Chapter 5: Dynasty's Dawn
Az erőd levegőjében régi kő, nedves föld és szantálfa füstölő édes, nyálkás illata terjengett, ami alig tudta elfedni a penész és az erőszak mögöttes szagát. Fáklyák pislákoltak a vas falikarokban, hosszú, táncoló árnyékokat vetve, amitől a falakon faragott démoni alakok domborművei mintha megrándultak volna és vigyorogtak volna. A központi terem egy hatalmas, kör alakú tér volt, kupolás mennyezete elveszett a homályban. Szívében, egy csiszolt fekete obszidián emelvényen, Ra's al Ghul ült egy kortól megsötétült csontból készült trónon.
Bruce a hideg padlón térdelt az emelvény lábánál. Vastag, koromfekete vasból készült bilincsek kötötték össze a csuklóját a háta mögött, egy rövid lánccal a nyakörvhöz csatlakoztatva. Egy másik lánc a nyakörvtől a kőpadlóba mélyesztett gyűrűig futott. Meztelen volt, leszámítva egy piszkos ágyékkötőt, teste halványuló zúzódások és félig begyógyult sebek vászonja volt a hajógyárból. Fejét lehajtotta, nem meghajlásból, hanem az energia koncentrált megőrzéséből. Szeme minden mozdulatot követett a szobában, a falakat szegélyező néma bérgyilkosoktól Ra's al Ghul ujjainak finom mozdulatáig a trónja karján.
Nehéz csend telepedett ránk, melyet csak a fáklyaláng sercegése és a távoli vízcseppek hallatszottak. Aztán egy új hang visszhangzott egy árnyékos boltív felől: a cipőtalp halk, ritmikus kopogása a kövön, és egy halk, nyávogó kiáltás.
Shiva előbukkant a sötétségből. Egyszerű, sötét, nyersselyemből készült köntöst viselt, amely szorosan simult karcsú alakjához. Haja lazán omlott a vállára, mint egy fekete vízesés. Karjában, vérszínű kendőbe bugyolálva, egy újszülöttet ringatta. Apró arca vörös és ráncos volt, szemei a zseblámpa fényében csukva.
De a köntös eleje volt az, ami igazán felkeltette a figyelmet. Két sötét, nedves karika foltot hagyott a mellei feletti anyagon. Ahogy lassan az emelvény felé sétált, egyetlen csepp tej kiszökött az átázott anyagból, és csillogva a kőpadlóra hullott.
Ra's al Ghul előrehajolt, kortalan szemeiben egy ragadozó érdeklődése tükröződött. „Shiva úrhölgy” – hangja száraz susogás volt, mint a sírboltban lapozgatni kívánt lapok. „Hoztál egy… vendéget.”
– Hagyatékot hozok – helyesbített, hangja tiszta és határozott volt a hatalmas teremben. Megállt a trón előtt, teljesen tudomást sem véve Bruce jelenlétéről. – Egy átgondolt erőfeszítés betetőzése.
Gyengéden félrehúzta a pólyát, felfedve a gyermeket. Egy fiú volt, kicsi, de tökéletesen formált, sötét hajfürtökkel. Rá tekintete végigpásztázta a csecsemőt, majd Shiva arcára siklott.
„A származása?”
Shiva végre elfordította a fejét, tekintete Bruce-ra tévedt a félhomályban. Kegyetlen, diadalmas mosoly suhant át az ajkán. „Íme az örökös, akit a drágalátos nyomozód soha nem akart nemzeni.”
A szavak fizikai erővel csapták meg Bruce-t. Intellektuálisan tudta ezt a botanikus kert óta. Az elmulasztott ciklusok, az ellopott orvosi dokumentációk – logikus következtetés volt. De a logika elpárolgott a karjaiban tartott apró, élő valóság láttán. Hideg űr nyílt a mellkasában, egy érzés, amely túlmutatott a pánikon vagy a dühön. Mélységes, nihilista közöny volt.
Ra's al Ghul halk, ziháló hangot adott ki, ami akár nevetésnek is hangozhatott volna. „A Batman. Ős. Milyen… költői. És milyen könyörtelen tőled, kedvesem.”
– A mag erős volt – mondta Shiva elemző hangon, mintha egy termést mérne fel. – Az edény elő volt készítve. A környezet szabályozva volt. – Áthelyezte a babát, aki erőtlenül túrni kezdett a mellkasába. Egy praktikus, sietség nélküli mozdulattal kioldotta a köntös elejét, felfedve a mellét. Tele volt, a mellbimbó sötét és feszes. Odavezette a csecsemő száját, és egy pillanatnyi ügyetlenkedés után a gyermek egy gyenge, szopós húzással magához kapta.
Bruce megbabonázva és rémülten figyelte. Az intim, gondoskodó aktus, amelyet ilyen klinikai távolságtartással hajtottak végre ebben a halálkamrában, olyan erőszak volt, amely túlmutatott mindenen, amit a testével tettek. Saját fia, akit annak a nőnek a keblén szoptatott, aki összetörte, trófeaként állt egy démon előtt. Láncai halkan csörgöttek, miközben kezei ökölbe szorultak a háta mögött.
„Egészséges” – jegyezte meg Ra. „Energiás. Jól csináltad.”
– Ő egy fegyver – felelte Shiva, miközben anyai gyengédség nélkül, csupán egy mesterember értékelésével nézett le a szopó csecsemőre. – A legerősebb akaratból kovácsolva, amit csak találtam, és a sajátommal megszelídítve. Nem fogja az erkölcs terhe alá helyezni. Nem fogja a félelem meggyengíteni. A Liga víziójának tökéletes eszköze lesz.
A csecsemő szopása egyre erősebbé, ritmikusabbá vált. Egy vékony tejcsík szökött ki a szája sarkából. Shiva az egyik ujjával letörölte, majd a saját ujjával is tisztára szopta, tekintetét Bruce-ra szegezve.
„Szeretnél látni?” – kérdezte megtévesztően szelíd hangon.
Bruce nem szólt semmit. Találkozott a tekintetével, amely az övé volt egy tompa, kék acél.
Felkuncogott, és egy lépést tett felé, a gyermek még mindig a mellén volt. Letérdelt, olyan közel, hogy a fiú érezte a teje és a szantálfa meleg, édes illatát. A baba feje finoman bólogatott etetés közben. Közelről láthatta az apró részleteket: a finom szempillákat, az apró, tökéletes körmöket, amelyek a bőréhez simultak.
– Nézd meg! – parancsolta halkan. – Ez az igazi arcod. Nem a maszk. Nem a küldetés. Ez. Hús, vér és szükség.
Akarata ellenére lefelé süppedt a tekintete. A gyermek arca, az ősi táplálék aktusában, a tiszta, állati ösztönök maszkja volt. Tükörként tartották a saját lecsupaszított lényének, annak a részének, ami csupa hajtóerő és éhség volt, annak a részének, amit a lány könyörtelenül leleplezett.
– Olyan a szeme, mint a tiéd – suttogta mérgező bensőségességgel a hangjában. – Amikor sír, úgy hangzik, mint te a raktárban.
Remegés futott végig rajta. Saját feljegyzett és katalogizált sikolyainak emléke áradt vissza. Most már látta a nő kegyetlenségének logikáját, rémisztő tisztán látta. Nem csak megverni vagy megdugni akarta. Le akarta aratni. Hogy magához vegye akaratának, fizikai mivoltának a lényegét, és valami olyasmivé formálja, amit formálhat és birtokolhat.
Ra's al Ghul élénk elégedettséggel figyelte az eseményeket. „A nyomozót elhallgattattuk. Figyelemre méltó teljesítmény.”
– Nincs elhallgattatva – mondta Shiva, kecsesen felállva, a csecsemő halk pukkanással vált le róla. Újrakötötte a köntösét, a nedves folt most még nagyobb lett. – Figyel. Tanulja a merevsége árát. – Visszafordult a trón felé. – A gyermeknek nevet kell adnia.
„A név a kezdet” – tűnődött Ré. „A lélekbe írt sors. Mit javasolsz?”
Shiva tekintete ismét Bruce-ra vándorolt, aki láncokra verve térdelt. – Damian – mondta a lány. – Ez azt jelenti, hogy ’leigázni’. Méltó tisztelgés a származása előtt.
A szó a tömjéntől sűrű levegőben lebegett. Damian. Egy név, amely vereségének élő bizonyítékát jelképezte.
Ra lassan bólintott. „Damian al Ghul. Méltó utódja a Démon Fejének. Te fogod felnevelni őt itt, a Liga szívében. Megtanulja a mi utjainkat, mielőtt járni tanul.”
– Ahogy parancsolod – biccentett Shiva. Aztán megfordult, és egy másik boltív felé indult, amelyik a belső szentélybe vezetett. Amikor elhaladt Bruce mellett, megállt.
Anélkül, hogy ránézett volna, megszólalt, csak a férfi fülének szólt a hangja. „A lánc elég hosszú ahhoz, hogy elérje a sarokban lévő szalmával borított rakteret. Van ott egy vödör a trágyának. Megetetnek. Életben tartanak. Végre végignézheted, ahogy felnő. Hallani fogod, ahogy egy másik „apának” szólít.” Végül lenézett rá, szeme csillogott a zseblámpa fényében. „Minden lecke, amit megtanul, minden készség, amit elsajátít, a kudarcod emlékműve lesz.”
Elsétált, lépteinek halk zaja és a csecsemő gurgulázása elhalt a folyosó sötétjében.
Bruce továbbra is térdelt, a kő hidege átjárta csontjait. A kamra hatalmasnak érződött, a felette lévő hegy súlya összeroppantotta. A falakon álló orgyilkosok szobrokká váltak. Ra's al Ghul lehunyta a szemét, mintha meditálna.
A padlóba vésett gyűrűre nézett, a láncra, amivel lekötözte. Kipróbálta az erejét. Hajthatatlan volt. Nem azért jött, hogy kitörje ezekből a láncokból. Azért jött, hogy azok törjék össze. Hogy kénytelen legyen végignézni, ahogy alávetettségének következményei gyökeret vernek és növekednek annak a gonosznak a középpontjában, amely ellen harcolni esküdött.
Látta a tejcseppet, ahogy még mindig csillogott a kövön, ahol állt. Egy egyszerű, biológiai folt. Olyan érzés volt, mint egy vérrel írt szerződés pecsétje. Az erőd csendje ránehezedett, de már nem volt üres. Egy gyermek sírásának fantomhangja töltötte be, és a jövő rémisztő, abszolút csendje, amelyet ellopnak tőle, egy szándékos, megalázó naponként.
Lassú, hideg tűz kezdett perzselni a gyomrában, átvágva a zsibbadást. Nem a Denevér tüzes dühe volt ez. Valami idősebb, türelmesebb és sokkal veszélyesebb. Egy olyan ember jeges számítása, aki épp most látta a csatatér méreteit visszavonhatatlanul megváltozni, és akinek most egy örökkévalóságnyi ideje van láncokban, hogy egy újfajta háborút tervezzen. Szeme, amely az egyetlen, elpárolgó cseppre szegeződött, kovakődarabokká merevedett.