Chapter 17: Screened Humiliation
Az ünnepi levegő úgy tapadt rá, mint egy második, aranyozott bőr – pezsgő, drága parfüm és üres nevetés miazmája. Bruce elmosolyodott, bólintott, diszkréten obszcén összeget adományozott a Gotham Filharmonikusok akusztikai alapjába, majd tekintete Cynthia Vane-re vándorolt. A lány egy márványoszlop közelében állt, mint egy veréb a pávák között, egyszerű szénszürke ruhában, figyelme a tervezett új koncertterem holografikus szimulációjára szegeződött. Egész este tektonikus türelemmel keringett körülötte.
Shiva parancsa billegető vasként bélyegezte gondolatait. Minden egyes interakció, minden egyes begyakorolt vicc úgy hatott, mint egy előadás Shiva távoli vizsgálódása alatt. Teste még mindig zümmögött Shiva fantomlenyomatától, tompa fájdalom hasított csípőjébe, érzékenység a húsában, amit a merev szmoking sem tudott elfedni. A megaláztatás élő vezetékként motoszkált a gyomrában, de évtizedekkel ezelőtt megtanulta üzemanyaggá alakítani a megaláztatást.
Végül a desszertasztal közelében érte utol. „A látványterv nem adja vissza igazán a tervedet” – mondta Bruce Wayne gyakorlott, meleg bariton hangján. „A hullámformájú mennyezet. Merész.”
Cynthia megfordult, tekintete intelligens, de óvatos volt. – A legtöbben gyakorlatiatlannak tartják. A hang nem vizuális médium.
„De az érzelem igen. Fényt vezényelsz, hogy utánozd a hangot.” Felvett egy pezsgőspoharat, és felajánlott egyet a lánynak. A lány finoman megrázta a fejét, és visszautasította. „A bizottságnak merész nyilatkozatra van szüksége. Az alapítványom készen áll arra, hogy gondoskodjon róla, hogy megkapják.”
Egy gyorsan leplezett érdeklődés villant fel benne. „Ez… váratlanul nagylelkű.”
„Van egy gyengém az elveszett ügyekért” – mosolygott, és hagyta, hogy a gondolat a szemébe jusson. „És azokért a művészekért, akik másképp látják a világot. Szívesen megnézném azokat a tanulmányokat, amelyek ehhez vezettek. A vázlatokat, a modelleket. Azokat a dolgokat, amelyek túl nyersek egy nyilvános táblához.”
Íme. Enyhén összeszorult a szája, egy pillantás a kijáratok felé. „A műtermem egy káosz. Nem igazán…”
– Kérlek – mondta halkan, nyilvános személyiségének naiv őszinteségének súlyával terhelten. – Én magam is szörnyű művész vagyok. Lenyűgözőnek találom a folyamatot. A… káoszt a tisztaság előtt.
Figyelte, ahogy a nő mérlegeli a helyzetet. A férfi befolyásának fenyegetése szembeállítva egy olyan pártfogó iránti vággyal, aki talán megérti. Shiva ezt is kiszámította. Tudta, melyik billentyűket kell megnyomnia.
– Rendben – mondta végül Cynthia. – Holnap. Későn. Tíz órakor. A káosz kevésbé riasztó félhomályban.
A Bentley órája este 9:58-at mutatott. Az út a raktárnegyed felé néma átjáró volt Gotham artériáin keresztül. Egy háztömbnyire parkolt le, a Denevérbarlang fejlett optikája a kontaktlencséiben gyenge fényviszonyok melletti hatásfokozásra kapcsolt. A stúdió egy átalakított textilgyár harmadik emeletén volt, ablakait nappali fényviszonyok között kiegyensúlyozott lámpák hűvös fénye világította meg.
Felment a lépcsőn. Az épület csendes volt, ipari szövőszékek szellemei kísértették. Az ajtajában megállt, hallgatózott. Egy sörtéjű ecset gyors, könnyed ecsetvonásai a vásznon. Az elektronika halk, szinte tudat alatti zümmögése. Kopogott.
Cynthia kinyitotta az ajtót, és festékfoltos kötényébe törölte a kezét. – Mr. Wayne. Éppen időben. – Hátralépett, és bevezette a férfit egy hatalmas, magas mennyezetű terembe. Minden falnak vásznak támaszkodtak, némelyik befejezett, a legtöbb erőszakos, absztrakt átalakulásban. A levegőben lenolaj, terpentin és valami más – talán ózon – illata terjengett.
De a tekintete azonnal a túlsó falra tévedt. Nem a festményekre, hanem a zümmögés forrására. Egy hosszú asztalon egy sor elegáns, fekete audioeszköz – erősítők, magnók, egy spektrumanalizátor – állt. Vezetékek kígyóztak róla egy különös eszközhöz a megtisztított padló közepén: egy nagy, sárgaréz rezonanciakamrához, mint egy hangtál, felette egy finom, elektromosan vezető tűvel.
– A stúdiód – mondta Bruce, és áhítat tükröződött a hangjában. A hangrendszer felé sétált, tekintetét pásztázva. – Ez hihetetlen.
– Ez nem csak festék – mondta, miközben követte. – A hangnak formája van. Textúrája. Én… próbáltam megragadni. Hogy a láthatatlant láthatóvá tegyem. – A tálra mutatott. – Az a hallgatóm. Felveszi a maradék harmonikus rezonanciát. Egy vezetőképes vászonra nyomtatja.
A szíve kalapált a bordái között. Megállt egy sor kisebb vászon előtt, amelyek mindegyike sötét, összefonódó vonalak vihara volt, ezüst és szürke mezőkbe karcolva. Kaotikusak voltak, de egy minta rajzolódott ki – egy központi, disszonáns fürt ismétlődött mindegyikben. Rámutatott az egyikre. „Mi rezonál itt?”
Cynthia elnémult. „Nem hinnéd el.”
„Próbálj meg.”
Mély lélegzetet vett. „Egy évvel ezelőtt. Késő estig dolgoztam a Bowery-ben. Történt… egy incidens. Egy verekedés. Nem olyan, mint a hírekben. Ez más volt. Gyorsabb. Majdnem csendes.” A hangja suttogássá halkult. „Volt egy csengő. Egy kicsi, ezüstcsengő. Leesett… valakinek a jelmezéről. Megszólalt, amikor a tűzlépcsőnek csapódott.”
Odalépett a legnagyobb vászonhoz, egy két méter magas, megperzselt umbra és elektromos kék örvényhez. „Ez az a harang. Vagyis inkább a hangszellem, amit a levegőben hagyott maga után. A csengésének emléke.”
Bruce a festményre meredt. A vonalak nem véletlenszerűek voltak. Hullámformák. Ellaposodtak, megnyújtottak, de a gyakorlott szeme számára felismerhetők. Egyedi hangzásvilág. Shivának igaza volt. A festmény egy felvétel volt.
– Gyönyörű – lehelte, és komolyan is gondolta. – És a többiek?
„Más incidensek. Más… maradék hangok.” A nő ránézett, művészi érzéke áthatolt Bruce Wayne homlokzatán. „Miért van itt valójában, Mr. Wayne?”
A pillanat kikristályosodott. Hazudhatott volna, szőhetett volna még egy szálat a kárpitba. De az idő pengeként hatott a torkán. „A csengő, Cynthia. Kiről esett le?”
Félelem csillant a szemében. Hátralépett egyet. „Nem tudom. Sötét volt.”
– Láttad. – Nem mozdult, de a testtartása megváltozott, a laza könnyedség valami mássá keményedett. – Te festetted le a visszhangot. Ez azt jelenti, hogy hallottad. Ez azt jelenti, hogy elég közel voltál ahhoz, hogy lásd.
Könnyek szöktek a szemembe. „Figyelmeztetett. Azt mondta, ha valaha is beszélek róla…”
"Ő?"
Mielőtt válaszolhatott volna, a stúdió fényei kialudtak. Az elektronikus zümmögés eltűnt, és sötétségbe borította őket, amelyet csak a város távoli fénye tört meg a tetőablakokon keresztül. Bruce továbbfejlesztett lencséi azonnal kompenzálták a problémát, kísérteties zöldre festve a szobát.
Cynthia zihált.
Egy alak vált ki a mély árnyékból az audiopult közelében. Karcsú, folyékony csenddel mozogva, amitől a levegő sűrűnek tűnt. Sandra Woosan kilépett a holdfény egy szilánkjába, arca nyugodt maszkként húzódott meg.
– Azt mondta, megöl téged – fejezte be Shiva hangsúlytalan hangon. – Hazudott. Sokkal rosszabbat is tett volna.
„Ki?” – kérdezte Bruce, Shiva és Cynthia közé állva.
„A neve lényegtelen. Az Árnyak Ligájának egy jelentéktelen szakértője, aki rajong az apróságokért. Már elintézték.” Szeme egy pillanatra sem vette le Bruce-ról. „A festmény a kulcs. A rezonanciajel egy egyedi azonosító. Hasonlítsa össze az aznap esti műholdas akusztikus megfigyelési adataival. Megad egy helyszínt. Egy találkozási pontot.”
– Te rendezted ezt el – jelentette ki Bruce, miközben a darabkák összepattantak. – Te találtad meg. Te manipuláltál engem, hogy megszerezd.
„Elhárítottam egy akadályt, és adtam neked egy eszközt. A te módszereid lassabbak.” Lépett még egyet, tekintete a rémült művészre siklott. „Tűnjön el, Ms. Vane. Menjen le a földszintre, forduljon jobbra, sétáljon két háztömbnyit. Egy autó vár rád. Elvisz egy olyan helyre, ahol soha nem fog rád találni.”
Cynthiának nem kellett kétszer mondani. Elmenekült, léptei visszhangoztak a lépcsőházban.
Csend ereszkedett le, nehéz és teljes csend.
– Miért? – kérdezte Bruce, a szó kiszakadt belőle. – Miért adjátok ezt nekem? Miért a játékok? A tetőtéri lakás… ezt? – Súlyának, önuralmának emléke újjáéledt benne.
Shiva elérte az utolsó távolságot. Pár centire állt tőle, ózon- és jázminillata áthatolt az olajfestéken. „Mert stagnáltál. Egy emlékmű a barlangodban, a páncélodat fényesítve, miközben az igazi háború az árnyékba vonult. Tűzre volt szükséged, ami alattad gyújtott.” A lány felemelte a kezét, de nem azért, hogy lecsapjon, hanem hogy a férfi mellkasához simuljon, a régi sebek hegszövetére. A férfi az ingén keresztül érezte a melegét. „Emlékezned kellett arra, milyen érzés prédának lenni. Élesíti az érzékeket.”
Megragadta a csuklóját. A pulzusa egyenletesen és lassan lüktetett az ujjai alatt. – Nem vagyok a kibaszott diákod!
– Ugye? – Olyan finom mozdulattal csavarta ki a kezét, mintha a férfi izmai árulták volna el. – Bedőltél a csalinak. Itt vagy. És keményebb, dühösebb, koncentráltabb vagy, mint három nappal ezelőtt. – A másik keze a férfi nyaka mögé kígyózott, ujjai a hajába túrtak, és lehúzták a fejét. Csókja nem szenvedélyes volt; birtokló, területfoglalás. Megízlelte a nő halvány, fémes élességét, érezte a testében rejlő hihetetlen erőt.
Nem ellenkezett. A benne lévő düh más utat talált. Hátranyomta a lányt a hangkonzolnak, és orsós magnókazettákat szórt szét. Szája a lány torkára tévedt, fogai az inat súrolták. Válaszul egy éles, elégedett sziszegés hallatszott.
– A barlangban – morogta a fülébe, miközben már az övét markolta. – Itt nem. Látni akarod az adatokat. És én látni akarom, ahogy a saját halántékodban törsz össze.
A Denevérbarlang hűvöse olyan volt, mint a város melege. A nedves kő és az ózon ismerős illata mit sem csillapította a benne tomboló vihart. Odalépett a fő konzolhoz, elegáns cipője hangosan kopogott a sziklán, és belépett a műhold archívumának megfejtési folyamatába. A holografikus képernyők életre keltek, adatfolyamok hömpölyögtek.
Shiva a saját tempójában követte, mint egy párduc, amelyik új barlangját fedezi fel. Ujját végighúzta a parkoló Denevérszárny szárnyán, mosoly játszadozott az ajkán. „Érzelmi érzés.”
Nem törődött vele, elkülönítette a hangot a Bowerytől, a dátumtól, a hozzávetőleges időponttól. A vizuális kép haszontalan volt – háztetők, árnyékok –, de a hang… szűrte, felerősítette, megtisztította. Egy dulakodás. Egy kis harang csörrenése, amikor fémhez csapódik. Rögzítette a csörgést, átfuttatta egy spektrális analizátoron, és összehasonlította Cynthia Vane festményének hullámforma-mintázatával.
Egyezés. Kilencvennyolc százalékos korreláció.
A számítógép jelzett, és a hang eredetét egy 3D-s térképre vetítette. Egy tetőtér. Keresztbe vitte az adatokat energiajelekkel és kommunikációs forgalommal. Egy rejtett Árnyak Ligája menedékház, amely egészen a közelmúltig szunnyadt, most aktív.
– Elkaptalak – suttogta.
Egy kéz telepedett a vállára, majd megragadta és hátrahúzta. Megbotlott, megfordult, de Shiva erősen meglökte. A férfi a középső konzolnak zuhant, a kéz pereme a derekába fúródott. Mielőtt talpra állhatott volna, Shiva már rajta is termett.
A csókja ezúttal egy harc volt, csupa fog és dominancia. Feltépte a férfi ingét, a gombok kopogtak a barlang padlóján. Kezei mindenhol ott voltak – a mellkasát simogatták, a karjai izmaiba vájtak, könyörtelen hatékonysággal kigombolva a nadrágját. A férfi visszavágott, de ez a rossz fajta küzdelem volt. Nyers, ösztönös, düh és mély, szégyenteljes éhség táplálta. Megragadta a lány elegáns fekete hámját, és magához rántotta, erekciója pedig feszült a bugyija szorításában.
– Mutasd meg! – köpte, megszakítva a csókot, lángoló szemekkel. – Mutasd meg, mennyit ér ez az információ. – Egyetlen brutális mozdulattal a hüvelykujját a férfi alsónadrágjának övébe akasztotta, és lenyomta, kiszabadítva őt. A barlang levegője hideg volt a férfi forró bőrén.
Nem bajlódott a saját ruháival. Egyszerűen felhúzta a ruhája szoknyáját, felfedve, hogy alatta nincs semmi. Tekintete a férfira tapadt, miközben a bejárathoz vezette. Már vizes volt, a lány forró, csúszós készenléte megdöbbentette a férfit.
Aztán leült.
Nem volt lassú, nem kínzó, mint a tetőtéri lakásban. Ez maga volt a hódítás. Egyetlen mély, könyörtelen csapással nyögte át magát rajta, markolatig sebesítve. Egy fojtott morgás szakadt fel a torkából. A konzol megnyikordult az egyesült súlyuk alatt.
– Figyeljétek a képernyőket! – morogta torokhangon.
Csípője kemény, ritmikus löketként vert, ami elvette a lélegzetét. Minden lökés a konzol merev szélének csapta a hátát. Az összeillesztésük nedves, ritmikus csattanása visszhangzott a barlang falairól, trágár ellenpontként a szuperkomputer halk zümmögésére.
Megpróbált elfordítani a tekintetét, becsukni a szemét, de a nő keze kilendült, megragadta az állkapcsát, és a fejét a holografikus kijelzők felé fordította. A fő képernyőn az adatfolyam folytatódott, de egy másodlagos monitoron egy új videofelvétel jelent meg – feltört, hibás Árnyak Ligája megfigyelőrendszer-felvételek.
Jason Todd Robin ruhában, egyedül harcol egy sötét mólón.
Egy pusztító, ropogó csapás egy feszítővastól. Az undorító puffanás.
Saját fiatalabb, dühösebb arca, némán sikoltozva egy másik képernyőn.
Egy harmadik táplálék: a Batsuit, üresen és törötten egy barlang padlóján.
– Ez – sziszegte Shiva, megállás nélkül lépkedve, teste a férfit körülvevő, gyönyörteli fájdalom satujává változott –, ez vagy te. Kudarcok gyűjteménye. Egy megtört ember… – Előrehajolt, lehelete forró volt a férfi fülében. – …a saját vereségét bassza meg.
A szavak felrobbantak benne. Szégyen, bűntudat, düh – izzó, feszes csomóvá fonódtak a gyomrában. Felüvöltött, tiszta, állati kínnal teli hangon, és csípője felfelé mozdult, hogy csatlakozzon a nő pusztító ritmusához. Már nem volt passzív. Olyan erőszakkal baszta meg a hátát, ami felért az övével, kezeivel a fenekét ragadta, ujjaival a feszes izomba vájt, minden egyes büntető ütéssel segítve, hogy magára taszítsa a nőt.
A konzol nyögött. A felvétel folytatódott – egy montázs minden alkalomról, amikor túl későn érkezett, minden veszteségről, minden kompromisszumról. Minden kép egy ostorcsapás volt. Minden mély, őrlő döfés volt a válasza. A férfi a fájdalommal kefélt, a szégyennel kefélt, a múltja kérlelhetetlen szellemével kefélt. A fájdalom és az eksztázis közötti határvonal egyetlen, sikoltozó érzésponttá olvadt össze.
Nyugalma darabokra hullott. Torkából nyers, rekedtes sikoly szakadt fel, ahogy közeledett, belső izmai heves, ritmikus lüktetésekként szorították össze. A lány látványa – a legyőzhetetlen Shiva, megtört, hátravetett fejjel, összeszorult torokkal – volt az utolsó kiváltó ok. Saját felszabadulása tört elő, feszült, vakító fehérség áradata, ami kevésbé tűnt gyönyörnek, inkább ördögűzésnek. Szaggatott, törött nyögések sorozatával ömlött belé, teste merev volt, majd kimerülten a konzolnak rogyott.
Hosszú pillanatokig csak a szakadozott lélegzetük és a gépek zümmögése hallatszott. A feltört felvétel egyetlen, statikus képpé merevedett ki: a középen megrepedt Batman szimbólummá.
Shiva lassan leszállt a lováról, mozdulatai kissé bizonytalanok voltak. Lesimította a ruháját, valami szinte emberi – sebezhetőség, kimerültség – villant át az arcán, mielőtt ismét lehullott volna a nyugalom maszkja. A főképernyőn látható adatokra, a biztonságos ház helyét jelző villogó pontra nézett.
– A koordináták – mondta rekedt, de nyugodt hangon. – Megtaláltad a célpontot.
Bruce felült, és összerándult a friss zúzódásoktól. Kiürültnek, sebesnek érezte magát. De az elméje paradox módon tisztább volt, mint hónapok óta bármikor. A statikus zaj eltűnt. Az út előre vezetett. Hozzáfért a számítógéphez, és remegő, de precíz ujjakkal adta be a parancsokat. A Denevérszámítógép elkezdte összeállítani a helyszínről szóló taktikai dossziét.
Ránézett. Már a kijárat felé tartott, ismét egy uralkodóra emlékeztető testtartással.
„Miért?” – kérdezte újra, a kérdésből most már nem látszott harag, csak a megértés iránti erős vágy maradt.
Megállt a kúriába vezető lépcsőn, hátra sem nézve. – A szörnyetegnek emlékeznie kell rá, hogy állat – mondta. – Még egy barlangban is. Főleg egy barlangban.
Eltűnt az árnyékban.
Bruce visszafordult a konzolhoz. A koordináták világítottak, mint egy jelzőfény a digitális éjszakában. Elkezdte előkészíteni a szükséges felszerelést. A teste sajgott, az elméje csatatérré változott, de a célja most már rémisztően egyetlen volt. Munka közben észrevett egy apró, narancssárga post-it cetlit a monitor szélére ragasztva, precíz, női kézírással írva. Egyetlen mondat:
A biztonsági adatátvitel soha nem sérült. A ketrec ajtaja mindig nyitva volt.