Chapter 12: Skyline Defilement
A hegyi levegő pengeként szúrt a tüdőben, de a hideg tiszta égés volt a gyomrában gennyedő szennyeződéshez képest. Bruce nem árnyékként, hanem sebként mozgott a csipkézett háztetőkön. Szobájának emléke – a parázs sercegése, testének kegyetlen hatékonysága – úgy tapadt rá, mint egy második bőr. Combjának minden feszes izma az erőszakos ritmusra emlékeztette, amit ráerőltetett. Az alku volt az igazi béklyó.
Két hét.
Már beindította a dolgokat. Lucius Fox, zavartan, de engedelmesen, a Bowery-projekt földalatti terveinek átirányításához szükséges pénzügyi és övezeti akrobatikai trükköket vázolta fel. Egy új, sokkal védhetőbb helyszínt keresett a „logisztikai létesítménynek”. Egy kibaszott erődöt épített neki, miközben megpróbálta megszentelni a felette lévő vázat. A matek savként csörgedezett az ereiben.
Megállt egy párkányon, ahonnan kilátás nyílt a Bowery vérző szívére. A javasolt helyszín egy romos bérház lett volna, egy korhadt fog a város vigyorában. Innen látta egy hajléktalantábor halvány fényét az árnyékában. Gyerekek. A nő szavai sebészeti öltésként hasítottak az elméjébe: A gyermekosztály nem alku tárgya.
Egy suttogó, elszorított levegő a háta mögött. Nem fenyegetés. Egy kijelentés.
Nem fordult meg. „Korán jöttél a haladásjelentéshez.”
Shiva a homályból bukkant elő egy esőben csillogó vízköpő mellett, maga is a harag szobra volt. Taktikai felszerelésében volt, fekete és varrás nélküli, copfja éles vonalat húzott a hátán. „Nincs szükségem jelentésekre. Megfigyelhetem. Elfoglalt voltál. A Wayne Alapítvány hirtelen érdeklődése a városi talajsűrűség iránt lenyűgöző főcím.
– A megállapodást tiszteletben tartjuk – mondta színtelen, a szél által elfújt hangon.
– Tudom. – Közelebb lépett. Az éjszaka mintha egyre szorosabbá vált volna körülöttük. – De az alkuk intellektuálisak. Az engedelmesség vér és csont. Az első leckét az ágyamban tanultad meg. A test behódolását. A mai lecke a jogsértésről szól.
Végre szembenézett vele. „Nincs már semmi, amit megsérthetnénk.”
Egy halvány mosoly suhant át az ajkán. „Érzelmi. És helytelen.” Egy olyan mozdulattal, amely túl gyors volt ahhoz, hogy ellenkezzen, leküzdötte a távolságot. Nem a megnyomorításra, hanem az uralkodásra irányuló támadás volt a célja. Lába a férfi térde mögé akadt, alkarja egy rudat feszített a felső mellkasán. A férfi a vízköpőnek csapódott, a viharvert kő a gerincébe csapódott. A levegő fájdalmas nyögéssel hagyta el a tüdejét.
Mielőtt reagálhatott volna, a kezei a szerszámos övén voltak. Nem lopakodva oldotta ki, hanem elszakította. A csat éles csattanással engedett, és az öv minden értékes szerszámával együtt csattant a tető peremén a lenti űrbe. A hang szörnyen végleges volt.
– Ezekre a játékokra támaszkodsz – sziszegte, arca centikre volt a férfiétól. – Ezek pufferként szolgálnak az akaratod és a világ között. Ma este nincs ilyen puffer.
A keze a nadrágjába nyúlt, az anyag elszakadt. Személytelen, brutális szorítású volt. Puhának, érzéketlennek találta a férfit, egy megrázott, visszahúzódó lényt. Megszorította, elég erősen ahhoz, hogy a férfi látása felcsillanjon. A férfi felnyögött, nyersen, önkéntelenül.
– Nem a te örömödről van szó – mondta halk vicsorgó hangon. – Hanem az én igényemről. – A másik kezével a saját nadrágja kapcsát rángatta, éppen csak annyira lejjebb húzva. Alatta meztelen volt. Durva, türelmetlen mozdulatokkal vezette a férfit, mígnem minden ösztöne ellenére fájdalmasan megkeményedett az öklében.
Aztán felült rá.
Nem volt semmi előkészület, semmi gyengédség. Egyetlen dühös, lefelé irányuló döféssel szúrta át magát rajta. Egy nedves, tépő hang elveszett a saját éles lélegzetvételében. Feszült volt, lehetetlenül feszült, perzselő, bársonyos ököllel szorította a férfit.
– A francba! – nyögte ki, miközben a feje a kőnek csapódott. A fájdalom elválaszthatatlan volt a sokkoló, önkéntelen örömtől.
Mozdulni kezdett. Nem az erőd kontrollált, ritmikus lovaglása volt, hanem valami vad, büntető mozdulat. Ráugrott, a vízköpő erejét használva, hogy minden egyes ereszkedéssel egyre mélyebbre taszítsa. Festetlen, éles körmei végigsúrolták csupasz mellkasát, vörös csíkokat vésve a régi sebekre.
– Hadd hallják! – morogta, miközben forró lehelet csapott meg a férfi torkát. A szél elkapta a szavait, és a város felé zúdította őket. – Hadd hallja az egész kibaszott város, hogy összetörsz!
Minden becsapódás a hús és a kő rázkódásával csapdába esett, mint egy báb a groteszk faragvány előtt. Egy távoli sziréna vijjogott, és emelkedő hangjával egyre erősebben és gyorsabban sújtott le.
– Ez vagy te nekem – köpte. – Egy stresszoldó. Egy kakasujj. A nagy Batman, akit egy nedves, meleg lyukká redukáltam, amit használnom kell. – Szavai mocskosak voltak, a megaláztatásra szánták, és működtek. Forróság gyűlt össze a gyomrában, szégyenletes és követelőző.
Megpróbált kioldódni, nyomáspontot találni, egyensúlyát megváltoztatni. De a lány minden egyes rándulásra számított, belső izmait egy ádáz, tejelő összehúzódásba szorította, ami elvette az erejét és az elszántságát. Saját arca a vad koncentráció maszkja volt, nem az eksztázis, hanem a teljes uralomé. Verejték gyöngyözött a halántékán.
– Az építészedre gondolsz – lihegte, miközben lecsapott rá. – A kibaszott kórházadra. Azon tűnődsz, hogy ki tudsz-e játszani engem. – Előrehajolt, fogai a fülcimpáját súrolták. – Nem tudod. Enyém a tábla. Enyémek a játékosok. Enyém ez is. – A medencéjét a férfinak nyomta, egy könyörtelen kört alkotva, amitől a férfi csillagokat látott.
Az orgazmus, amikor végigsöpört rajta, egy lesből támadt. Nem hullám volt, hanem robbanás – egy fehér izzású kontrollvesztés, amely egy szaggatott, tört kiáltást szakított fel ajkáról. Összerándult alatta, teste görcsökben rándult, tehetetlen, lüktető görcsökkel ürült ki bele.
Végiglovagolt rajta, mozdulatai rövidebbek, élesebbek lettek, a saját célját kergetve. Saját kiáltása, amikor felhangzott, egy rövid, torokhangú diadalmas hang volt. Átölelte, szárazra csavarta, teste heves, emésztő elégedettségtől remegett.
Egy pillanatra csak a szakadozott lélegzésük hangja és Gotham közömbös zümmögése hallatszott odalent. Elkezdett esni az eső, finom, hideg ködként, amely olyan volt, mint a szégyen keresztsége.
Előrehajolt, súlya a férfira szorult, ajkai a füle kagylójához simultak. Hangjából eltűnt a mocsok, helyét hátborzongató, tranzakciószerű tisztaság vette át.
„Az építész neve Felzer. Már módosította a terveket. Az alagsor alapozása jövő csütörtökre van kitűzve. Apám ott lesz, hogy felügyelje a tér felszentelését.”
Ellökte magát tőle, a távolság éles és hideg volt. A férfi a vízköpőnek dőlt, meztelennek, kiürültnek érezte magát. Gyors, hatékony rántásokkal húzta vissza a ruháit a helyére.
„Egy heted van, hogy átirányítsd az útját, Bruce. Nem kettő.” Visszalépett a tető szélének árnyékába. „Ha kudarcot vallasz, azoknak a gyerekeknek a vére nem az én kezemen lesz. A tiéden. A szellemeik tudni fogják, hogy a te büszkeséged építette a sírjukat.”
Aztán eltűnt, elnyelte az éjszaka és a zuhogó eső, egyedül hagyva őt a kőnek dőlve, erőszakos kapcsolatuk illata és ultimátumának savanyú íze volt az egyetlen bizonyíték arra, hogy egyáltalán ott volt.