Chapter 3: Tower of Shame
Ruhája törött cipzárja úgy lógott a világegyetemben, mint egy elszakadt öltés. Megjavította a kiképzőlétesítmény romjai között a létfontosságú rendszereket – a kommunikációt, az alapvető páncélzat épségét –, de a törzsén éktelenkedő vágást nem javította ki. Emlékeztetőül. Az anyag minden mozdulattal súrolta a mellkasán lévő friss sebeket, a kudarc állandó suttogásaként.
A csendért ment az Óratoronyba. A magasságért. Az alatta elterülő város magányos fények rácsa volt, elszigetelt szenvedés áramköre. Innen már tudta feldolgozni a történteket. A lift elhaló motorjának üvöltése jelezte, hogy nincs egyedül, mielőtt a liftajtó nyikorogva kinyílt.
Kilépett a kilátóteraszra, a szél kibomlott a fonatából kibomló hajában. Egyszerű, sötét edzőruhát viselt. Hetvenkét órája nem hallott felőle. Meg sem mozdult, háttal állt neki, sziluettje az óra hatalmas, megdermedt számlapján rajzolódott ki.
– Először építsd újjá a maszkot, majd a férfit – mondta, hangját a szél vitte.
– A város sebezhetőségeit mérem fel – felelte, anélkül, hogy megfordult volna. – A… leckéd… elterelte a figyelmet. Lehet, hogy kihasználták a gyengeségeket.
Egy halk, gúnyos hang. „Azt hiszed, érdekelnek a város piti bűnözői? Sebezhetőséget hagytam benned. A sajátodat.”
Hallotta közeledni, a puha talpak könnyű, szinte hallhatatlan súrlódását a érdes fémen. Kiszámolta a távolságot, a lehetséges ütés szögét. Teste egy új, kellemetlen tudattól remegett. Nem félelem volt. Izgatott várakozás, szégyennel átszőve.
– Miért vagy itt, Szandra?
„Hogy lássam, tanultál-e belőle. Vagy csak összevarrtad-e az öltönyt.”
Végre megfordult. A város fényében az arca csupa sík és árnyék volt. – Megtudtam, hogy szadista vagy, aki fegyverként használja a szexet.
– Szex? – nevetett fel röviden, élesen. – Azt hiszed, ez a szexről szólt? Ez a megadásról szólt. Használhattam volna egy kést is. Egy idegszorítót. Azt használtam, amit a tested megért. A büszkeséged nem engedett volna egy penge előtt. Saját magának adta meg magát.
Lefutotta az utolsó távolságot, közvetlenül a férfi közvetlen támadási zónája előtt megállva. Klinikailag fürkészte. „Más a védekezőképességed. Alacsonyabb. Nem laza. Elfogadó.”
„Értékelem a szándékodat.”
– A szándékom az, hogy befejezzem a leckét. – Kinyújtotta a kezét, de nem azért, hogy megüsse, hanem hogy megnyomja a mellkasán lévő törött cipzárt. Egyetlen ujjal végigsimított a csipkézett fémfogakon. – Az intézmény ellenőrzött környezet volt. Ez nem az.
Megragadta a csuklóját. Hatalmas szorítással bírt, képes volt összeroppantani a csontokat. A lány meg sem rezzent. Egyszerűen csak elfordította a karját, egy finom nyomatékkal, ami gyötrelmes nyomást gyakorolt a hüvelykujj egyetlen ínjára. A férfi keze reflexből szétpattant. A lány a csuklóját a most már gyenge szorításában hagyta, a teljes kontroll jeleként.
„Látod? Az erőszak szintjén próbálsz meg megfelelni nekem. Ez az anyanyelved. Számomra egy kisgyerek nyelve.”
Szabad kezével megragadta a ruhája nyitott széleit. Egy erőteljes csavarással a derekáig széttépte, az anyag egy ziháláshoz hasonló hanggal vált szét. A hideg éjszakai levegő megcsapta meztelen bőrét. Mielőtt reagálhatott volna, a nő hátralökte. Megbotlott, háta az óraszerkezet hatalmas, mozdulatlan központi fogaskerekének ütközött. Hideg, könyörtelen vas volt.
Mielőtt elrugaszkodhatott volna, a lány rajta termett. Az egyik lába a térde mögé akadt, amitől a férfi bizonytalanná vált. Tenyere a szegycsontjába csapódott, a fogaskerék fogaihoz szegezve. Lelökhette volna. Megvolt hozzá az erő. De az akarat… az akaratot béklyózta a múltkori sikító emlék – a megalázó, önkéntelen orgazmus, ahogy a teste minden csepp fegyelmét elárulta.
– Ne… – morogta.
– Mit ne? – suttogta, szája centikre volt az övétől. Kezei az övére tévedtek, a csat szörnyű hatékonysággal csilingelve nyílt ki. – Nem mutatják meg, hogy a városodnak nincs szüksége öltönyös férfira? Olyan férfira van szüksége, aki tudja, mit jelent elszegényedni. – Lehúzta a nadrágját és a páncélozott alsóját a combjáig. A hidegben puha és sebezhető pénisz ki volt téve az éjszakai levegőnek.
Nekifeszült a nőnek, de a lány tökéletes testtartást mutatott. A nő a felszerelést erőként használta, karcsú alakja szögeken és nyomáspontokon keresztül tartotta a helyén a férfi erős alakját. Saját merevségébe döfődött.
Egy kicsi, könyörtelen kést húzott elő az ingujjából. A férfi felkészült egy vágásra. Ehelyett a saját nadrágja elejéhez csapott vele, és egy halk szakadással átvágta az anyagot. Ledobta a roncsba tépett ruhadarabot, és félrerúgta. Meztelen volt alatta. A szél libabőrössé tette a combját.
– Figyelj! – parancsolta a nő.
Valahonnan a torony mélyéről nehéz súly mozdult el. Egy kolosszális szerkezet nyögött fel, és a háta mögötti vason végigszőtt remegés kíséretében a hatalmas óra megütötte az éjfél első hangját. Mély, gyászos bongás visszhangzott a torony acélvázán keresztül az alvó város fölé.
Ahogy a hanghullámok elérték őket, felpattant rá.
Nem volt előkészület, nem volt színlelt gyengédség. Brutálisan, precízen vezette be. Már vizes volt, a forró igazság, ami egyszerre undorította és izgatta. A behatolás sokkja fojtott nyögéssel szorította ki a levegőt a tüdejéből. Az óra második csattanása megremegtette a peront.
„Minden csapás visszhangzik a városban, amely elhagyott téged” – lihegte, és mozogni kezdett. Csípője harcias ritmusban lüktetett, minden emelkedés és süllyedés tökéletesen időzített, pusztítóan hatékony. Nem szeretkezés volt. Ez egy precíz, megalázó gyakorlat.
Szédült a feje. A hideg vas a hátán, a körülötte lévő nő melege, az óra fülsiketítő, szabályos kongása – érzékszervi túlterhelés volt. Megpróbált elszakadni, visszamenni a benti hideg helyre. De a hideg hely eltűnt, elhamvadt a kiképzőközpontban. Csak ez a nyers, kaparó érzés maradt, az egyre erősödő, kellemetlen szorítás az ágyékában.
– Nézd csak! – vicsorgott, miközben megragadta a férfi állát, és oldalra biccentette a fejét, hogy kilásson Gotham csillogó ürességére. – A szüntelen őrséged. A szeretett szellemeid. Nem látnak téged. Nem tudják, hogy itt vagy, és egy törött órával kefélsz.
A közönségesség fegyver volt. Működött. A szégyen, forró és maró, csatlakozott a gyomrában kavargó élvezethez. Küzdött ellene, összeszorította az állkapcsát, a hátába fúródó fogak okozta fájdalomra koncentrált. De a nő belső izmai megfeszültek körülötte, könyörtelen, fejős nyomásként, az óra csengésével összehangolva. A nő irányította a testét, úgy játszott rajta, mint egy hangszeren.
– Te… egy szörnyeteg vagy – zihálta, miközben a csípője akarata ellenére is rángatózni kezdett, szemben a nő ösztöneivel.
„Én vagyok az egyetlen igazság, ami megmaradt neked” – mondta, lehelete forró volt a férfi nyakán. Léptei felgyorsultak, egyre vadabbak lettek. Egyesülésük nedves, csapkodó hangja összekeveredett a csengő bong… bong… bongjával. „Az igazságszolgáltatásod hazugság. A küldetésed egy jelmez. Ez… ez valóságos. Egy másik ember érzése. Az izzadság. A baszás.” Előrehajolt, fogai a férfi fülét súrolták. „Az eljövetel.”
Vesztett. A csúcs földcsuszamlás volt, nem mászás. Átszakította, görcsös, gyötrelmes megadásként. Egy nyers kiáltással, amit elnyelt a tizedik harangszó, beleömlött a lányba, teste a vas fogaskerékhez kapaszkodott, látása a város fényeivel úszott, amelynek védelmére esküdött.
Átlovagolt rajta, minden borzongást, minden cseppet kipréselve. Ahogy az utolsó, tizenkettedik harangszó elhalványult a szélben, megmerevedett rajta, éles, néma kiáltással az ajkán. A tetőpontját kontrollált remegés, visszafogott összeomlás jelentette. Előredőlt, homlokát a férfi vállára támasztva, testsúlya végre ránehezedett.
Egy hosszú percig csak a szél süvítését és a hideg levegőben gőzölgő, szakadozott lélegzetük hangját lehetett hallani. A város közömbösen terült el alattuk.
Ellökte magát tőle, és egy fintorogva szállt le a lováról. Folyadék, benne a kettő keveréke, csöpögött a ruháján lévő kopott Denevér-szimbólumra, amely megcsillant a félhomályban. Ránézett, majd a férfi tönkrement arcára.
„Az óra elromlott, Bruce. Itt mindig éjfél van. Neked.” Visszahúzta a felvágott nadrágját, és mereven mozgott. „A következő leckét nem adják fel. Elveszik. Találj meg, mielőtt úgy döntök, hogy Gothamnek látnia kell a Batmanjét nagyobb léptékben összetörni.”
Megfordult és visszasétált a lifthez, otthagyva a férfit a szerkezetnek szorulva, védtelenül és kimerülten. Ahogy a ketrec leereszkedett, az utolsó dolog, amit hallott, a hangja volt, amit felvitt az aknában.
„Tik-tak.”