Chapter 30: Milk and Legacy
A visszaút a kúriába az érzékszervi túlterhelés elmosódott homálya volt. Az utcai lámpák mérgező glóriákba rendeződtek; a motor dorombolása vibrált a fogszájú velőjében; a lány utóíze – édes, keserű, fémes – második bőrként borította be a nyelvét. Nem ő vezette az autót. Egy eltérített idegrendszert irányított, adott brutális, kristálytiszta frekvenciára hangoltak. Minden árnyék a sikátorokban lüktetni látszott. Minden távoli sziréna olyan volt, mint egy szike, amelyet az idegein keresztülhúztak.
Alfred a barlangban várakozott, néma őrszemként az immár érintetlen Batsuit mellett. Nem szólt semmit, ugyanúgy Bruce elhaladt mellette, felmenve a magánliften. A szavak most már haszontalanok voltak. A dolgozószoba, a nagyterem, a hosszú folyosó a fő lakosztályhoz – mindez olyan volt, mint egy halott ember életének múzeuma. A hálószoba ajtaja már résnyire nyitva állt.
Ott állt a fésülködőasztal előtt, tükörképe a szilánkosra tört, csillagfényben pompázó üvegben figyelte a férfi belépését. Levette az egyszerű szürke pólót. Most csak a férfi fekete selyemköntöst viselte, lazán megkötve, az öve ki volt nyitva. A fonat eltűnt, haja tintazáporként folyt végig csupasz hátán. A szobajazminillat terjengett az elrendezett virágokból, méhviasz illata a csiszolt fából, alatta pedig a szantálfa füstölő éhes suttogása, amit biztosan ő gyújtott meg.
– Csukjátok be az ajtókat! – mondta, de nem fordult meg.
Meg is tette. A nehéz tölgyfa véglegesen becsapódott, ami visszhangzott kiesett mellkasában.
„A Paktum elromlott. Az Öntöde Bárkája biztonságban van. A városod… lélegzik még egy napot.” Aztán megfordult. A köntös kitátva maradt, felfedve hasa éles vonalát, mellei alsó részét. „Egy te engedelmes. A tudásom a cserébe. És mégis.”
Némán elindult felé a puha szőnyegen. „Nem vagy elégedett. Érzed az üres helyet, ahol a győzelmednek kellene lennie. Az űr, amit benned vájtam… visszhangzik, ugye?”
Csak nézni tudta, új látásmódja minden részletet feldolgozott: a torkában érzett halvány lüktetést, karcsú combjaiban érzett feszültséget, ahogy sötét mellbimbói már kirajzolódtak a selyem hátulján.
– Fáj – suttogta, most már csak egy lélegzetvételnyire volt tőle. Az illata – verejték, tej, az a vasas csípősség – elnyomta a jázmin illatát. Hűvös kezét a férfi szegycsontjára helyezte. – Valami ismerőssel akarod kitölteni. Súrlódással. Verejtékkel. Azzal az egyszerű, ostoba költészettel, hogy a farkadat valami meleg és szoros dologba nyomod.
Másik kezével a nadrágja elejét találta, és végigsimította az anyagon. Már így is kemény volt, áruló, akarat nélküli válasz. Elmosolyodott, ajkai vékony, kegyetlen ívben húzódtak. „Ez nem jutalom. Ez az utolsó. Egy edénynek teljesen üresnek kell lennie, ami igazán megtölthet valami céllal.”
Egy éles rántással kioldotta az övét. Nadrágja és alsónadrágja a bokájáig ért. A szoba hűvös levegője sokkolta felforrósodott bőrét. Hátralökte, parancsoló lökéssel a mellkasának, mire a hatalmas ágy szélére zuhant, a selyempaplan hűvösen siklott alatta.
„Feküdj vissza.”
Engedelmeskedett. A fényűző baldachin úszott a férfi felerősödött látványában. Felmászott az ágyra, lovagolt a csípőjén, a fekete selyemköntös sötét folyadékként ömlött körülötte. Kioldotta az övet, és hagyta, hogy teljesen szétnyíljon. Teste a sovány izomzat és a szigorú kecsesség térképe volt. Kicsi és magas mellei halványan csillogtak. Egyetlen csepp tej gördült ki mindkét sötét mellbimbója hegyén, és hullott, melegen és hirtelen a férfi hasára.
Előrehajolt, haja függönyként takarta az arcukat. Az egyik kezével a férfi feje mellé támaszkodott, a másikkal megfogta a farkát, és határozottan a bejáratához helyezte. A lány már nedves volt; a férfi érezte a lány nyálkás melegét.
– Figyelj! – parancsolta a nő.
Lassú, kérlelhetetlen hüvelyknyivel rogyott rá. Szoros, emésztő forróság öntötte el. Nem sietett. Milliméterről milliméterre ereszkedett le, tekintete az övére tapadt, hagyva, hogy érezzen minden belső redőt, minden szorító összehúzódást. A birtoklás tiszta jele volt. Amikor teljesen leült, a medencéjéhez simult, egy körkörös, szándékos dörzsöléssel, amitől a csiklója húzódott hozzá. Egy halk nyögés hagyta el a férfit, a szégyenérzeten túli helyről szakadva ki.
– Ez minden, ami maradt – sziszegte, megint nyugalma valami nyers és megvető kifejezéssé tört szét. – Ez… biológiai kényszer. Ez a szánalmas késztetés, hogy kiömöljön a szavaidból.
Mozdulni kezdett, nem szenvedéllyel, hanem pusztító, kontrollált ritmussal. Fel, majdnem a kioldódás pontjáig, majd lassan, sietősen lefelé. Minden egyes mozdulat szándékos kínzás volt, a kétségbeesett kioldódás megtagadása. Belső izmai időzített hullámokban feszültek körülötte.
Aztán még jobban előrehajolt, és mellette a férfi szájához emelte. Duzzadt mellbimbója súrolta az ajkait. – Nyeld le az utolsó cseppet is! – vicsor torokhangon –, akkor a farkad megtölt.
Lenyomta. Mellbimbója hegye átnyomódott a férfi ajkán. A meleg, édes-keserű folyadék megérintette a nyelvet. Reflexből nyelt. Még egy csepp csöpögött. Újra nyelt. A ritmus obszcén volt: a csípője lassú, mély lökése, ahogy magával ragadta, a mellének lágy, kitartó nyomása a férfi szájába, a tej forró csordogálása a torkán lefelé. A férfi csípője megpróbált megrándulni, gyorsabb tempót találni, de a nő combjaiban lévő hihetetlen erővel szorította le, teljesen uralva a tempót.
– Ez az, amit most hagysz – lihegte egyetlen örök lélegzete is elakadt, fegyelmezett önuralmát a kettős érzések elfojtották. – Fattyúgyerekek és kiömlött tej. Elveszem a magotokat és a táplálékotokat. Elveszek mindent, ami vagy, és átalakítom.
Lépései felgyorsultak, egyre nehezebbek, egyre mélyebbek lettek. A bőr nedves csapódása betöltötte a fényűző szobát. A tej most már könnyebben folyt, vékony sugárként keveredett a nyálával. Ivott, ösztönösen szopott, kezeivel megragadva keskeny derekát, nem azért, hogy vezesse, hanem hogy megkapja a világ tiszta, megalázó érzéssé oldódott. Belső falai vadul verdestek körülötte, őrjöngése egyre őrültebbé vált, gúnyos mosolya zihálássá omlott.
– Most – parancsolta, teste megrándult. – Gyere értem. Tölts meg. Add ide az egészet!
A parancs görcsös felszabadulást váltott ki belőle. A férfi orgazmusa átszakította, erőszakosan és teljesen, forró áradatként átadta magát a lány mélységeinek. Ahogy a férfi lüktetett benne, a lány hátrahúzódott, éles sikoly szakadt fel a torkából, saját orgazmusa összeszorult a férfira, kiszárítva őt. Tejének utolsó, ezüstös szála húzódott a mellbimbójától a férfi arcáig.
A lány ráesett, izzadt bőr és zihálás súlyaként. Hosszú percekig csak a szakadozott lélegzettük és Gotham távoli zümmögése hallatszott. Az övé és a férfi verejtéke tócsába gyűlt a selyemre.
Lassan feltápászkodott. Üveges, elhasznált gyönyörűségtől csillogó tekintete találkozott az övével. Nem volt bennük gyengédség. Csak mély, kimerült véglegesség. Lemászott róla, a férfi ellágyuló pénisze nedves, elutasító hanggal csúszott ki belőle.
Az ágy mellett állt, és lenézett rá; a férfi teste csillogott a nő testnedveitől, arca bekenődött a tejjel. Üres volt. Valóban, teljesen üres.
– A hajó tiszta – mondta színtelen, diadalmas hangon. Összehúzta a köntöst, és éles, határozott mozdulattal megkötötte az övét. – Aludj. Amikor felébredsz, a világ újra tiszta lesz. És látni fogod az utadat. Nem Batmanét. Az enyémet.
Megfordult és kiment a hálószobából, nyitva hagyva maga mögött az ajtókat. A folyosóról érkezve hideg levegő csapott meg. A tükörben tükröződő összetört csillagokra meredt, egy selyem és kiömlött örökség medencéjében fekvő összetört férfira, érezte, ahogy a benne lévő üres űr szélesen és sötéten ásít, és várja, hogy mi következzen.