Chapter 26: Temporal Defilement
A gothami óratorony nyögött körülöttük, a sárgaréz és a vas feszültségének szimfóniájaként. Évszázadok alatt felhalmozódott kosz patinát töltött minden felületre, a hajnali fény pedig áthatolt a poros, ólomüveg szenteken, töredezett színeket vetve a központi fogaskerekekre. A levegőben régi olaj és közelgő eső szaga terjengett.
Bruce a szakadék szélén állt, ahol a hatalmas keleti óra számlapja egy kifutóhoz ért. Alattuk terült el a város, füstölögve az éjszakai tüzek után. A Carbine Street-i árvaház megfeketedett sebhelyként tátongott.
A hangja a fogaskerek közötti árnyékból jött. „Gyorsan mozogtál. Tizenhét gyereket mentett meg. Elvesztetted a keleti szárnyat.” Shiva belépett egy vérvörössugárba, amelyet egy Júdást ábrázoló ablak vetett. Egyszerű fekete harci nadrágot és szűk trikót viselt, ha szigorú fonatként omlott a hátára. Úgy nézett ki, mintha maga a gépezet része lenne. „A te számtanod szerint nettó pozitív.”
– Ez nem aritmetika – mondta a füsttől és a csendtől rekedt hangon.
– Minden az. – Közeledett, mozdulatai teljesen nesztelenek voltak a fémrácson. – Eljöttél. Láttad a címet, amit hagytam. Egy újabb leckére szántál.
„Számítottam egy fenyegetésre.”
Karnyújtásnyira megállt. „Én vagyok a fenyegetés. A lecke csupán mellékhatás.” Kinyújtotta a kezét, de nem azért, hogy megüsse, hanem hogy két ujját a férfi nyaki verőeréhez nyomjon. A férfi reflexei megszakadtak, de erőltette őket. Hideg volt az érintése. „Felgyorsul a pulzusod. Nem a félelemtől. A várakozástól. Magába szívtad az utolsó… tananyagot. A tested most már tudja, mire számíthat. Vágyik a nyomásra.”
– Mit akarsz, Szandra?
Aligha érzékelte a neve kimondását a kifejezéstelen szemében. „Hogy lássuk, elbírja-e az edény az új súlyt. Hogy tesztelje a tömítést.” Az óra számlapja felé biccentett. „Fordulj meg.”
Nem tette. Kiszámolta a sebességváltó tengelyének távolságát, a járófelület korlátjának gyenge pontját, hat módszert, amellyel megölés nélkül teheti ellehetetlenítetté. Minden elavult szoftvernek, hibás működésnek tűnt.
A lába mozgása elmosódott. Egy sípcsontrúgás fúródott a térdének hátsó részébe, nem bénító erővel, hanem pontos, elsöprő erővel. Felnyögött, előrehajolt, és az óra számlapjának sárgaréz keretébe kapaszkodtak. Az öreg üveg remegett a tenyerében. Mielőtt megfordulhatott volna, a lány már rajta termett. Karja a torka köré fonódott, nem fojtófogásként, hanem bénító zárként. Másik kezével a férfi övének csatját rántotta. Az csattanva a kifutóra zuhant. Megtalálta a lehetőséget, hogy kioldja a férfi testpáncélját, ujjai és személytelenek voltak.
– Küzdj ellene – mormolta a fülébe, lehelete meleg volt a nyakán gyöngyöző hideg verejtékben. – Az a részed, amelyik tudja, hogy ez a következő lépés. Az a részed, ami már így is nehéz nekem. – Keze lecsúszott a törzsén, a meglazult öltöny alatt, hogy megragadja. A férfi árulóan egyenesen állt. – Látod?
Egy erős lökéssel a hideg, ívelt óralaphoz nyomta. A város szédítő látványt nyújtott alatta, kétszáz méternyi semmi. A saját lábaival széttárta a férfi lábait, testsúlya szilárdan a hátán nyugodott. A férfi érezte a nadrágja durva anyagát a meztelen bőrön, majd a lány lerántotta az övét a combjáig.
Ezúttal nem volt semmiféle rituálé, semmi lassú követelés. A nő a tenyerébe köpött, lenyalta magát, és egyetlen, könyörtelen, lefelé irányuló döféssel belé vezette a férfit.
A teltségérzet sokkoló volt, egy fehéren izzó érzés, ami elvette a lélegzetet. A pohár bepárásodott, ahol nyitott szája hozzányomódott.
– Minden egyes simítás megmozgatja a kezeket – morogta, és mozogni kezdett. A ritmusa mechanikus volt, a körülöttük lévő hatalmas fogaskerekek mély, hajtó üteme. Minden alkalommal, amikor leült, a férfi teste egyre erősebben nyomódott a merev felülethez. Minden egyes visszahúzódás gyomorszaggató vákuum volt. – Lássuk, kibírod-e délig.
Brutális és hatékony tempót diktált. Ugyanazzal a koncentrált intenzitással kefélte, mint a csontok törését. A nedves, csapkodó hangok visszhangoztak a kamrában, keveredve a kioldó mechanizmus kachunk-kachunkjával. Nem kölcsönös élvezetből lovagolt rajta, hanem a kiszabadításért, a koncepció bizonyításáért. Az egyik kezével hajába túrt, fordította a fejét a város felé. A másikkal az óra számlapjának dőlt, ujjai az övéi mellett terpeszkedtek.
„Nézd csak. A te olvasztótégelyed. A te kudarcod.” A hangja csak kissé remegett, árulkodó törést jelentve az önuralmában, ahogy a saját orgazmusa kezdett felpörögni. „Beleöntöd magad… és az iszik… és… szomjas marad.” Minden egyes elfojtott mondattal erősebben csapódott neki.
Bruce látta az árvaház füstölgő romjait. Látta az apró, menekülő alakokat, akiket biztonságba vezetett. Látta azokat is, akiket nem ért el. A kettősség kettéosztotta – a megmentő és a kudarc –, ahogy a lány kettéhasította őt odalent. Ő egy fogaskerék volt a gépezetében, fájdalmas nyögései és tehetetlen izgalma egy újabb hang a torony szimfóniájában.
Néma, remegő görcs kíséretében érkezett, belső izmai ádáz, ritmikus rángatozással szorították körül. Homloka a lapockái közé nyomódott. A satuszerű szorítás a szakadék szélére billentette.
Orgazmusa kiszakadt belőle, egy büntető intenzitású hullám, ami kevesebb tűnt felszabadulásnak, mint inkább olyannak, mintha belülről súrolnák. Felkiáltott, nyers, törött hangon csapódott az üvegnek, ahogy a lányba öntötte a hangját, látása úszott az alatta megfordult várossal.
Hosszú pillanatokig csak a szakadozott lélegzésük hangja és a közömbös óramű zakatolása hallatszott.
Egy sima, végső hanggal húzódott el tőle. A férfi kimerülten, védtelenül rogyott az üvegnek. Hallotta a ruhája suhogását. Aztán a nő keze a vállára tévedt, és megfordította.
A nő előtte állt, ujjatlan trikóját letolta, egyik melle fedetlen volt. A bimbóudvar sötét és feszes volt, hegyén egyetlen tejcsepp gyöngyözött. Arckifejezése tiszta, analitikus mérlegelést tükrözött.
"Itál."
Nem gúnyolódás volt. Ez egy szám.
Feltápászkodott, izmai tiltakoztak. Előrehajolt, és szájával a mellbimbóját súrolta. Az íze ugyanaz volt – sós, ő, megdöbbentő intimitás a torony ipari rettegésében. Nyelt egyet, a meleg folyadék éles állt a bőrén érző hideggel.
Amikor hátradőlt, a nő megigazította a felsőjét, arca kifürkészhetetlen volt.
– A Carbine Street-i tűz nem baleset volt – mondta, mintha az időjárásról beszélne. – Kémiai gyorsító volt. Katonai minőségű. Ugyanaz a lenyomat, mint három másik, egymással nem összefüggő pusztítás a Narrowsban az elmúlt hónapban. – Felvette a férfi szerszámos övét, és úgy nyújtotta át neki, ahogy valaki szerszámot ad át egy munkásnak. – A minta spirális. A célpont Gotham emléke. A történelme. Az alapjai.
Elvette az övet, az érzések által megtisztított elméje most visszatért egy komor, szörnyű fókuszba. A nő megadta neki a leckét, és most a küldetést adta neki. Az integráció befejeződött.
„Miért mondd el nekem?”
– Mert te vagy hangszer, amelyik a legjobban hangolódik a város viszályaira – mondta először a hátrafelé sétált a fogaskerekek árnyékába. – És kíváncsi vagyok, milyen dallamot játszol, amikor a kottát hamuba írják.
Eltűnt a gépezet szívverésében, magára hagyva a férfit a hajnali fénnyel és a lány ízével a nyelven – egy kikiáltott férfi, aki egy városra bámul, és végre megérti a háború természetét.