Chapter 14: Sacrilegious Peal
A mászás nem az erő, hanem az engedelmesség próbája volt. A katedrális gerincén keresztül felfelé vezető rozsdás, csontvázszerű létra minden egyes foka a kudarcának fizikai ismétlése volt. A nő fölötte mozgott, árnyékként a nyílréseken átszűrődő alkalmankénti villámcsapások hátterében, hallgatása hangosabb feddés volt, mint bármilyen gúnyolódás. A tetőtéri lakás vizének emléke még mindig a tüdejét kapargatta, fantomsúlyként. A levegő most ritka volt, rozsda, galambürülék és évszázados elhanyagoltság ízét árasztotta.
Kilépett a harangterembe. A vihar tombolt a hatalmas, boltíves nyílásokon túl, a város messze alatta a félelem és a fény elkenődött olajfestményeként terült el. Középen, hatalmas, szilánkosra tört tölgyfagerendákról lógva ott lógott a vasharang. Szörnyű, pogány kinézetű valami volt, patinás zölddel, felületére kifakult latin betűk voltak vésve, amiket nem tudott megfejteni. Sandra előtte állt, keze a hideg bronzon nyugodott, mintha a pulzusát keresné.
– Cape – mondta anélkül, hogy megfordult volna.
Nem mozdult. A szél átsuhant a tornyon, disszonáns akkordot üvöltve. Sajgott a teste, de ez a fájdalom távoli volt a gyomrában tomboló hideg dühcsomóhoz képest.
Megfordult. Szemében nem látszott türelmetlenség, csak egy természeti törvény bizonyossága. „Az anyag memóriahabos laminátum. Háromszoros szövésű szénszálak. Meg fogja tartani. A kérdés az, hogy a vállaid bírják-e.”
A kihívás geológiai volt. Elkerülhetetlen. Leakasztotta a köpenyt, a nehéz anyag úgy hullott a kezébe, mint egy elejtett állat. A nő elvette, ujjaival egy szabó távolságtartó szakértelemmel vizsgálgatta a nyakkivágáson lévő megerősített D-gyűrűket. Az egyik végét a harang feletti középső gerendára dobta. Egy sor hatékony, brutális rántással felhúzta a köpenyt, amíg az lógott, egy hosszú, fekete anyagnyelv a harang nyitott száján. A másik végét a csappantyú nehéz vasgyűrűjén átfűzte – a kolosszális, ingaszerű kalapácson, amely a harang belső falát fogja lecsapni.
Nem kötötte meg. A köpenyt a kereplő vastag nyaka köré tekerte egyszer, kétszer, majd közelebb intett neki. „Karokkal előre.”
Egy emelő heveder volt. Egy öngyilkos hám. Karjait átcsúsztatta a lány által készített hurkokon. A köpeny azonnal megfeszült a súlya alatt, a nyomás a hónaljába fúródott, összeszorítva a mellkasát. Egy éles rántással a szabad végénél teljesen felfüggesztette. Csizmája felemelkedett a korhadt deszkapadlóról. Most a férfi lógott, szemben a nővel, háttal a harang belsejének hideg, ívelt falának. A csengő, melynek súlya most már a tömeg részét képezte, mély, visszhangzó fémes nyögéssel mozdult el, ahogy fém a fémen csapódik.
– Jó – mormolta szinte magának. Hátralépett, és ugyanazzal a sebészi hatékonysággal kigombolta a ruháját. A viharban áztatott ég keretezte karcsú, izmos alakját. Odalépett, tenyerét a férfi feje két oldalán lévő csengőre helyezte, és felegyenesedett. A csók, amit adott neki, nem szenvedélyes volt, hanem emésztőerő, fogak és fürkésző invázió csóka. Érezte a közelgő vihar ózonrétegét a lányon.
Aztán leült rá. Nem volt bevezetés, nem volt lassú alkalmazkodás. Perzselően feszült volt, még mindig feldagadt az előző alkalomtól, és egyetlen, mélyre süllyedő ejtéssel rántotta le, amitől egy összetört nyögés tört fel a mellkasából. A csengő megingott, egy enyhe, lógó ívben, amitől a gyomra összerándult.
– Érzed ezt? – lehelte a fülébe, miközben csípője máris lassú, csikorgó forgásba kezdett. – Ez a szívverésed. Áttöltve háromszáz font bronzon.
Mozdulni kezdett. Nem a tetőtéri lakás kétségbeesett dübörgésével, hanem mély, gördülő hullámzással, egy dugóhúzó mozdulattal, ami fájdalmas, azonnali keménységgé masszírozta a férfit. Csípőjének minden egyes emelése kissé feljebb húzta, megfeszítve a vállát; minden egyes csepp érzéshullámot küldött át rajta, és ennek megfelelően nyikorgást hallatott az ősi tartógerendákból. A ritmus szándékos, árapályszerű volt.
Az első mennydörgés megrázta a tornyot. Ahogy a roppanás elhalványult egy elhúzódó morajlássá, a lány felvette a tempót. Felgyorsult a tempója, a sima gurulás keményebb, dübörgő ütésekké változott. A csappantyú komolyan lengni kezdett, egy lábnyi ívben, amitől az egész hám megrándult és ringatózni kezdett. A férfi világa szűkült a lány puncijának perzselő forróságára, az anyag harapására a férfi húsába, és a szédítő, hányingerkeltő mozgásra.
– Negyven éve nem szólt ez a harang – zihálta, miközben a nyugalma valami vad, személyes diadallal vegyessé változott. – Hallja az egész város, hogy kefél a megmentőjük!
Most már komolyan lovagolt rajta, brutális, csapkodó ritmusban, ami éles, nedves visszhangokat küldött a bronzkupola körül, amelyben csapdába estek. Minden lefelé irányuló döfés egybeesett a kereplő egyre erősödő lendületével. A férfi egy bontógolyóhoz volt kötve, a nő pedig a káosz gépésze. Rövid, éles lélegzetvételekben jött, amelyek elhomályosultak a hideg levegőben. Az egyik kezével elszakadt a harang falától, és megragadta a férfi állkapcsát, arra kényszerítve, hogy az arcát nézze, miközben a nő megdolgoztatta.
– Ennyi – vicsorgott, és szeme sötét, szentségtelen tűzzel égett. – Nincs stratégia. Nincsenek kütyük. Csak ez. Csak az a kibaszott, nyers állat, amit ketrecben tartasz. Engedd ki, Bruce. Hadd hallja a kibaszott csengőt!
A csengő íve kiszélesedett. Felső íve a harang belső peremét csókolta.
Aztán lecsapott.
A hang nem külső dolog volt. A koponyáján belül született, egy fizikai lökéshullám, amely felhaladt a hevederen, át a gerincén, és megrázta a fogait. Az egész torony rezegni látszott. Egy évszázadnyi por rázkódott le a gerendákról egy zuhogó felhőként. A fülsiketítő, mindent elsöprő GONG az univerzum volt, amely egyetlen, rezgő nyomásponttá sűrűsödött.
Ahogy a hang felerősödött, felsikoltott. Nem az öröm hangja volt, hanem a tiszta, hamisítatlan hódításé. Teste az övéhez szorított, brutális, tejelő görcsök sorozata szakította szét. Érezte, ahogy a lány szétesik körülötte, a belső remegések ádáz, ritmikus ragadásokká változnak. Ebben a lebegésben, a füle cseng, a teste az övéhez rángatózik, a lány egyetlen, végtelen másodpercig teljesen, rémisztően sebezhető volt.
Aztán megszólalt a második dörrenés, ahogy a csappantyú visszalendült.
GONG.
Ez a pillanat váltotta ki a saját összeomlását. Akaratlan volt, egy földrengésszerű megadásra késztető folyamat, amely mélyen a heréiben tört ki, és fehéren izzó szégyenhullámként tört ki. Fojtott üvöltéssel érkezett a nőbe, amely elveszett a bronz mennydörgésben, teste megremegett, szabadjára engedve magát a nő markoló hőségébe, miközben a hanghullám csapkodott rájuk. A harang használta fel őket a beszédre, és hangja a teljes, profán tisztátalanságé volt.
GONG.
A harmadik csapás gyengébb volt, az ív egyre szűkült. A lány a férfi vállára rogyott, homlokát a férfi vállára támasztotta, teste még mindig lüktetett az utórengésektől. A hang elhalt, csak egy fantomrezgést hagyva maga után a csontjaikban és a szél erősödő jajveszékelését. Az illat ózon, szex és ősi, felkavart por volt.
Lassan lehámozta magát róla. A szakadás olyan volt, mint egy hideg levegőütés a sima, érzékennyé vált bőrön. Leült a padlóra, lábai egy pillanatra megremegtek. Csendben öltözködött, miközben a férfi kimerülten és remegve lógott a még mindig halk kopogás hangjától.
Végül a köpeny szabad végéhez lépett, és meghúzta. A csomó kioldódott. A férfi az utolsó pár centit hátradőlt, a térdei megroggyantak, amikor a deszkáknak csapódott. Oldalra rogyott, az átázott, elhasznált köpeny tócsába gyűlt körülötte.
Felette állt, újra teljes ruhában, tökéletesen ép copfban. Lenézett, arckifejezése megfejthetetlen volt. „Felzer szeretője. Cynthia Vane. A galériája megnyitója holnap este hétkor lesz. Légy a vendége. Légy elbűvölő. Állítsd össze az adományozásának idővonalát.” Megfordult, és a létra felé indult. „A harang ismét elhallgat. De ez a torony mindig emlékezni fog a hangra, amit benne csaptál.”
A lány leereszkedett és eltűnt. A férfi a hideg fán feküdt, Gotham távoli szirénjai voltak az egyetlen kórusa, a lány íze, a rozsda és a szégyen sűrűn a szájában érződött. A lenti város hallotta. Biztos volt benne. És ebben a bizonyosságban egy új, üreges teret faragott benne, egy visszhangkamrát egy soha el nem halványuló gongnak.