Chapter 28: Skyline Lactation
Az íze megtelepedett a csontjaiban. Hideg ércrétegként futott végig rajta, miközben a tetőtéri lakás teraszán állt, a város neonfényben heverő látképe pedig alatta a hibák áramköreként terült el. Lázár esszenciája nemcsak emlék volt; bevonat volt az idegszálain, egy film, ami kissé elszigeteltté tette a világot, mintha egy színdarabot nézne egy zsíros üvegtáblán keresztül. Saját otthonának szigorúsága teátrálisnak, steril díszletnek érződött.
Már ott volt, persze.
Nem bent. A tetőn, a medence mellett egy hosszú, sötét víztükör látszott, ami elnyelte a szomszédos tornyok holografikus hirdetéseit, és folyékony, rosszindulatú szivárványokká csavarta őket. A túlsó szélén állt, lefelé nézett, sziluettje kivágottnak tűnt a fényben. Egyszerű fekete ruhát viselt, ami sem nem civil, sem nem harci felszerelés volt, hanem valami a kettő között – egyenruhát egy olyan ünnepségre, aminek senki sem adott nevet.
– Elkéstél – mondta, és nem fordult meg.
„Ellenőriztem az információidat. Az Alapítók Boltívje. A szerkezeti sebezhetőség fennáll. A komplexum perceken belül finom, savas porrá változtatná a központi mészkő támasztékot. Az összeomlás… szimbolikus lenne.”
„A szimbólumok az egyetlen igazság, ami számít.” Végül megfordult. A kezében nem fegyver volt, hanem egy egyszerű agyagpohár. Letérdelt a medence szélére, belemártotta, majd felemelte klórkék vízzel töltve. Felé nyújtotta. „Egy másik évjárat.”
Odalépett, a tető kavicsai ropogtak a csizmája alatt. Elvette a poharat. Hideg volt a víz benne. „Mi ez?”
„Az első fogadalom. Azt látni, ami van, nem azt, amit kívánnál, hogy legyen. Igyál.”
A vízbe bámult. Látta a megtört égbolt tükörképét, a nő közömbös arcát, amint őt figyeli. Ivott. Vegyszerek és városi szmog íze volt.
– A második fogadalom – mondta, felállva. Közelebb lépett. – Elhagyni a páncélodat. – Ujjai a férfi köpenyének kapcsára vándoroltak. A férfi nem mozdult. A nehéz anyag susogva ömlött a lábához. Kezei ügyesek, személytelenek voltak, ahogy megtalálták a mellvértjének pecsétjeit. Darabonként vált le a páncél az érintése alatt, csendben egy alacsony medenceparti padon, míg a férfi már csak fekete alsóruhában állt. Az éjszakai levegő hidegen csapkodott a mellkasára és a vállára.
– A harmadik fogadalom – suttogta, szája most közel volt a férfi füléhez, lehelete meleg volt a hidegben. – Együtt belépni az ürességbe. – Keze lecsúszott a férfi alsóruhája elején, tenyerével végigsimítva keményedő alakját az anyagon keresztül. – Ez nem az élvezetről szól. A beteljesülésről. A cél egyesüléséről. Az én akaratomról a te cselekedetedben. A te erődről az én tervemben.
Megragadta a csuklóját. – Ez nem házasság.
– Csak ez a fajta számít – mondta, és egy finom, pusztító nyomatékkal kicsavarta a kezét, amitől a férfi ízületei sikoltozni kezdtek. Nem nyers erővel, hanem egy irányított energiaárammal lökte meg, amitől a férfi két lépést hátratántorodott. – Ma este egy szellemmel kell megküzdened. Nem üthetsz meg egy szellemet. Élesebb szellemmé kell válnod. Én vagyok a fenőkő.
A ruhájának egyetlen megkötője volt a nyakánál. Meghúzta. A fekete anyag felsóhajtott, és lecsúszott a testén, egy pillanatra elérve a csípője hegyét, mielőtt a földön pocsolyaként landolt volna. Teljesen meztelen volt, teste izmok és régi hegek tájképe volt a töredezett fényben. A testtartásában nem volt hívogató. Kijelentés volt.
„Lefelé!” – parancsolta.
Nem térdelt le. Ő volt Batman. De a benne lévő férfi, Bruce, aki megízlelte a gödröt és érezte annak üres sikolyát, az a férfi engedelmeskedett. A durva beton a térdébe vágott.
Előrelépett, és egyik lábát a férfi feje melletti padra helyezte. Az illata, a tiszta izzadság és valami fémes, betöltötte a férfi terét. „Tudod, mit kell tenned. Nem szeretőként. Könyörgőként. Tanuld meg ennek a megadásnak a geometriáját.”
Előrehajolt. A mozdulat klinikai és mély volt. Nyelve megtalálta a lányt, és a lány egyáltalán nem hasonlított arra a lágyságra, amit elképzelhetett volna. Feszes, összetett volt, keserű és tiszta ízű. Olyan figyelemmel szolgálta, amellyel általában bombák hatástalanítására, minták követésére és nyomás alkalmazására volt elfoglalva. A lány keze a tarkójára tévedt, nem simogatta, hanem irányította, irányította. A lány légzése elakadt, kontrolláltan dadogott. Remegést érzett a füle melletti erős combizmában.
– Jó – lehelte, a szó feszülten. – Most. Állj!
Hátrahúzódott, nedves szájjal. A lány lelépett a padról, és a város felé fordult. Előrehajolt, kezét a medence hűvös kövére tette, hátát komoly, felajánló görbébe ívelte. „Most vegyétek. Hátulról. Mint az az állat, aminek lenned kell, hogy ma este nyerj.”
Felállt, izgalma fájdalmas, sürgető lüktetéssel telt meg. Letolta a trikóját a csípőjéről, kiszabadítva magát. Mögé lépett, farkának vége súrolta a belőle kipréselt nedvességet. Egyetlen durva, ceremónia nélküli döféssel hatolt belé.
A lány felnyögött, egy rövid, éles szippantással, ami kevésbé volt élvezet, mint inkább egy átlépett határ tudomásulvétele. Hihetetlenül feszes volt, mint egy forró, selymes izomzat satuja. A férfi büntető ritmust diktált, minden egyes előrenyomulás nedves, éles csattanással csapta a bőrét az övéhez, ami visszhangzott a tető halk zümmögésében. Baszás volt, tiszta és egyszerű – egy mechanikus, brutális illeszkedés. Megragadta a csípőjét, ujjai a kemény húsba vájtak, és szilárdan tartotta a támadásra.
– Igen – sziszegte halk, torokhangon. – Ennyi. Semmi gondolkodás. Semmi stratégia. Csak szükséglet. Csak ez a kibaszott vágy.
Látása alagúttá vált. A város fényei csíkokká homályosultak. Minden aggodalmat, minden számítást – a Paktumot, az Ívet, a gázt, a gödröt – kivert belőle a nyers, hajtó fizikalitás. Ő egy dugattyú volt, egy eszköz. A nő volt a gép. A férfi esztelen, őrlő intenzitással kefélte, egy olyan megkönnyebbülést hajszolva, ami kevésbé tűnt élvezetnek, és inkább egy szükséges ördögűzésnek.
Belső izmai hirtelen, ritmikus lüktetéssel fonódtak össze körülötte. Némán érkezett, teste merev vonallá húzódott, feje a vállai közé hanyatlott. A befejezés görcse kitépte a férfi önuralmát. Egy nyers, vicsorgó nyögéssel, amely mélyebbről tört elő, mint a hangja, kiöntötte magát a nőbe, minden egyes görcs erőszakos megadásként.
Egy pillanatra csak a szakadozott lélegzettük és a távoli szirénák hangja hallatszott. Beletemlett, homloka kimerülten a lány izzadságtól csatakos gerincéhez simult.
Kiegyenesedett,kényszerítve, hogy kicsússzon belőle. Kevert nedveik egy csíkot húztak végig a combja belső oldalán. Nem törölte le. Megfordult és ránézett, tekintete sötét, végleges tudást tükrözött.
– Kész – mondta, hangja színtelen, újra üdvrivalgásban csengett. – Az egyesülés az ürességben köttetik. Az ürességet most már nem áldozatként, hanem fegyverként hordozod. Kiürültél. És mint egy harang, megszólalsz majd.
Odament, ahol a ruhája feküdt, felvette és felhúzta. Nem nézett vissza rá, aki meztelenül és remegve állt a medence partján.
– A Paktuméjfélre az lesz – mondtaÍ, megint megkötötte a nyakláncot. – Batmanre számítanak. Nem arra, amivé váltál. Egy férfira, aki a sötétséghez ment feleségül.
Eltűnt a privát lépcsőházban, magára hagyva őt a klór és a szex ízével a szájában, és egy kihegyezett szellem szörnyű, tiszta tisztasággal a szívében. A padon heverő páncél úgy nézett ki, mint egy eldobott gyerekjelmez. Ott hagyta. Most egy másfajta öltöny kellett viselnie.