Chapter 11: Ownership Claimed
A hegyi erődítmény hidege már jóval azelőtt átjárta Bruce csontjait, hogy magánlakosztályának obszidián ajtaja sziszegve becsukódott volna mögötte. Az illat itt más volt – szantálfa, keserű mirha, és alatta az olajozott acél tiszta, fémes illata. A szoba szigorú eleganciával teli dolgozószoba volt: fekete márványpadló, egyetlen alacsony, szürke selyemmel borított ágyplatform, és a falakat nem koponyák, hanem pengés fegyverek arzenálja szegélyezte, mindegyik precíz, halálos sorrendben lógott.
Shiva úrhölgy úgy vetette le bíborvörös köntösét, mintha második bőre lett volna, és hagyta, hogy az a padlón hulljon. Meztelenül állt előtte, nem meghívásként, hanem a terep jelképeként. Ez az ő birodalma volt, minden értelemben.
– Prága hatékony volt – mondta, hangja halkan visszhangzott a szűkös térben. Odalépett egy üsthöz, ahol egy apró láng táncolt. – Semmi teátrális jelenet. Semmi felesleges áldozat. Csak a célpontot likvidálták. Tanulsz.
Bruce nem szólt semmit. A csuklóján lévő vágások, amiket most tiszta kötések takartak sötét inge alatt, a szívverése ütemére lüktettek. Teste sajgott a fáradtságtól, ami mélyebbre hatolt, mint az izmai.
– A hatékonyságnak megvannak a maga előnyei – folytatta, és szembefordult vele. Tekinte úgy követte végig, mint egy szike. – És a következményei is. Visszahúzódtál a trónteremben. Hagytad, hogy a forgatókönyv lezajlódjon. Nem próbáltad meg eltörni apám nyakát a comboddal, én rajtad lovagoltam. Kiszámított döntés volt. Okos. De ez azt jelenti, hogy a… részvételed… adóssága továbbra is kifizetetlen marad.
Odalépett az ágyhoz, és alóla egy vastag, fekete bőr bilincset húzott elő, melyeket rövid láncok kötöttek a kőlapba rögzített vaskarikákhoz. A fém hideg, végső csattanással csörrent meg.
„Az ágyon. A hátradon.”
Nem mozdult. Tekintete a túlsó falon álló wakizashira szegeződött, melynek íve egy dermedt mosolyra hasonlított. – Alfred – mondta, az egyetlen szó egy töltött fegyver volt.
„Jelenleg egy jótékonysági alapítvány negyedéves jelentését korrektúrázza. A biztonsági személyzet, amit átnéztem, megfelelő a rutinszerű fenyegetések leküzdésére. Nekem nem megfelelő.” Felemelt egy bilincset. „Ez nem tárgyalás. Ez egy egyeztetés. A testednek meg kell tanulnia a behódolás nyelvtanát, amit az elméd kezd felfogni.”
Minden ösztöne azt súgta, hogy harcoljon, forduljon, használja ki a környezetet. De a környezet ő volt. És a fenyegetés nem őt fenyegette; egy törékeny öregembert egy óratoronyban. Odament az ágyhoz és lefeküdt. A selyem hideg volt és sima.
Gyakorlott könnyedséggel mozgott, minden egyes bilincset a csuklója és a bokája köré csavart. A bőr merev volt, hajthatatlan. A láncok talán tizenöt centiméternyi játékot engedtek. Széttárt combbal ült, teljesen sebezhető, izmai ösztönösen megfeszültek a bilincs miatt.
Shiva figyelte, ahogy a testében zajlik le a konfliktus – a karjaiban megfeszülő erő, mellkasának dacos felemelkedése, majd a végül remegő enyhülés, ahogy erőltette magát, hogy mozdulatlanná dermedjen. Shiva letérdelt az ágyra a csípője mellé, és fölé hajolt. A fonatból kibontott haja sötét függönyként omlott az arcába.
– Jó – suttogta, lehelete meleg volt a férfi fülében. – Az első igazi lecke: az igazi erő nem az ellenállásban rejlik. Abban rejlik, ha elviseljük az elkerülhetetlent.
A nadrágja sliccére tévedt, közömbös profizmussal nyomogatta a gombot és a cipzárt. Lehúzta őket az alsóneműjével együtt, feltárva a hűvös levegőnek. Puha volt. Szenvtelenül méregette, majd a kezébe vette. Érintése klinikai volt, a hasznosság felmérése.
– Ez – mondta, miközben ujjai vonakodva, deformáltan simogatták a férfit –, itt nem fegyver. Ez egy szelep. Egy nyomáscsökkentő. Nekem. – Hátradőlt, fölé helyezkedett, és bevezette magába.
Vizes volt, de ez a nedvesség előre megtervezett, hatékony volt. Nem volt zihálás, nem volt közös sóhaj. Egyszerűen csak lejjebb ereszkedett, apránként, amíg a férfit teljesen be nem burkolta szoros, markolászó melege. Lassan kifújta a levegőt, és egy pillanatra lecsukódott a szeme. „Tessék.”
Aztán mozogni kezdett. Ritmusa nem őrült volt, hanem igényes, brutális dugattyúmozgás, amely a testét a saját céljára használta. Egy harcművészeti kata fókuszált intenzitásával lovagolta meg, minden emelkedés és süllyedés a maximális súrlódás, a mély behatolás érdekében kalibrálva. Belső izmai lassú, tejelő pulzusban feszültek körülötte.
– Mostantól te vagy a személyes stresszoldóm – morogta halk, torokhangon. Korábbi nyugalma valami sötétebbé, zsigeribbé tört szét. Kezei a férfi mellkasára nyúltak, hüvelykujjai a póló anyagán keresztül a mellbimbóira bukkantak. Csípte, csavarta. Éles és erős fájdalom hasított belé, szörnyűen összekeveredve a gyomrában egyre növekvő élvezettel.
Felnyögött, feje a selyembe fúródott.
– Ennyi – sziszegte, és felgyorsult a léptei. Csatlakozásuk nedves, sikamlós hangja betöltötte a szobát. – Hadd halljam. Hadd halljam, mibe kerül ez neked. – Előrehajolt, és megváltoztatta a szöget, a férfi pedig felnyögött, ahogy még mélyebbre hatolt. Ujjai a férfi kemény mellizmaiba mélyedtek. – Mindez az erő. Mindez a komor, nyers elszántság. Erre redukálódott. Egy baszásra. Az én baszásomra.
Szavai mocsok voltak, de stratégiai mocsok, melyek célja a behatolás, a terület megszerzése volt a férfi elméjében. Döfésről döfésre átírta az énképét. Teljes uralommal hajtotta a lépést. Újra felgyorsult, combjai a férfi csípőjének csapódtak, csuklóján a láncszemek csilingeltek az erőtől. Légzése szaggatottá vált, tökéletes önuralmáról úgy esett a lepel, mint egy bőrdarab.
– El fogsz jönni – parancsolta feszült hangon. – Nem te döntesz. Én döntök. – Keze kígyózott a testük közé, ujjai a csiklójára dörzsölődtek, dühös köröket írtak le. Ritmusa őrült, dübörgő szaggatottá vált. – Meg fogsz tölteni, mert én mondtam. Mert a célod… most… az, hogy a francba a farkamnak légy.
A közönségesség, a puszta lealacsonyítása úgy hatott, mint egy lökéshullám. Gyomrában a forróság a tetőfokára hágott, egy önkéntelen hullámként küzdött ellene egy hiábavaló másodikig, előbb az végigsöpört rajta. Felkiáltott, nyersen, megremegve alatta, tehetetlen, lüktető kitörésekkel ömlött belé.
ezt érte el saját orgazmusát, melyet a férfi megadása és a saját szüntelen izgalma váltott ki. Éles, elharapózott felkiáltást hallatott, teste ritmikusan megragadta a férfit, ökölbe szorította az utolsó cseppig. Előrerogyott a férfi mellkasára, izzadságtól úszós bőr a ruhás felsőtestéhez súrlódott, lehelete forró és szakadozott volt a nyakán.
Percekig csak a zihálásukat és a parázsláng halk sziszegését lehetett hallani. Lassan feltápászkodott. Nem diadalmasan vagy szeretettel nézett rá, hanem fáradt, elégedett mérlegeléssel, mint egy sebész egy nehéz beavatkozás után. Leszállt a lováról, egy folyadékcsíkot össze őket egy pillanatra, kötött elszakadt.
Felvett egy fekete terítőt egy kis asztalról, és szenvtelen gyakorlatiassággal megtörölgette magát, majd a férfi hasára dobta. Szó nélkül levette a bilincset a bokájáról, majd a csuklójáról. A vér ismét frissen bugyogott a félig begyógyult barázdákból.
„Kelj fel!”
Lassan mozgott, fájdalmasan, kiürülve, a szégyen rézízével a szájában. Felöltözött a nő figyelő tekintete alatt.
– A prágai cella az engedelmesség próbája volt – mondta, megint visszabújt a köntösébe. – A következő feladat az ítélőképesség próbája. A Wayne Enterprises egyik leányvállalata egy új gyermekkórházat a Bowery-ben. Az építész a Liga fizetésén dolgozik. A tervrajzok tartalmaznak egy alagsort is. Nekünk.
Bruce megdermedt, egyik karját az ingébe húzva. Az erkölcsi algebra azonnali és pusztító volt.
– A küldetés – folytatta Shiva, folyamatosan megkötötte az övét –, hogy biztosítsd a projekt akadálytalan folytatását. Használd a befolyásodat! Találj egy alternatív helyszínt a… logisztikai létesítménynek. De a kórházat meg kell építeni. A gyermekszárny nem képezheti alku tárgyát. – A lány a férfi szemébe nézett. – Ha nem sikerül, elfoglaljuk az eredeti építészet holttestének a pincéjét. És gondoskodunk róla, hogy a reggeli hírekben szerepel egy nagyon különleges batarang, amelyet a holttest közelében találtak.
Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta a félhomályos folyosóra. A közönség már véget ért.
– Két hét van, Bruce – mondta, hátra sem nézve. – Légy hős!
Kilépett a hideg folyosóra, a nő illata még magán mindig érezte, az új dilemma súlya már a vállára nehezedett, nehezebben, mint minden lánc. Egy börtönt épített, követ követve, és a terv teljes egészében a nő sajátja volt.