Chapter 13: Waterboarded Pleasure
A tetőtéri lakás levegője síri leheletként, szűrten és élettelenül telt. Bruce a fő fürdőszobában a padlótól a mennyezetig érő tükör előtt állt, a tükörképe egy idegen volt, zúzódásokkal és éles szögekkel kirajzolva. A város neonfénye átszűrődött az obszidián üvegen, bőrét beteges zöld és higany árnyalataira festve. Még mindig érezte magán a nő illatát – a kordit, az eső és a szex halvány, nyálkás nyomai. Eldobott öltönye egy kupacban hevert az ajtó mellett, mint egy tetem.
Nem hallotta belépni. Az egyik pillanatban még egyedül volt a beesett szemű férfival a tükörben, a következőben a lány tükörképe megszilárdult az övé mellett, egy árnyékból és elszántságból faragott szoborként. Egyszerű fekete trikót és taktikai nadrágot viselt, haja még mindig szigorú fonatban. Úgy nézett ki, mintha a tetőről egyenesen a férfi szentélyébe sétált volna, a város mocskában annyira tisztelgett, hogy nem tapadt hozzá.
– Követsz engem – mondta színtelen hangon. Nem kérdés volt.
„Nyomot hagytál. Nem bizonyítékot. Izgatottságot.” Szeme végigpásztázta meztelen felsőtestét az üvegben, katalogizálva a körmei által hagyott bíborvörös barázdákat. „A mozdulataid hatástalanok voltak. Kiszámíthatóak.”
Nem fordult meg. „Felzer. Az építész. Hongkongban van egy retrospektív kiállításon. Négy nap múlva tér vissza.”
„Tudom. A gépe este 8:15-kor landol. Utána hat napod van, hogy átirányítsd.” Közelebb lépett, a tükörképe összeolvadt az övével. Kezei a férfi csípőjén pihentek. Hűvösek voltak a dereka köré tekert törölköző alatt. „A megállapodás az engedelmességről szólt, Bruce. Nem arról, hogy a háttérben rohangálj, mint egy patkány, miközben feljegyzést ír. Emlékeztetni kell magad a hierarchiára.”
Ujjai beleakadtak a törölköző redőjébe, és meghúzták. A törölköző hangtalanul gyűlt össze a férfi lábánál. A szellőzőrendszerből kiáramló levegő sziszegett a bőrén. A tükörben látta, ahogy a lány tekintete lesütődik, felmérően, étvágytalanul, csak mérlegelve.
– Folyik a víz a kádban – jegyezte meg, és a süllyesztett jakuzzi felé biccentett, ahol a gőz csíkosan gomolygott a fekete márványon. – Jó. Foltosnak érzem magam.
Fizikai nyomásként érezte a nő akaratát, egy gravitációként, ami a bugyborékoló víz felé húzza. Megmozdult, nem vágyból, hanem mert az ellenállás ebben a pillanatban értelmetlen energiapazarlás volt. Meg kellett őriznie az egészet. Belépett a kádba, a forró víz sokkja tompa, körülölelő fájdalommá változott. Addig süllyedt, amíg a vállai el nem merültek, hátradőlt a vízsugárral teli falnak, és lehunyta a szemét. Talán a nő elveszi, amit akar, és elmegy.
A víz nehéz örvényként lövellt szét. Kinyitotta a szemét. A nő meztelenül lépett be a vele szemben lévő kádba. Az erős vízsugarak kavargatták közöttük a vizet egy habzó üstté. Csupa ín és sápadtság volt, pontos sebhelyek. Nem ült le. Odagázolt hozzá, lábát a csípőjének két oldalára tette, és letérdelt, ketrecbe zárva. A kavargó víz a combja körül fortyogott.
– Arccal lefelé! – parancsolta.
Dacosság villant fel a szegycsontja mögött, majd kialudt. A szűk térben esetlenül megfordult, és hátat fordított a nőnek. A márványperem az arcához nyomódott. A nő a lapockáira nyomta a mellkasát a kavargó, habzó vízfelület alá.
A világ elnémult. A fúvókák zümmögése mennydörgő, bensőséges robajlássá változott. Buborékok masszírozták lezárt szemhéjait, és a fülébe ömlöttek. Visszatartotta a lélegzetét, izmai megfeszültek. A nő súlya a derekára nehezedett, és érezte, ahogy a keze vezeti, majd a nő hirtelen, lehetetlenül forróságát, ahogy ráhullott, és egyetlen lassú, megfontolt leereszkedéssel magával ragadta. A víz mit sem könnyítette meg a bejutást; egy megrázó, szoros burok volt, egy sikamlós, forró satu.
Mozdulni kezdett, gördülő, csikorgó ritmusban, kihasználva a víz felhajtóerejét a férfi ellen. Minden felfelé irányuló csapás a megszabadulás ígérete volt, minden lefelé irányuló zuhanás egy mondat. Tüdeje égni kezdett. Megpróbált felemelkedni, hogy a fejét a felszín fölé emelje. A lány keze, laposan és hajthatatlanul a lapockái között, a föld alatt tartotta. A levegő utáni vágy fényes, pánikszerű csillaggá vált sötétedő elméjében. Megrándult, de a nő egyensúlya tökéletes volt, a hatalom korlátlan.
Épphogy csak pöttyök táncoltak a lehunyt szemhéja mögött, amikor a hajánál fogva hátrarántotta a fejét. Arca egy durva, robbanásszerű zihálással tört elő. Klóros levegő fúrta a sebes torkát.
– Lélegezz, amikor engedem – mondta nyugodt hangon a fúvókák dübörgése felett. Csípője nem állította meg a könyörtelen dugattyút.
Újra lenyomta.
A ciklus lett az univerzuma. A mélyedés elnyújtott, levegőtlen gyötrelme, testének brutális, vizes súrlódása, ahogy az övét fejte, egyetlen lélegzetvétel kétségbeesett, nyelőcsőbe fojtott megváltása, mielőtt visszahúzták volna. Az idő feloldódott. Csak az égő érzés volt a mellkasában és az ágyékában növekvő, akaratlan szorítás. Áruló teste reagált a brutális ritmusra. Belső izmainak minden egyes húzása a férfi hosszában a megalázó élvezet lüktetése volt.
A férfi hátára hajolt, ajkai a füléhez közel, amikor levegőt engedett neki. „Ez vagy most. Egy dolog, amit használni kell. Egy eszköz, amibe belenyúlok, amikor éreznem kell, hogy… működőképes vagyok.” Elállt a lélegzete, nem szenvedélytől, hanem koncentrált erőfeszítéstől. „Az akaratod, a küldetésed, a kibaszott erkölcsi kódexed – mind itt fulladnak meg. Veled.”
A negyedik ciklusnál, ahogy felhúzta, megremegett. Éles, elfojtott sikoly tört fel belőle. A férfi érezte, ahogy a nő szorítja magát, egy sor vad, ritmikus görcsölés mintha kiszívta volna a víz melegét. Azokban a másodpercekben az irányítása nem volt abszolút. Állatias volt.
Ez okozta saját összeomlását. A föld alatt, levegő nélkül, az eszmélet határán tartva, teste minden parancsot felülbírált. Az orgazmusa nem annyira felszabadulás volt, mint inkább egy szeizmikus törésvonal megszakadása – egy mély, csendes görcs a víz alatt, a meleg átadása a kavargó, forró végtelennek. Olyan érzés volt, mint a megsemmisülés.
Sokáig számolta, míg a férfi végtagjai elnehezültek és elgyengültek. Aztán elengedte a haját. Előredőlt, arca félig a víz felett lebegett, köhögött, és mély, remegő gőzfelhőket szippantott be.
Kibontakozott a férfi öleléséből, és felállt, a víz zuhogott le szigorú testén. Kilépett a kádból, egy törölközőért nyúlt, és ugyanolyan hatékonysággal törölközött meg, mint mindent. A férfi a vízben maradt, egy edény, amelyből minden kiürült, még a szégyen is.
– Felzer szeretője – mondta, hangja visszatért a társalgási, dermesztően megszokott berögzülésbe. – A Gotham Régészeti Múzeum kurátora. Egy közösségi szárny létrehozását szorgalmazza. Felzer meghallgatja. Gyakoroljon nyomást oda.
Elfordította a fejét, az álláról csöpögött a víz. Rekedt, sivár hangon kérdezte: „És honnan tudod ezt?”
Befejezte a copfja rögzítését, miközben a férfi tükörképét nézte a hatalmas tükörben. „Mert amíg te azt tanultad, hogy lélegezni kell, ha mondják neked, én egy férfival átnéztettem az e-mailjeit. A különbség köztünk, Bruce, az, hogy én minden rendelkezésre álló eszközt bevetek. Te csak egy vagy közülük.” A fürdőszoba ajtajához sétált, és a küszöbön megállt. „Hat nap. Ne okozz csalódást újra. A következő órát közönség előtt fogom tartani.”
Eltűnt. Az egyetlen bizonyíték a nedves lábnyomok voltak a fekete márványpadlón, amelyek már halványultak a száraz, steril levegőben. Bruce visszahajtotta a fejét a hűvös párkányra. A vízsugarak tovább kavargatták körülötte a vizet, amely mostanra már elhomályosult és kiszáradt. Érezte a lány szorításának szellemét a tüdejében. A tükörben a tükörképe sápadt volt, elmosódott a gőztől. Addig nézte, amíg a víz ki nem hűlt.