Chapter 15: Conductive Torment
A város, a Bentley színezett üvegén keresztül látható, az eső és a neon elmosódott akvarellje volt. Bruce anélkül nézte, hogy látott volna. A harangtorony íze – rozsda, ózon, ő – fantomfolt volt a nyelvén. Vállain, bár Alfred szakértő kezei aprólékosan megmunkálták, még mindig érezték a köpeny kegyetlen lebegésének szellemét. A küldetés világos volt: Cynthia Vane. A galéria megnyitása. Adományozói idővonal. Egy detektív feladata. Egyszerű.
Mégis, a combján nyugvó kezei finom, állandó remegést árultak el.
A Denevérbarlang csendje ma este más volt. Nem tűnt menedéknek. Olyan volt, mint egy bűntett helyszíne, amely arra vár, hogy beszennyezzék. A fő fegyverraktár előtt állt, amelynek fekete króm felülete a csuklya nélküli ruhában lévő, törött, beesett szemű önmagát tükrözte vissza. A fegyvertár zümmögött, a kísérletibb eszközök tápcsatlakozóinak alacsony frekvenciájú zúgása hallatszott. A levegő hűvös, steril volt, csiszolt fém illatát és valami illékony dolog – kovácsolt ötvözet és energizált polimer – halvány, édes-csípős szagát hordozta magában.
Éppen azokat az eszközöket katalogizálta, amiket nem vitt magával. Az obszidián penge, egy prototípus, amely képes volt a molekuláris kötések megszakítására, a bölcsőjében szunnyadt. Nem azért nyúlt érte, hogy felfegyverkezzen, hanem hogy felfogja a súlyát.
A fények elhaltak.
Nem kudarc. Lopás. A hirtelen beállt, teljes sötétséget csak a padlón végigfutó, vészjelző biolumineszcens csíkok gyenge, betegesen zöld fénye szakította meg. Teste előbb reagált, mint az elméje, megfordult, érzékei megfeszültek.
Egy ezredmásodperccel túl későn hallotta a kiszorított levegő sóhaját.
A becsapódás dugattyúként érte a napfonatát, és néma, gyötrelmes rohammal kiszorította a levegőt a tüdejéből. Hátratántorodott, gerince egy kompozit munkapad szélének csapódott. Mielőtt levegőt vehetett volna, egy láb kisöpörte alóla a talpát. A padlóra zuhant, a barlangi szikla hideg lökése végigrezgette csontjait.
Súly nehezedett a csípőjére. Karcsú, precíz, mozdulatlan. Alig tudta kivenni maga fölött az alakot a kísérteties zöld fényben: a szoros fonatot, az arca éles szögleteit. Sandra. Térde a hideg kőhöz szorította a bicepszét.
– Kiszámítható vagy, Bruce – hangja társalgási mormogás volt a sötétben. – Felboncolsz egy megaláztatást. Sterilizálod. Adatokká alakítod. – Keze a férfi torkára simult, de nem szorította, csak pihent, ígéretként. – Azért vagyok itt, hogy emlékeztesselek, ezek nem adatok. Ez kémia.
Szabad kezével lerántotta a férfi derekáról a biztonsági övet, és csörömpölve a sötétségbe hajította. Ujjai közömbös hatékonysággal mozgatták taktikai nadrágja kapcsait. A hideg barlanglevegő végigsöpört fedetlen bőrén. Már kezdett megkeményedni, áruló, zsigeri válaszként a nő közelségére, dominanciájára, a puszta elkerülhetetlenségére. Szégyen öntötte el, forrón és savasan, de a teste nem akart engedelmeskedni neki.
– Látod? – suttogta, és keze szorosan átölelte, olyan erős, simogató szorítással, hogy a férfi elfojtottan felnyögött. – Az állat tudja. Mindig tudja.
Egyetlen folyékony mozdulattal felállt, és a hajánál fogva felhúzta. A férfi feje lüktetett, az izmai tiltakoztak. Hátrafelé vezette, amíg a térdei hátulja egy alacsony, nehéz állványnak nem ütközött – az elektromágneses batarangok karbantartó keretének. Egy brutális lökéssel rákényszerítette, a hideg vízszintes rúd pedig erősen rázta a gerincét. Mielőtt kicsavarhatta volna magát, a jobb csuklóját egy polikarbonát rögzítőbe rögzítette, amit a saját övéből húzott elő, és a függőleges támasz köré kattantotta. A bal is követte. A férfi hanyatt feküdt, karjai széttárva, mellkasa fedetlen, lábai a padló felé lógtak.
Ellépett a homályba. Fém csörrenését hallotta, egy elektromos csatlakozás kattanását. Amikor visszatért, a kezei szigetelt fekete polimer kesztyűt viseltek. Mindegyikben egy batarangot tartott. Nem a szokásos példányt. Ezek voltak az állványról származó gyakorló modellek, élük tompa volt, de vezető magjaik éltek, halvány, rosszindulatú kéken izzottak.
– Vizsgáljuk meg a vezetőképességet – mondta, hangjában tiszta klinikai kíváncsiság tükröződött.
Az első batarangot feszes combjának belső oldalára helyezte, közvetlenül az ágyéka alá. A zümmögés azonnal a fogai között érződött. Egy másodikat, egy hüvelyknyire az elsőtől. Halálos, sercegő kaput alkottak. És közöttük, a saját gyomrához szorítva, a farka mereven, fájdalmasan sebezhetően állt, a vége már csillogott.
– Ne! – morogta, a szó kiszakadt a helyéről.
„Mit ne?” – lecipzározta a saját kosztümjét, és lehúzta a felsőt a derekáig. A zöld fény árnyékokat vetett a mellei közé, a hasára. Nem sietett. Egy rituálét hajtott végre. Kilépett a nadrágjából, és félrerúgta. Aztán mezítláb a férfi lábai közé helyezte a fogasra, és emelőként használta, miközben átmászott rajta, egyik térdét a csípője két oldalán pihentetve.
A puncija sötét foltként terült szét a félhomályban. Nem ereszkedett le rá. A batarangok izzó ívei fölé, a férfi csapdába esett, lüktető teste fölé helyezkedett. Érezte a belőle áradó hőt, érezte az illatát – pézsmás, tiszta, tökéletesen összpontosított.
„Minden lökés” – lehelte, tekintetét a férfira szegezve – „mélyebbre döfi ezeket a testedbe.” Lehajolt, és biztos, durva kézzel vezette. Az első érintése, amely sima és forró volt, szinte megkönnyebbülést jelentett. Aztán elmerült.
Lassú, pusztító ereszkedés volt. Minden négyzetcentimétert megragadott, egy zökkenőmentes, gyötrelmes burokként. Felkiáltott, egy szaggatott hang, amely visszhangzott a távoli cseppkövekről. Az érzés lenyűgöző volt – a feszülő, markolászó hő, az elektromosság perzselő fenyegetése, csupán centiméterekre az idegekkel teli bőrétől. Belső izmai hullámoztak, egy szándékos, tejelő összehúzódás, amitől a férfi látképe szikrázni kezdett.
Mozogni kezdett.
Kíméletlen, dugattyúütésszerű ritmus volt. Csípőjének minden lefelé irányuló lendítése a férfi csípőjét a polchoz szorította, ami viszont a férfi combjait még erősebben nyomta a zümmögő batarangokhoz. A fájdalom fényes, éneklő sor volt, perzselő ellenpontja a ritmus brutális élvezetének. A barlang csendes volt, eltekintve az egyesülésük nedves, ritmikus csattanásától, az energia halvány sercegésétől és a saját szakadozott, fojtott lélegzetétől.
– A barlangod – nyögte, hangja elvesztette klinikai élét, és torokhangon diadalmas, rekedtes csengést kapott. – A fegyvereid. A szabályaid. És nézd csak magad. Az én kibaszott konnektorom. Az én kis energiacsatornám.
Keményebben, gyorsabban lovagolt rajta. Körmei a mellkasát vájták. Copfja kibomlott, fekete hajtincsek csapódtak a vállára minden dühös ütésnél. A batarangok most már nem hővel, hanem éles, kitartó áramlattal égettek, amitől az izmai megrándultak és megrándultak. Egy kés élén billegett, egy szakadék szélén, ahol az élvezet és a kín egyetlen fehéren izzó parancsolattá olvadt össze.
Megpróbált visszatartani magát, valamilyen utolsó önuralom-bástyába vonulni. A lány látta. Előrehajolt, mellei a férfi izzadságtól csatakos mellkasához nyomódtak, és a füléhez szorította a száját.
– Gyere értem! – vicsorgott, zihálva a levegőtől. – Hallja a Denevérbarlang a gazdája törését! Legyenek a ti drága játékszereitek tanúi!
Lecsapott, egy utolsó, brutális döfést mért rá, hozzádörzsölve magát.
A gát leomlott.
Orgazmusa kiszakadt belőle, egy erőszakos, görcsös robbanás, melynek kevésbé köze volt az élvezethez, mint inkább a teljes, rendszerszintű megadáshoz. Felüvöltött, a fájdalom és a megkönnyebbülés nyers, szűretlen hangjaként, teste a bilincseknek csapódott. Ahogy a nőbe lüktetett, csípője hevesen rázkódott a pálcikához.
A bal combján lévő batarang megcsúszott, éle a bőrébe vájt.
A világ kékesfehér fénykitörésben és egy sikolyban robbant fel, ami teljesen az övé volt. Az áram ívet írt le, utat talált az izzadságon, az egyesült testük vezetőképes gélén keresztül. Nemcsak megrázta, hanem végigszáguldott rajta, egy közös, perzselő görcsként. A háta hevesen ívbe ívelt, néma sikoly volt az ajkán, saját orgazmusát váltotta ki az erőszakos, külső rázkódás. Nedvei ráöntötték, egy forró, sikamlós roham, amely teljesen rövidre zárta a batarang felszínét, amitől az szétpattant és egy végső, dühös pukkanással elhalt.
A másik batarang csörömpölve a padlóra hullott, fénye kialudt.
Egy hosszú pillanatig csak a kondenzvíz csöpögésének és a megtört lélegzésük hangja hallatszott. Az ózon szaga most keveredett a vér rézvörös csípősségével és a szex érett, kimerült illatával.
Lassan, remegve feltápászkodott róla. A férfi roncsként remegett, combján az égés dühös, hólyagos bűzként emésztette fel a sebet. Lenézett rá, lélegzete lassan kezdett egyenletessé válni. Megtörölte a hasát, elkenve vele a férfi meghódolásának bizonyítékát, majd lazán lenyalta az ujjait.
– Cynthia Vane – mondta ismét tökéletesen nyugodt hangon, mintha az időjárásra utalna. – Légy elbűvölő. Légy nagylelkű. Vedd rá, hogy meghívjon a műtermébe. – Felhúzta a nadrágját, és felhúzta a kosztümje cipzárját. – Az adományozás határideje másodlagos. Tudni akarom, mit fest négyszemközt. Mit fél megmutatni.
Mezítláb a kövön némán sétált a fő konzolhoz. Néhány billentyűleütéssel visszaállította a barlang fényeit. A hirtelen felvillanó fény brutális támadás volt. Bruce összerándult, szeme csípett, meztelensége és brutalitása feltárult a könyörtelen fényben.
Megállt az állvány lábánál, és nem szánalommal, hanem egy szobrász elégedettségével nézett rá, aki egy kész művet szemléli. – Az állat emlékszik, Bruce. Legközelebb nehezebb lesz ketrecbe zárni. – Megfordult, és bement az árnyékos alagútba, amely kivezetett. Otthagyta a férfit felkötve, vérezve és fájdalmasan üresen, a barlang zümmögése most úgy hangzott, mint a nevetése szelleme.
Miután a nő elment, még sokáig lógott a bilincsekben. Az ózon, a szex és a saját megperzselt húsa olcsó parfümként terjengett a steril levegőben. Combján az égés precíz, hólyagos bélyeg volt. Minden fájdalomlöket metronómként számolta a kudarcát. Amikor végre összeszedte az erejét, hogy a csuklóját a polimer bilincsekhez csavarja, a súrlódás égette a dörzsölődést, de a reteszelő mechanizmus – a saját tervezésű – szánalmas engedelmességgel kattanva nyílt ki.
Alfred ott találta, még mindig majdnem meztelenül, amint feltápászkodott a fegyvertartó állványáról. A komornyik arca, amely általában a higgadt semlegesség remekműve volt, egyetlen, rideg pillanatra megrepedt. Nem szánalom volt ez. A szörnyűség, amikor egy alapvető törvényt hatályon kívül helyeztek: a gravitációt, vagy talán az időt, ahogy visszafelé halad. „Uram” – csak ennyit mondott, a szóban fel nem tett kérdések kavarogtak.
– Ne. – A hang, ami Bruce torkából jött, olyan volt, mint egy kavics a bádogbögrében. Leintett a felé nyújtott kézről, és a fogaskerék segítségével felhúzta magát. A lábai éppen csak bírták. – Szükségem van Cynthia Vane donorfájljára. És egy zuhanyra.
A víz forró volt. Nem tisztított. Egyre mélyebben véste a bőrébe az emléket, minden csepp tűként véste bele az elektromos batarang érzését a combján, a nő zsigeri szorítását maga körül, a katedrális harangjának fülsiketítő gongját, ami most a koponyájában tűnt fel. Addig dörzsölte a bőrét, amíg fel nem égett, de a nő érzése, hogy kegyetlen áramkörének alkotóelemeként használják, tetoválásként maradt az idegein.
A tükör előtt állt, derekán törölközővel, és felmérte a sérülést. A fizikai nyomok majd elhalványulnak. A többi homályosabb volt. A tükörképe Bruce Wayne arcát mutatta, de a szemében ott ült annak a férfinak a kiürült döbbenete, aki egy csengőcsappantyúról lendült ki. A porcelán mosogatóra támaszkodott, annak hideg tömörsége volt az egyetlen igazi. Egyetlen, heves remegés futott végig rajta, az áramlat vagy a szégyen utolsó görcse. Elfojtotta.
Cynthia Vane aktája a dolgozószobában várakozott, egy vékony tábla a bőr íróasztalán. Görgetett rajta, és egy életrajzot látott, amely pénzügyi kimutatásokban, galériakritikákban és társasági fotókban jelent meg. Negyvenkét éves, elvált nő volt, posztmodern figuratív festő, akinek munkássága az egyik kritikus szerint az utóbbi időben a „zsigerien szent” irányába fordult. A Gotham Katedrális Megőrzési Alapjának nyújtott adománya jelentős és hirtelen volt, és két nappal a harangtoronyban tartott, állítólagos magánbejárás után történt. Az idővonal egy feszesre feszített drót volt.
Gépies precizitással öltözködött: szénszínű Tom Ford öltöny, elvágott nyakra emlékeztető nyakkendő. Épp Bruce Wayne utolsó páncélját öltötte magára, amikor az öltözőjének ajtaja susogva kinyílt. Nem kopogtak. A nő ott állt, a keretnek támaszkodva, már átöltözve. Egyszerű fekete, testhez simuló ruhát viselt, haját szigorú fonatba igazította. Mintha egy igazgatósági ülésről jött volna vissza.
– Átvérzel a ruhádon – mondta, hangja közömbös megjegyzés volt.
Lenézett. Egy apró, sötét, vörös folt szivárgott át a nadrágszára finom gyapjúján, az égési seb fölé. Nem érezte. „Jól van.”
– Nem az. – Belépett, az ajtó becsukódott mögötte. Jelenléte összezsugorította a hatalmas szobát. A férfi fésülködőasztaláról felvett egy ezüst hímzőollót. – Maradj mozdulatlanul.
Meg sem rezzent, amikor a lány letérdelt elé. Az olló hűvös féme súrolta a bőrét, miközben egy apró, csinos rést vágott az anyagba, felfedve a dühös, könnyező égést. A közelsége másfajta támadás volt. Szappan és hideg éjszakai levegő illata áradt belőle, semmi sem abból, ami egy órával korábban történt. Egy kis fiolából, amit elővett, egy csipet okkerport rázott ki az ujjbegyeire.
– Ez csípni fog – mondta, és a sebbe nyomta.
Több volt, mint egy csípés. Hideg tűz fúródott az idegvégződésekbe, tisztító kín, amitől összeszorult az állkapcsa. Figyelte a feje búbját, sötét hajának tökéletes részét, ahogy egy tábori orvos szenvtelen hatékonyságával dolgozott. „Miért?” A szó nyersen és merészen szökött ki belőle.
„A seb csak eltereli a figyelmedet. Ma este koncentrálnod kell.” Felnézett, tekintete a férfi övcsatjával egy vonalban. „A legjobb teljesítményedet várom el.”
„A küldetés miatt.”
– A küldetéshez. – A gyógyportól még nedves keze felcsúszott a férfi combjának belső oldalán, elhaladva az anyagon lévő hasíték mellett. Ujjbegyei megtalálták a férfi farka tövét, ami már kezdett megmerevedni, és egy áruló lüktetés válaszolt az érintésére a lábában érzett égető fájdalom ellenére. – És ezért is.
Egyetlen folyékony mozdulattal állt fel, másik kezével a ruhán keresztül átölelve, kalibrált nyomással szorítva. Az olló csörömpölve az asztalra hullott. – Az állat emlékszik – suttogta, szája egy lélegzetnyire volt az övétől. – Lássuk, hogy a férfi lépést tud-e tartani.
A csókja igény volt. Hamu és birtoklás íze volt. A férfi a teljes alakos tükör felé indult, kezével az övét és a cipzárját matatott. A férfi nadrágja a bokájánál összezsugorodott, csapdába ejtve. A ruhája egyfajta akadály volt, amit elhessegetett, a sima anyagot felhúzva a derekára. Alatta nem viselt semmit. Szeméremszőrzete sötét, szálas tincsei nyirkosak voltak.
Nem vezette be. Egyszerűen csak felkapaszkodott rá, és egyetlen pusztító, folyékony cseppbe döfte magát, amitől a férfi torkából felszakadt a lélegzete. Olyan feszes volt, még mindig duzzadt és érzékeny volt a korábbi erőszaktól, egy forró, satuszerű szorítás, ami elvette a lélegzetét. Kezét a feje két oldalán lévő tükörhöz szorította, keretezve a tükörképüket: a jó modorú milliomost, bokájánál fogva csapdába esve, arca fájdalmas gyönyör maszkjaként; a mestergyilkost, aki őt használja, arckifejezése célzott, brutális hódítást tükrözött.
– Figyelj! – parancsolta rekedtes torokhangon. – Figyelj az arcodra, ahogy belém gyűlsz!
Mozdulni kezdett, nem a harangtorony vagy a fegyverállvány kérlelhetetlen dugattyúhajtásával, hanem mély, gördülő csikorgással. Csípője minden egyes fordulata izgalomba hozta őt, belső izmai ritmikus, begyakorolt ütemben verdestek és szorítottak össze, hogy lerombolják az irányítást. A férfi megpróbálta megtartani, kezei csúsztak ruhája sima anyagán, tartást találva csípőcsontjainak kiálló részén. Teljesen ki volt szolgáltatva a lány kényére-kedvére, ritmusának és a tükörben elélvező megalázó, látványos látványnak a foglya.
– Olyan mélyenszántó vagy – nyögte, miközben a fejét a férfi vállára hajtotta, fogaival a kulcscsontját súrolva. – Csak feltöltesz. Csak erre vagy jó most. Erre a mocskos, kibaszott célra.
Szavai lángra lobbantották a gyomrát. A megaláztatás, az elektromos fájdalom, a könyörtelen fizikai és lelki szétesés – mindez sötét, kontrollálhatatlan vágy hullámává olvadt össze. Egy nyögés szakadt fel belőle, részben megadás, részben düh. Csípője megfeszült, hogy találkozzon a nővel, már nem passzívan, olyan erővel csapódott bele, hogy a tükörhöz csapta. Az üveg megremegett.
– Igen – sziszegte, miután a klinikai maszk eltűnt, helyét valami vad és éhes vette át. – Ott van. Ott a szörnyeteg. Add ide. Tenyéssz engem!
Az engedélye volt az utolsó ravasz. Nekicsapódott, egyszer, kétszer, harmadszor is, a világ pedig összeszűkült testük síkos, lüktető egyesülésére és a tükörben kirajzolódó rideg képre. Orgazmusa átszakította, egy szeizmikus, kimerítő görcs, ami kevésbé tűnt gyönyörnek, és inkább olyannak, mintha a gerincét húzták volna ki. Forró, végtelen lüktetésként ömlött belé, homlokát a hideg tükörhöz nyomta, látása elhomályosult a szélein.
Magához ölelte, az utolsó cseppig kiszívva belőle az italt, saját orgazmusa pedig egy sor éles, belső görcs, amitől felkiáltott, egy rövid, éles, diadalmas hang. Ott tartotta magában egy hosszú pillanatig, mindketten lihegve, az üvegben tükröződve: az intimitás összetört portréja.
Lassan leengedte a sarkát a padlóra, és egy puha, nedves hanggal elszakadt a férfitól, ami visszhangzott a csendes szobában. A férfi kimerülten nekidőlt a falnak. A nő lesimította a ruháját, megigazította a fonatát. Mozdulatai ismét pontosak és visszafogottak voltak. Megfordult, hogy távozzon, majd megállt, és visszanézett a férfi kábult tükörképére a tükörben.
– Egy gyerek – mondta halkan, véglegesen. – A fegyelem és az állatiasság tökéletes keveréke. A legjobb tanítványom. Az élő bűnbánatod. – Megérintette az alhasát, egy futó, birtokló mozdulattal. – A küldetés folytatódik.
Eltűnt. Bruce lecsúszott a fal mentén a padlóra, rongyos nadrágja a bokája körül fonódott, szexük illata sűrűn terjengett a levegőben. Lábán az égő érzés a szívverésével lüktetett. Mereven bámulta az üres teret, ahol a lány állt, utolsó szavai a csendben lebegtek, egy mondat, amely sokkal kötelezőbb volt, mint bármilyen fizikai kényszer.