Chapter 24: Lazarus Ride
A műtőasztal hideg átjárta Bruce csontjait, mély velőhidegség, amit az órákig tartó mozdulatlanság sem enyhített. A monitorok végül elsötétültek, és őt a Barlang zümmögő csendjében hagyták. Nem küzdött. A küzdelem kalória- és koncentrációpazarlás volt. Ehelyett minden másodpercet, minden érzést, minden szót újrajátszott. A tej íze fantomként lebegett a nyelven, egy makacs, megalázó igazság.
A bilincsekből való kioldása anti-csúcs volt. Halk hidraulikus sziszegés hallatszott, és a polimer szalagok egyszerűen visszahúzódtak a hordágyba. Senki sem volt ott. Ez a kioldás teljesebb volt, mint bármilyen zár. Tudta, hogy nem fog elmenekülni. A kihívást elfogadta.
Nem a Barlang szívében találta meg, hanem egy elágazó alagútban, amit lezártként tartott, egy olyan helyen, ahol a föld energiája beteges, természetellenes árnyalatokban áradt át. A nehéz boltozat ajtaja nyitva állt. Belülről halk, visszhangzó pengés lüktetett, ami a fogai között vibrált.
Egy Lázár-kamra.
A levegő sűrű volt, ózon és rothadó gardéniák ízét árasztotta. Maga a gödör, egy rongyos sebhely az élő sziklában, ektoplazmatikus, zöldes-ibolya fénnyel kavargott. Felülete úgy örvénylett, mint az olaj a vízen, olyan hőt árasztva, ami inkább lázálom volt, mint tűz. A gödör saját fényéből született árnyak vonaglottak a síkos obszidián falakon, mint menekülni próbáló, elítélt lelkek.
A szakadék szélén állt, egy sziluettként kirajzolódott a gonosz ragyogás előtt. Sötét, bő szabású nadrágot és egyszerű trikót viselt, haja szoros, szigorú kötélként omlott a hátára. Nem fordult meg.
„Ráérősen ráértél.”
– Nyitva hagytad az ajtót – mondta rekedtes hangon.
„Hagytam egy ösvényt. Ez a különbség.” Végül hátrapillantott a válla fölött, profilja mérgező zölddel volt kirajzolva. „Ez a mítoszod forrása, ugye? A feltámadás titkos kútja. A megtévesztés a véglegesség ellen, a védelmét színlelve.” A kavargó tó felé intett. „Mindez a hatalom. És te… csontok javítására használod. Egy szimbólum megőrzésére.”
„Ez korrupció. Őrület.”
„Ez az élet, nyomozó. Nyers, szűretlen, sikoltozó élet. Nem törődik az erkölcsiségeddel.” Teljesen megfordult, tekintete elkapta a fényt, őrület tükröződött. „Fájdalomerődöket építesz, hogy távol tartsd az állatot. Ez… itt születik az állat. Lássuk, képes vagy-e szembenézni vele.”
Mielőtt mozdulhatott volna, a lány rávetette magát. Nem az első küzdelmük heves ütéseivel, hanem egy birkózóra jellemző ragadozó hatékonysággal. A lány a férfi lendületét használta fel ellene, kicsavarta a karját, térdével a combja hátsó részébe vágott, és a szakadék széléhez szorította. Csizmája megcsúszott a nedves kövön, kavicsokat permetezve a mélységbe. A Verem hője fizikai nyomásként öntötte el az arcát.
A hátára kényszerítette, feje a semmi fölé lógott. A lüktető energia üressé tette a koponyáját. A szikla egy mélyedéséből nehéz, ősi kinézetű bilincseket húzott elő, amelyek vastag vaskarikákhoz voltak láncolva a kőbe. Harcolt, de a helyzete reménytelen volt. Utolsó, fémes csattanásokkal kattogtatta őket a csuklója és a bokája körül, sas módjára szétterítve őt az izzó száját.
A kő meleg volt alatta. Sűrű, zöld köd gomolygott fel a Gödörből, simogatta az oldalát. Szíve kalapált a bordái között, őrült dobszóként vert a barlang mély, szerves lüktetése mellett.
Shiva föléje állt, és lenézett a hasán fekvő alakjára. Lehúzta a trikóját, majd a nadrágját, és mindegyik rituális lassúsággal hajtogatta össze. A Gödörfény jáde és smaragdzöld árnyalataira festette a bőrét, amitől úgy hatott, mint egy malachitból faragott szóbor. Hasa finom íve most hangsúlyosabb volt. Mezítláb a mellkasára helyezte, és megszorította.
„Kontrollt prédikálsz. Fegyelmet.” A lába lecsúszott, a férfi hasára, lábujjai a csípőcsontja vonalát követték. „De ez… ez az egyetlen igazság. Az élet lökése az életbe. A fasz, ami dacol a sírral.” A lába a férfi petyhüdt farkára telepedett, gyengéd, folyamatosan nyomást gyakorolva rá. „Még most is, elárulva, megtörve, a mélység fölé láncolva… válaszol.”
Megpróbálta összeszorítani, akaratával elűzni, de a teste, melyet átjárt a Pokol sugárzó energiája, elárulta. Vér ömlött belőle, megmerevítve őt a lába alatt. A lány elmosolyodott, komoran, elégedetten.
„Jó.”
Letérdelt, ráült a combjaira. Előrehajolt, és nehéz, telt mellé a szája fölé helyezte. „Igyál.” Nem kérés volt. A mellbimbó, sötét és feszes, súrolta az ajkát. A férfi elfordította a fejét, ajkait összezárva. A nő felsóhajtott, mélységes türelmetlenség hangja hallatszott. Szabad kezével megragadta az állkapcsát, ujjaival a zsanérba vájva, széttárva azt. Megszorította a mellett, és egy sűrű, meleg vízsugár ömlött a szájába, megfojtva. Öklendezve reflexből nyelt. Az édes, nyálkás íz elöntötte az érzékeit, újabb erőszakot.
– Ez most a te táplálékod – mondta halkan. – Az erőm. A célom. Üzemanyag ahhoz, ami bennem növekszik. – Hátralépett, és a férfi farkának hegyéhez igazította magát. A zöld köd bensőségesen tekergett körülöttük, mint egy lepel. – Lássuk, hogy az újjászületés kevesebb fáj-e, mint a puncim.
Egyetlen brutális, megalkuvát nem ismerő mozdulattal rogyott le.
Belső falai perzselő, bársonyos ökölként szorították körül, olyan erővel szorítva, hogy kiszívta a tüdejéből a levegőt. Mélyebb volt, mint korábban, emésztőbb, mintha a Pokol energiája lüktetne benne. Először meg sem mozdult, csak teljesen leült, hagyva, hogy a férfi érezze minden egyes gyönyörű, zúzó négyzetcentiméterét. A lenti víz hője tükrözte a benne lévő hőt.
– Érezd! – morogta, továbbra is a nyugalma valami nyers, torokhangú hanggáott. – Ez az élet, Wayne. Nem a te magányos keresztes hadjáratod. Ez. Ez a rendetlen, éhes, kibaszott vágy.
Aztán lovagolni kezdett rajta. Nem kecsességgel, hanem erőszakos, dugattyúszerű hatékonysággal. Minden felfelé csapás a megszabadulás ígérete volt, minden lefelé csapódás egy mondat. Testét a hajthatatlan kő és a lány csípője közé húzta. A bilincsek a csuklójába haraptak, a láncszemek őrült csörömpöléssel csapódtak a sziklához. Minden egyes ereszkedésnél a heréi nedvesen csapódtak a lány fenekének hasadékához, a trágár hang visszhangzott a kamrában.
Eszköz volt. Egy küzdőoszlop. Egy élő dildó, amelyet a Pokol közelsége működtetett. Arca a dühös koncentráció maszkja volt, bőrén izzadság csillogott, keveredve a köddel, míg végül úgy csillogott, mint valami újonnan született a mélységből. Mellei erősen ringatóztak, tej- vagy izzadságcseppek szálltak a hegyükről.
A fenyegetés állandó és átható volt. Egy különösen mély, rázkódással hátranyomná a felsőtestét, feje egyre mélyebbre merülne az üres, izzó térbe. A szédítő, sugárzó hőség hívogatott. Őrület suttogott alulról, a megaláztatás végét, a tisztító tüzet ígérve.
„Add meg magad!” – lihegte, esetleg a ritmusa kiszámíthatatlanná, vadá vált. „Engedd el. Ess bele. Alkoss újjá. Vagy maradj itt… és használj fel.”
Látása úszott. A világ összeszűkült testük csapódására, bőrük csapódására, a gyomrában összeszoruló forró spirálra, a körülötte lévő lány lehetetlen szorítására. A két érzés – a Pokol tátongó szája a koponyája alatt és a lány orgazmusának satuja a farkát körülvéve – egyetlen elsöprő, a megsemmisülés felé vezető vonzássá olvadt össze. A tetőpont elérése zuhanást jelentett. A zuhanás újjászületést, vagy örök elvesztést jelentett.
Shiva hátravetette a fejét, egy nyers, szakadt sikoly szakadt fel a torkából. Belső izmai gyors, tejelő görcsök sorozatában szorultak össze, ami elkerülhetetlenül kiváltotta a férfi öngyilkosságát. A sikoly végigszáguldott a gerincén, a szégyen és az aljasságon, a biológiai szükségszerűség szökőáraként. Elfojtott kiáltással érkezett, teste a láncoknak rángatózott, és kétségbeesett, lüktető sugarakban pumpálta belé magját.
Ahogy az utolsó remegés végigsöpört rajta, izmai feladták. Feje hátrahanyatlott, vállai lecsúsztak a peremről. Egy rémisztő másodpercig ott lógott, koponyája hátulját a Verem sugárzó, romboló melege fürdette, tekintete a barlang remegő mennyezetére meredt.
Akkor meglátta. Nem végett. Egy tükörképet.
Egy tiszta, makacs akaratból fakadó nyögéssel nekifeszült a bilincseknek, nyakában megfeszültek az izmok, és felhúzta magát a pereméről. Lihegve rogyott a sziklára, a fény még mindig táncolt a szemhéja mögött.
Shiva felállt róla, lábai enyhén remegtek. Lenézett rá, mellkasa zihált. Most nem volt diadal a szemében. Csak mély, fürkésző számítás. Letörölte combjáról a nedvek ragacsos keveréket.
– Nem estél le – jegyezte meg, és hangja visszanyerte dermesztő nyugalmát.
Bruce tekintete találkozott a nővel, saját szeme éles és tiszta volt. Az orgazmus utófénye eltűnt, valami hidegebb égette el. – Nem – rekedten mondta. – Én figyeltem meg.
Szembenézett az állattal. Érezte a Pokol vonzását. És abban a teljes sebezhetőség pillanatában, láncra verve és kimerülten, meglátta az őrületben rejlő stratégiát. Az övéit és a sajátját. Megpróbálta valami újjá törni őt. Meg fogja tanulni a törés alakját, és azt, hogy hol a legélesebbek a szélei.
A lecke nem ért véget. Csak formát váltott.