Chapter 29: Marital Devotion
Nem öltözött fel. Sokáig állt meztelenül a mellvédnél, a város hűvös szele súrolta a bőrt, a klór és az elhasznált vágy íze úgy érződött a nyelven, mint a hamu. Az üresség, amiről a nő beszélt, nem űr volt. Csend volt. A vihar közepén uralkodó csend, egy olyan mély hiány, hogy egyfajta hangfegyverré vált. Magában érezte, hidegen és mozdulatlanul, arra várva, hogy megteljen egy olyan céllal, ami nem az övé volt.
A Barlang árnyak katedrálisává változott, amikor leereszkedett, léptei magányos visszhangként visszhangoztak a kövön. Az orvosi raktér tócsás csuklyája és mellvértje úgy nézett ki, mint egy lehullott báb. Alfred a fő konzol mellett állt, kezében egy ezüsttálcával, amelyen egyetlen pohár víz és két fehér pirula volt.
„Wayne úrfi.”
Bruce elvette a poharat, és kérdés nélkül lenyelte a tablettákat. Ibuprofen. A mély, testszerte jelentkező fájdalomra, aminek semmi köze nem volt a fizikai megterheléshez.
– Menjek…? – Alfred az elhagyott páncélzat felé intett, hangja finom, fájdalmas csendbe csuklott.
„Hagyd már.”
A központi számítógéphez lépett, csupasz háta sötéten tükröződött a fekete monitorokon. Az Alapító Boltívjének vázlatai izzottak előtte – a feszültségpontok, a teherbírási egyenletek. Nem tervezőként, hanem megfigyelőként tanulmányozta őket. A munka már megvizsgálta volt. Shiva információi hibátlanok voltak. Megnyitotta az élő közvetítéseket. A pénzügyi negyed lüktetett, mit sem sejtve.
Tudta, mit tett. A legbensőségesebb kényszert alkalmazta, nem azért, hogy megtörje a testet, hanem hogy megkerülje az elméjét. Hogy akarat közvetlenül az izommemóriájába, az ösztöneibe plántálja. Úgy érezte, elszabadult. A Batman egy kontrollra, egy rémisztő önuralomra épült személyiség volt. Megszállta, ha másért sem, csak azért a nyers, borzongató percekért a hideg tetőn. És ezzel a megszállottsággal valamit maga után hagyott. Nemcsak az illatát a bőrén, hanem a csontjaiban lévő kalkulusát is.
Egy halk csengőhang visszhangzott a barlangban. Egy titkos frekvencia. Egyetlen sornyi szöveg jelent meg egy biztonságos monitoron.
Botanikus Kert. Északi Konzervatórium. Az orchideákat öntözni kell.
Nem megszólítás volt. Idezés volt. Olyan biztosan tudta, mint a saját szívverését, amely most üres dobként vert az új csendben.
---
A Gothami Botanikus Kert a polgári ambíciók holtteste volt, egy kovácsoltvasból és összetört üvegből készült, elhagyatott viktoriánus fantáziavilág. A város már régen elszívta a finanszírozást; a növények vagy elpusztultak, vagy vadul elvadultak. Az Északi Konzervatórium a csöpögő pára és a rothadó lomb sírboltja volt. A levegőt sűrű töltötte meg a rothadás édes, fülledt illata és az éjszaka nyíló virágok rovarokért küzdő kétségbeesett illata.
Egy halott szökőkút mellett várakozott, egy elfeledett folyóisten szobra mellett, aki zöld zuzmót sírt. Egyszerű szürke trikót és bő vászonnadrágot viselt, haja most leengedve, vállán fekete vízesés omlott össze. A koszos üvegen átszűrődő hátborzongató fényben úgy nézett ki, mint egy földből és pangó vízből megidézett kísértet.
– Fegyvertelenül jöttél – jegyezte meg, anélkül, hogy megfordult volna.
„Fegyvertelen vagyok.”
Végre ránézett. Sötét civil ruhát viselt – fekete pulóvert és nadrágot. Nem volt rajta páncél. Nem voltak szerszámok. Csak a férfi.
– Jó. – Lehajolt a szökőkút pereme mellé, és felemelt egy egyszerű bádog öntözőkannát. – Sétálj velem!
Egyre mélyebbre hatoltak a télikert dzsungelébe. Indák kapaszkodtak a ruhájukba. Az ösvény puha volt a mohától és a széthullott növényektől. Megállt egy bizonyos orchidea előtt, szirmai zúzódásos, bársonyos lilák voltak a félhomályban. Egy megfojtott fa hajlatából nőtt, nem cserépből. Egy parazita. Gyönyörű és teljesen kiszolgáltatott.
Megdöntötte a kannát. Tiszta és szűz víz fröccsent az orchideák szabadon lévő gyökereire. „Ez azért maradt életben, mert felhagyott a talaj látszatával. Közvetlenül a gazdaszervezettől merít. Nincsenek közvetítők. Nincs bűntudat.”
– Akkor ez vagyok én most? – hangja kifejezéstelen volt. – Egy parazita?
– Te vagy a gazdatest – javította ki. – A fegyver pedig az ötlet. Én csupán a vektor vagyok.
Letette a konzervet. Teljesen felé fordult. A félhomályban szemei fekete tócsákként tükröződtek, mintha semmit sem tükröznének. „Az üresség egy edény. Ma este ki kell tölteni. Nem stratégiával. Élelmiszerrel.”
A trikója aljára csúszott a keze. Egyetlen sima mozdulattal áthúzta a fején, és a nedves földre ejtette. Mellei kicsik és magasak voltak, sötét, megkeményedett mellbimbókkal a hegyükön. A laza, haszonelvű meztelenség lefegyverzőbb volt, mint bármilyen csábítás.
„Gyere ide.”
Nem mozdult. Csapdába esett a küldetés – a Paktum, az Ív, a több ezer élet – és ez a… ez a rothadásban lévő rituálé között.
„A megállapodás az Ívnél van. Kevesebb mint egy óránk van.”
„A paktum egy tünet. Ez a műtét.” Lépett egyet előre, ő maga is csökkentve a távolságot. Az illata, az izzadsága és az a halvány, fémes élesség áthatolt a virágok pusztulásán. Ujjai a férfi nyaka mögé fonódtak, nem lehúzva, hanem lehorgonyozva. „A testedbe fogadtad az akaratomat. Most pedig az anyagomat fogod elvenni. Az áramkör befejeződik.”
Lehajtotta a fejét. Egy pillanatig ellenállt, a régi Bruce, a Batman, aki belülről sikoltozott a megaláztatás miatt. Aztán a csend, amit a lány fakasztott belé, hirtelen fellobbant, elnyelve a tiltakozást. Hagyta, hogy a lány vezesse.
Szája a bal mellére tévedt. A bőr forró volt. Érezte a szív erőteljes, egyenletes ritmusát az ajkai alatt. A lány halk hangot adott ki, nem örömöt, hanem helyeslést. Másik kezét is felemelte, ujjai szorosan a puha bőrön lógtak, és a férfit helyezte a helyére. Még szorosabban nyomta magához a férfi száját.
"Szopik."
A szó parancs volt, mocskos és végleges.
Kinyitotta a száját, és magába szívta a mellbimbót. Bőr íze volt, só. A lány megmozdult, teste megfeszült. És akkor jött. Nem áradatként, hanem lassú, meleg sugárként. Sűrű. Édes, de keserű, gyógynövényes felhanggal, mintha egy zöld száron rágcsálnák. Az ő teje.
Hátraugrott, dadogva, egy vékony fehér vonal kötötte össze az ajkait a mellével egy pillanatra, mielőtt elszakadt.
Pofon vágta. Nem erősen, de élesen, mint egy ropogós roppanás a párás levegőben. Arckifejezése jeges, fegyelmezett volt. „Nem utasíthatod vissza a szentséget. A tudásomat akartad. Ez az én tudásom. Fogyaszd el.”
A keze visszatért a férfi tarkójára, és most erőteljesen megragadta a haját. Visszanyomta a mellére. „Igyál.”
Engedelmeskedett. Újra összezárta ajkait a lány körül, és szopta. Az áramlás ezúttal könnyebben jött, meleg és idegen volt a nyelvén. Nyelt. Ősi, infantilis cselekedet volt, melyet brutális, szexuális igazságtalanság hangsúlyozott ki. Saját teste elárulta, lágyékában enyhe forróság kavargott, megszégyenítve. Ivott, lenyelte a meleg, szacharin-keserű folyadékot. Táplálék és méreg volt, ajándék és erőszak.
Felsóhajtott, feszültsége oldódott. Másik kezével a férfi haját simogatta, nem gyengéden, hanem birtoklóan, mint egy nő, aki megnyugtat egy ideges fenevadat, akinek végre sikerült megbirkóznia a hámjával. „Jó. Az egészet. Vidd el az egészet.”
Addig ivott, amíg a melle ki nem ürült, míg a szopásból már csak a bőre ízét lehetett érezni. Aztán a másikhoz vezette. A folyamat megismétlődött. Egy edény volt, amelyet megtöltött a lány esszenciája. Amikor befejezte, a gyomra melegnek, természetellenesen teltnek érződött. Letérdelt elé, nedves ajkakkal, lélegzete kapkodva.
Lenézett rá, halvány, kegyetlen mosoly suhant át az ajkán. Hüvelykujjával letörölt egy kevés tejet a szája sarkából, majd a hüvelykujját a saját szájába dugta, és megtisztította.
– Most már látsz a sötétben – suttogta.
És meg is tette.
A télikert fülledt homálya hipertisztává élesedett. Minden egyes ér minden levélen, minden egyes páralecsapódás a vasgerendákon, egy százlábú susogása a vályogföldön húsz lábnyira – érzékei mindent magukba szívtak, nem a technológiája felerősített élességével, hanem tiszta, állati intenzitással. A világ élénk, meztelen és túléles volt. Az ő érzékelése volt. Vadász tekintete, amely most az ő ereiben áramlott.
Felvette az ingét, és visszahúzta rá, nedvesen és foltosan. „A Paktum belső köre az alsó ívnél lesz, az E-7-es tartóoszlopnál. Őrszemeik lesznek a felső keleti sétányon. Nem fognak meglátni.”
„Honnan tudod?”
– Mert nem tervezem, hogy meglássanak. – Közelebb lépett, az illata – a teje – most már átjárta a férfit, a férfi részévé vált. – Te vagy a figyelemelterelés, szerelmem. A vad, üres dolog, ami vonzza a tekintetet. Én leszek a kés a vakfoltjában.
Felállt, a világ rémisztő, ragyogó tisztasággal zümmögött. A küldetés újra fókuszba került, de ez az ő fókusza volt. Az ő stratégiája. A férfi az akaratán belül működött.
– Menj – mondta elutasító suttogással. – Légy a csengő, ami megszólal. Én leszek a csend, ami utána következik.
Megfordult és visszasétált a nekrotikus kerten keresztül. A lány tejének íze szentségként hatott a nyelvén, a benne lévő üres csend egyetlen, hátborzongató hanggal visszhangzott. Nem Batman volt. Már nem. Valami volt, amit a lány teremtett. Egy gazdatest. Egy fegyver. Tele vele, elindult az éjszakába, a város geometriája feltárulva új, lopott szeme előtt.