt, mint az öreg csont, szemei a sötétség ikergödrei, amelyek elnyelték a fényt. Élő árnyék köntösét viselte, amely minden mozdulattal mozgott és vonaglott. „És ha a te ivadékodat hordozza, ahogy gyanítom, akkor valóban az én gondom.”
Cindyben meghűlt a vér. Nem tudta, mi ez a teremtmény, de ahogy a gyomrára nézett – éhesen és számítóan –, minden ösztöne megszólalt benne.
– Semmit sem hordoz, ami a tiéd lenne – mondta Illyana. Hangja kifejezéstelen és érzelemmentes volt, de Cindy látta a feszültséget a vállában, ahogy a bütykei kifehéredtek a Lélekkard markolatánál.
„Minden, ami a Limbóban van, az enyém.” A lény oldalra billentette a fejét, árnyékköpenye hullámzott. „Elpuhultál, Raszputyin. Azt hiszed, a kis halandó kalandod titok? Azt hiszed, a birodalom nem tud róla? Érezzük annak a gyermeknek a szíve minden dobbanását. Úgy ízleljük a benne rejlő lehetőségeket, mint a mézet a nyelven.”
Cindy keze ösztönösen a hasához mozdult. A gyerek erősen rúgott, mintha ő is megérezte volna a fenyegetést.
Illyana mozdult. Úgy mozgott, mint egy lesújtó kígyó – gyorsan és halálosan, teljesen előzetes figyelmeztetés nélkül. A Lélekkard fényívet vájt a sötétségbe, egyenesen a teremtmény torkát célozva.
A lény két ujja közé fogta a pengét.
Illyana szeme elkerekedett.
– Á – mondta a teremtmény halkan. – Itt van. A félelem. A kétség. Hagytad, hogy legyengítsen, kis varázslónő. Hagytad, hogy a szíved elhízzon és lelassuljon. – Ujjai a Lélekkard élére fonódtak, és sötét ichor csöpögött onnan, ahol a szent fegyver a húsába mart. – Élvezni fogom, hogy lerombolhatlak.
Cindy nem gondolkodott. Mozdult – pókérzéke figyelmeztetést sikoltott, amire nem figyelhetett, teste elmosódott a sebességtől, ami már százszor megmentette az életét. Egy pillanat alatt Illyana oldalán termett, keze a varázslónő karja köré fonódott, másik kezével már egy szerves hálószálat szőtt.
– Nem – mondta. Hangja nyugodt volt, bár a szíve hevesen vert. – Nem fogod.
A teremtmény sötét szeme rászegeződött. „Kis pók. Olyan bátor. Olyan ostoba.”
– Talán. – Cindy ujjai megszorultak Illyana karján. – De szembenéztem már nálad rosszabb szörnyekkel is.
„Tényleg?” A teremtmény elengedte a Lélekkardot, és hátralépett egyet, árnyékköpenye összehajtott szárnyakként simult köré. „Én vagyok S'ym visszhangja. Én vagyok minden démon emléke, aki valaha is uralta ezt a birodalmat. Én vagyok az árnyék, ami akkor is megmarad, amikor minden fény kialszik.” Elmosolyodott, és fogai tűkké váltak. „Nem ölhetsz meg, kis pók. Senki sem ölhet meg. Én vagyok maga a Limbo.”
Illyana kiszabadította magát Cindy szorításából, és ismét felemelte a Lélekkardot. „Akkor én feloldom a Limbót.”
– Megpróbálhatnád. – A lény mosolya szélesebbre húzódott. – De nem fogod. Mert ha elpusztítod Limbót, elpusztítod a gyermeket is. A gyermek mostantól ennek a birodalomnak a része, vér és mágia köti hozzá. Azt hiszed, el tudod rejteni? Azt hiszed, fel tudod nevelni a halandók világában, mintha ember lenne? – Újra felnevetett, azzal a szörnyű üvegtörés hangjával. – Már vesztettél. Csak még nem tudod.
Cindy úgy érezte a szavakat, mintha fizikai ütés érte volna. A keze erősebben nyomódott a hasára, ahol a gyerek most nyugtalanul mozgott, és a tenyerébe rúgott, mintha menekülni próbálna.
Illyana egy hosszú pillanatig hallgatott. Aztán leengedte a Lélekkardot.
– Hagyj minket magunkra – mondta. Hangja hideg és üres volt. – Elmagyaráztad, amit akartál.
A teremtmény szeme diadalmasan csillogott. „Tényleg?”
„Kimondtad, amit mondani jöttél.” Illyana szorítása a kardon még mindig elfehéredett, de a hangja nyugodt volt. „Most menj el. Különben találok módot arra, hogy elpusztítsalak, még ha egy örökkévalóságig is tart.”
A lény egy pillanatig tanulmányozta. Aztán meghajolt – ironikus, gúnyos mozdulattal –, és elkezdett feloldódni az árnyakban, ahonnan előbukkant.
„Várni fogok, Magik” – mondta, és a hangja már elhalkult. „Mindannyian várni fogunk.”
Az árnyak egészben elnyelték.
A trónterem hirtelen szörnyű csendbe burkolózott.
Cindy kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy visszatartotta. Remegtek a lábai, a szíve úgy vert, hogy a torkában érezte. Illyanához fordult…
És megállt.
Illyana a semmibe bámult, kifejezéstelen arccal, a Lélekkard még mindig lazán lógott a kezében. Vér továbbra is szivárgott az oldalán lévő vágásból, de úgy tűnt, nem veszi észre. Úgy tűnt, semmiről sem vesz tudomást.
„Illyana?” Cindy egy lépést tett felé, kinyújtott kézzel. „Illyana, beszélj hozzám.”
A varázslónő összerezzent, amikor Cindy ujjai megérintették a karját – egy apró, alig észrevehető mozdulat, amely pusztítóbb volt, mint bármilyen sikoly. Azok az átható kék szemek lassan fókuszáltak, és Cindy egy pillanatra meglátott bennük valamit, amit korábban soha.
Félelem.
„Illyana.” Cindy közelebb lépett, átkarolta a magasabb nőt, arcát Illyana kulcscsontjához nyomta. Érezte a varázslónő heves szívverését, érezte a remegést végigfutni az izmaiban. „Semmi baj. Minden rendben. Élünk. Még itt vagyunk.”
Illyana nem válaszolt. De egy pillanat múlva felemelte a karjait, és viszonzásul átölelte Cindyt. A Lélekkard csörömpölve a padlóra hullott. Illyana arcát Cindy hajába temette, és egész teste megremegett.
– Sajnálom – suttogta. – Nagyon sajnálom. Nem… nem tudtam…
– Pszt. – Cindy még szorosabban ölelte, és gyengéden ringatta. – Semmi baj. Bármi is legyen, kitaláljuk. Találunk rá módot.
– Nem érted. – Illyana hangja tompán súrlódott Cindy hajába. – A gyerek. A Limbóhoz van kötve. Nem… nem is tudtam… a varázslatról, mindig is ott volt, de azt hittem, meg tudom védeni, azt hittem, ezt a részt külön tudom tartani, de…
– Hé. – Cindy hátrahúzódott, és a kezébe fogta Illyana arcát, kényszerítve a varázslónőt, hogy a szemébe nézzen. – Nézz rám! Nézz rám, Illyana.
Illyana szeme vörös volt, vad, valami pánikhoz hasonló látványt nyújtott.
– Kitaláljuk ezt – mondta Cindy határozottan. – Nem azért éltem túl éveket egy bunkerben, éveket, amíg New York összes gonosztevője üldözött, csak hogy hagyjam, hogy valami ártalmas seggfej a Limbóban megmondja, mit tehetek és mit nem a saját gyermekemmel. Bármilyen kötelék is létezik, bármilyen varázslat is keletkezett, amikor megfogant ez a baba – meg tudjuk szakítani. Meg tudjuk változtatni. Találhatunk másik utat.
"De-"
– Nem – Cindy hangja éles volt. – Nincsenek „de”. Nem adom fel. És te sem. – Odahajolt, és megcsókolta Illyanát – keményen, vadul, követelőzően. – Együtt fogjuk megoldani ezt. Te, én és ez a kicsi. – Megfogta Illyana kezét, és a hasára nyomta, ahol a gyerek még mindig nyugtalanul mozgott. – Egy család vagyunk. És a családok harcolnak egymásért.
Illyana hosszan bámulta. Aztán lassan a pánik kezdett elmúlni a szeméből. A vállai egy kicsit ellazultak.
– Figyelemre méltó vagy – mondta halkan. – Tudod ezt?
– Mondták nekem. – Cindy erőltetett magára egy halvány mosolyt. – Na, gyerünk. Tisztálkodj le! Teljesen összevérezted a köntösömet.
Illyana lenézett magára, láthatóan most vette észre először az oldalán lévő vágást. „Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik.”
– Már elég rossz. – Cindy megfogta a kezét, és a trónterem túlsó vége felé vezette, ahol egy keskeny boltív vezetett a palota mélyebb folyosóira. – Gyerünk. Nem hagyom, hogy ezen a ronda padlón vérezz el.
Illyana hagyta, hogy magával húzza, ujjai Cindy kezébe fonódtak. A Lélekkard semmivé foszlott, ahogy elengedte a szorítását, a varázslat pedig visszatért a határmezsgyébe, ahol mindig is várt rá.
Csendben haladtak át a folyosókon – elhaladtak démoni hódítást ábrázoló kárpitok, olyan lények szobrai mellett, amelyek valószínűleg soha nem léteztek Limbo lázas képzeletén kívül. Végül egy kis kamrába értek, ami egyértelműen Illyana magánlakosztálya volt.
Meglepően gyér volt a hely. Egy nagy ágy, bíborvörös selyemmel letakarva. Egy fésülködőasztal repedt tükörrel. Egy kandalló, amely kék lángokkal égett, de nem adott meleget. És minden felületen könyvek hevertek szétszórva. Több tucat könyv, némelyik ősi és bőrkötéses, mások modern puhafedelesek.
Cindy az ágyhoz vezette Illyanát és leültette. Aztán talált egy mosdótálat és néhány tiszta rongyot, és nekilátott kitisztítani Illyana oldalán lévő sebet.
Mély volt, de nem életveszélyes – tiszta vágás, amely a varázslónő felgyorsult anyagcseréjének köszönhetően gyorsan gyógyulna. Cindy óvatosan dolgozott, letörölte a megszáradt vért, és tiszta rongyokat nyomott a sebre, amíg a vérzés el nem csillapodott.
Illyana csendben figyelte a munkáját. Arckifejezése megfejthetetlen volt.
– Sajnálom – mondta újra, alig hallható suttogással.
„Miért?”
„Azért, hogy ebbe belekevertelek.” Illyana elfordította a tekintetét. „Azért, mert nem szóltam a veszélyekről. Azért, mert azt hittem, megvédhetlek ettől az egésztől.” Keserűen felnevetett. „Én vagyok a Sötétkhylde. Évtizedek óta uralkodom ezen a birodalomon. És azt sem tudtam, hogy a saját gyermekem hozzá van kötve, amíg az a valami fel nem bukkant, hogy dicsekedjen.”
– Hé. – Cindy befejezte a seb bekötését, majd hátradőlt, és Illyana szemébe nézett. – Nem tudhattad. Nem a te hibád.
„Az én hibám. Én teremtettem ezt a köteléket. Én vagyok az, aki…” Elhallgatott, összeszorult az állkapcsa. „Amikor megromlottam, amikor gyerekként a Limbóban ragadtam, alkut kötöttem magával a birodalommal. Odaadtam neki a hűségemet, a mágiámat, a véremet. És cserébe hatalmat adott nekem.” Lenézett a kezére. „De ez az alku nem ért véget azzal, hogy kiszabadultam. A Limbó nem enged el olyan könnyen. És most…” A mellkasára szorította a kezét, a szívére. „Most a gyermekemet követeli az alku részeként.”
Cindy egy pillanatig csendben volt. Aztán közelebb lépett, letérdelt Illyana elé, és megfogta a kezét.
„Akkor megszegjük az alkut” – mondta. „Találunk módot a kötelék elvágására. Találunk módot arra, hogy kiszabadítsuk ezt a gyereket Limbo szorításából.”
– Hogyan? – Illyana hangja rekedt volt. – Évek óta próbálok teljesen kiszabadulni ebből a birodalomból. Mindent kipróbáltam. Minden rituálét, minden varázslatot, minden alkut. És mindig visszakerülök ide. Mert ez a hely a részem. A véremben, a csontjaimban, a lelkem mélyén van.
„Akkor megváltoztatjuk, ami a véredben van.” Cindy megszorította a kezét. „Már nem ugyanaz az ember vagy, aki megkötötte azt az üzletet, Illyana. Felnőttél. Megváltoztál. Találtál valamit, amiért érdemes harcolni.” Újra Illyana kezét a hasára szorította. „Érdemesek vagyunk harcolni.”
Illyana lélegzete elállt. Hosszan bámulta Cindyt, fürkésző tekintettel.
Aztán előrehajolt és megcsókolta.
Más csók volt, mint az előzőek – gyengédebb, óvatosabb és valahogy bensőségesebb. Egy csók, ami többet mondott, mint a szavak. Egy csók, aminek remény íze volt.
Amikor végre elváltak egymástól, Illyana arca könnyekben úszott, amikről nem is tudta, hogy sírt.
„Szeretlek” – mondta. „Annyira szeretlek, hogy az megrémít.”
– Tudom – mosolygott Cindy, és felnyúlt, hogy letörölje Illyana könnyeit. – Én is szeretlek. És túl fogunk jutni ezen. Együtt.
Illyana magához húzta, és arcát ismét Cindy hajába temette. Hosszú pillanatig így maradtak, egymás karjába burkolózva Illyana privát lakrészének kéken megvilágított sötétjében.
Végül Illyana elhúzódott. A szeme még mindig vörös volt, de volt benne valami új – egy szikrányi elszántság, amit Cindy felismert.
– Rendben – mondta. – Rendben. Találunk majd megoldást. De előbb… – Végignézett magán, a bőrét borító vérre és koszra. – Zuhanyozni akarok. És abba kell hagynod, hogy ilyen szexin hordod a talárjaimat, különben letépem rólad.
Cindy nevetett – egy őszinte, meglepett nevetés, ami visszhangzott a csendes szobában. – Ez fenyegetés vagy ígéret?
– Mindkettő. – Illyana felállt, és talpra húzta Cindyt. – Gyerünk. Hadd mossam le rólam ezt a démonvért, és aztán… – Elhallgatott, és lassan mosoly terült szét az arcán. – Akkor emlékeztetni foglak, hogy pontosan miért szerettél belém.
A fürdőszoba ugyanolyan rideg volt, mint a hálószoba – sötét csempék, hatalmas, karmos lábú kád és egy fekete üvegből készült zuhany. Illyana megnyitotta a vizet, gőz töltötte be a levegőt, miközben levetkőzött maradék ruháiból.
Cindy figyelte, ahogy lassan, megfontoltan mozog. Az oldalán lévő vágás rózsaszín volt, és már bezárult. Bőre többi része sápadt és sima volt, csak régi hegek halvány nyomai látszottak rajta – a megvívott és túlélt csaták emlékei.
– Bámulsz – mondta Illyana, anélkül, hogy megfordult volna.
– Csodálom. – Cindy leengedte a köntöst a válláról. Súlya eltűnt, és érezte a hűvös levegőt a bőrén, mellei nehézek és teltek voltak, hasa pedig egy feszes, kerek, új élettel teli ív volt. – Van különbség?
Illyana megfordult. Tekintete végigsiklott Cindy testén, elidőzött a hasa domborulatán, mielőtt újra találkozott a tekintetével. – Nem – mondta halkan. – Nem, gondolom, nincs.
Előrelépett, kezei Cindy derekára téve magához húzták. A zuhanyból langyos, illatos víz gomolygott körülöttük, valami szantálfa és füst illatát árasztotta.
„Imádni foglak” – mormolta Illyana Cindy fülébe. „Minden négyzetcentiméteredet. Minden ívedet. Minden hegedet. Minden striát.” Ajkai végigsimítottak Cindy nyakán, állkapcsán, a torka mélyedésén. „És akkor annyira meg foglak ölelgetni, hogy elfelejtsd a saját nevedet.”
Cindy lélegzete elállt. – Ez egy merész ígéret.
– Merész nő vagyok. – Illyana kezei lecsúsztak Cindy hátán, megfogták a fenekét, és közelebb húzták, míg a testük össze nem simult. – És mindig betartom az ígéreteimet.
A következő csók mély és éhes volt, egy olyan igénytelenség, ami nem hagyott kétséget kizáróan. Illyana nyelve Cindy nyelvéhez súrolt, réz és fahéj íze volt, Cindy pedig felnyögött a szája mellett, ujjaival Illyana vállába kapaszkodva.
A zuhanyról megfeledkeztek. A gőz körülvette őket, betöltötte a termet, miközben Illyana a hűvös csempézett falnak támasztotta Cindyt.
– Tárd szét a lábad! – parancsolta Illyana halk, rekedtes hangon.
Cindy engedelmeskedett, combjai mohón szétnyíltak. Illyana térdre rogyott, és egy csókot nyomott hasa érzékeny bőrére, közvetlenül a nemi szerve fölött.
– Érzem őket – mormolta. – Mozognak. Növekszenek.
– Ma este aktívak. – Cindy hangja lihegve csengett. – A lányodnak – vagy a fiadnak – megvan a véleménye.
Illyana halkan felnevetett, lehelete meleg volt Cindy bőrén. „Akkor tökéletesek.” Alsóbb csókot adott, ajkai Cindy csípőjét, combjának belső felét súrolták. „Pont, mint az anyjuk.”
Cindy az ajkába harapott, a szíve hevesen vert. A zuhanyból még mindig folyt a víz, mintha elfelejtette volna, gőzzel és a leeső víz hangjával töltve meg a kamrát.
Illyana felnézett rá, szeme sötét volt a vágytól. „Olyan gyönyörű vagy” – mondta. „Várandós, ragyogó és kibaszottul lenyűgöző.” Még egy csókot nyomott Cindy combjára, ezúttal magasabbra. „És te teljesen az enyém vagy.”
– Mindig – lehelte Cindy.
Illyana szája megtalálta a közepét, és minden további szó nyögésbe olvadt. A nyelv – okos, gonosz és tökéletesen tökéletes – a redőihez csapódott, ízlelgette, ugratta, lassan elűzte az eszéből.
– A francba! – zihálta Cindy, miközben ujjai a mögötte lévő csempézett falba kapaszkodtak. – Illyana…
Illyana dúdolt hozzá, a rezgés lökéshullámokat küldött végig az egész testén. Kezei felfelé siklottak Cindy combjain, szélesebbre tárva őt, teljesen megnyitva őt a könyörtelen száj előtt.
Határozott, egyenletes ritmusban nyalogatta Cindy csiklóját, lustán körözve körülötte, mielőtt a nyelvével megcsókolta volna. Mély, lassú nyalogatások és gyors, izgató csókok között váltogatva az élvezetet, olyan intenzívvé téve azt, hogy Cindy térdei megroggyantak.
– Kérlek – könyörgött Cindy. – Kérlek, Illyana…
„Mit kérek?” – kérdezte Illyana, épp annyira hátrahúzódva, hogy megszólalhasson. Ajkai sikamlósak és duzzadtak voltak, szemei égtek. „Mondd, mit akarsz.”
– Te… – Cindy hangja elcsuklott. – Azt akarom, hogy idecsábíts. Érezni akarlak magamban. Azt akarom… – Elállt a lélegzete, amikor Illyana ujjai megtalálták a külső ajkait, szétnyíltak, és átsiklottak a sima bőrön. – Szükségem van rád. Kérlek.
Illyana felállt, teste Cindy kezéhez simult. Keze közöttük maradt, ujjai Cindy csiklóját körözték. „Tied vagyok” – mondta. „Egész én a tiéd.”
Erősen megcsókolta, ujjai még mindig dolgoztak, miközben Cindy teste megfeszült és remegett. Az élvezet egyre fokozódott, élőlényként tekergett a gyomrában, és tudta, hogy nem sokáig bírja.
„Gyere értem” – mormolta Illyana. „Engedj el, szerelmem. Megvannálak.”
Cindy összetört. Felkiáltott Illyana szájához kapva, teste görcsökben rándult, ahogy a gyönyör hullámokban öntötte el. IIlyana vállába kapaszkodott, és addig úszta az orgazmust, amíg a lábai fel nem akadtak.
Illyana elkapta, és gyengéden leengedte a zuhany padlójára. A víz melegen simogatta a bőrét, lemosva róla az izzadságot és a könnyeket, amelyek valahogy kicsordultak a szeméből.
Amikor kinyitotta a szemét, Illyana térdelt felette, szeme sötét volt a vágyakozástól.
– Rajtad a sor – nyögte ki Cindy rekedtes hangon.
Illyana elmosolyodott – egy lassú, gonosz mosoly kíséretében. – Ó, még nem végeztem veled.
Megmozdult, Cindy fölé helyezkedett, lovaglóülésben az ölében. A köztük lévő forróság elektromos, mágneses volt, amit felerősített a vágy ragyogása egymás szemében. A forró, zuhogó permettől síkos testek csúsztak egymáshoz. Illyana síkos, olvadt forróságának közepét Cindyéhez nyomta – punci a puncihoz, csikló a csiklóhoz –, és mindketten elakadt a lélegzetük az érintéstől, a lélegzetvételnyi, nyers intimitástól.
– A francba! – lehelte Cindy, miközben a feje a csempének hanyatlott.
– Ennyi – dorombolta Illyana, miközben a csípőjét dörzsölte. Csiklója Cindy csiklójához siklott – csúszósan, kétségbeesetten, elevenen. – A francba, annyira jól érzed magad.
Ritmust találtak együtt, ellenpontban mozogtak, miközben egymáshoz dörzsölődtek. A víz leöblítette őket. Illyana Cindy szemébe nézett, figyelte, ahogy arca eltorzul az eksztázistól, ahogy a súrlódás egyre lázasabbá vált.
– Majdnem kész – lihegte Cindy, miközben kezei Illyana nedves, feszes combizmaiba mélyedtek.
– Én is – ismerte be Illyana. – Már majdnem. Ne állj meg! A francba, ne állj meg!
A nyomás köztük úgy nőtt, mint egy csapongó szökőár. Illyana előrehajolt, mellei Cindyéhez nyomódtak, szája megtalálta az övét. Elnyelték egymás nyögéseit, ahogy a simogatás nyögdécseléssel telt meg, ahogy a gyönyör kétségbeesésbe torkollott.
Egyszerre szakították meg a csókot, egy megtört sikoly tört fel ajkukról.
– Én… – kezdte Cindy.
„Gyere velem!” – követelte Illyana, és a csípője gyorsabban, keményebben, nedvesebben rándult. „A francba, gyere velem!”
És így is történt. Az orgazmus vakító, közös forrósághullámként zúdult rájuk. Cindy teste Illyana testéhez préselődött, Illyana pedig egy állatias, torokhangon felnyögött, miközben az ördög görcsbe rándult a belsejében. Egymásba kapaszkodtak, miközben az orgazmusuk áthatolt rajtuk, a zuhany permete összekeveredett az ördög bizonyítékával, mindkét test remegett az időtlen eksztázisban.
Végül egymásnak rogytak, zihálva. Cindy karjai Illyana válla köré fonódtak. Illyana arca Cindy mellein pihent, közös orgazmusuk sikamlóssága még mindig ott úszott lényének határán.
Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólt semmit. Csak lélegeztek, hagyták, hogy a víz átmossa őket, elsodorva a feszültséget és a félelmet, csak szerelmük remegő maradványait hagyva maguk után.
Illyana végül elhúzódott, és egy puha csókot nyomott egy érzékeny mellbimbóra. Tej íze volt ott, édes és mámorító, hagyta, hogy nyelve időzzön rajta, élvezze, itta, amit szerelme teste kínált. Aztán a kezét visszatette Cindy domborodó pocakjára.
– Köszönöm – mondta halkan.
„Miért?”
Ezért. Érted. Amiért elhitetted velem, hogy talán van kiút a sötétségből.
Cindy elmosolyodott. „Ezt teszi a szerelem, Illyana. Megmutatja neked a fényt.”
Mosolya abban a pillanatban lehervadt, ahogy meglátta Illyana arcán átsuhanó árnyékot.
"Mi? Mi az?"
Illyana keze a hasán megdermedt. Arckifejezése távolivá vált, olyan módon figyelt, ami nem csak a víz hangját jelentette.
„Limbo gyászol” – mondta Illyana távolságtartó hangon. „Összegömbölyödik. Valami nincs rendben. Valami történik a birodalom szívében.”
– Miféle valami? – kérdezte Cindy, miközben a szíve ismét hevesebben vert. – Az a teremtmény az… S'ym árnyéka?
– Nem tudom. – Illyana lassan kihúzta a kezét Cindy hasáról. Az intimitás pillanata úgy tört össze, mint az üveg. – De meg kell tudnom.
Cindy érezte, hogy a gyomrában hideg csomó fakad. Nézte, ahogy Illyana hátrál, ahogy feláll, ahogy a víz patakokban folyik le sápadt bőrén – és egy pillanatra újra a Sötétkhyldét látta, nem azt a nőt, aki belékapaszkodott és elsírta a félelmeit.
„Illyana” – mondta. „Bármi is legyen az, nem kell egyedül szembenézned vele. Többé nem.”
Illyana szünetet tartott. Lenézett Cindyre, és egy pillanatra úgy tűnt, valóban megviselt. De aztán visszacsúszott a maszk az arcára; megbánás és a kötelességtudat páncélos, vértes tekintete áradt ki az arcára.
„Vannak dolgok, amikkel egyedül kell szembenéznem” – mondta Illyana halkan. „Ez is egy közülük. Maradj itt. Hadd fejezzem be, és visszajövök érted.”
– Illyana… – kezdte Cindy.
De Illyana már elment.
Átsurrant a keskeny ajtón, meztelen alakja sziluettként rajzolódott ki a kék lángok fényében, Cindyt otthagyva a vízben térdelve, amely a csöpögő zuhanyrózsa üres csobogása alatt kezdett hűlni.
Cindy ismét egyedül, tenyerét a hasára helyezte, lélegzetét elakasztotta, torkát összeszorította a lélegzet. A Slaughtera termeinek túlsó szélén egy árnyékfoszlány kísérteties fájdalmas kiáltást hallatott a végtelen sötétségbe – egy hang, mint egy átomladozni kezdő fal éles, de távoli visszhangja.