Chapter 23: Milk and Malice
A barlang csendje megnyúlt, egy feszes drót rezgett az elhasznált energiától. Bruce egy örökkévalóságnak tűnő ideig feküdt a kőpadlón, a hideg átszivárgott a teste zsibbadásán. Hallotta a távoli vízcseppeket, a denevérek halk susogását messze a feje fölött. Ezekre a hangokra koncentrált, fájdalmas fokonként építette vissza a tudatosság létráját a testébe.
Remegő könyökökre támaszkodva érezte magát. Találkozásuk nyoma simán érződött a gyomrán, hidegen a bőrén. Egy másfajta szégyen, forró és csípős, mardosta a torkát. Nem a sértés miatt – arra volt felkészülve. A válaszra. Amiatt, ahogyan a teste elárulta, parancsra orgazmusra jutva, mint egy kondicionált állat.
Elment a Trófeateremből.
Lassan, minden izma tiltakozott, talpra állt. A világ megbillent, majd magától helyreállt. Felmérte a helyzetet. Nem volt maradandó fizikai sérülés, legalábbis a hagyományos értelemben nem. De egy mély, rendszerszintű sebezhetőség tárult fel. Alkalmazkodnia kellett. Úgy kellett gondolkodnia, mint ő. A harcot nem erőversenynek, hanem idegek és szinapszisok tábláján játszottak sakkjátszmának kellett tekintenie.
először bizonytalanul sétált a barlang szíve felé. Került a fő számítógépet, a munkaállomásokat. Tudta, hol lesz a nő. Az Orvosi Központ volt a következő logikai lépése. Steril, ellenőrzött, a precíz felmérés helye. Egy hely, ahol demonstrálhatja a férfi fizikai alakja feletti abszolút hatalmát.
Az ajtó sziszegve kinyílt előtte.
Men levegőott. Eltűnt a barlang ásványi nedvessége, helyen átvette az alkoholt és az ionizált levegő éles, tiszta illata. Fény, kemény és fehér, lángolt a mennyezeti panelekről, visszaverődve a polírozott acélfelületekről. Holografikus monitorok világítottak halványan az egyik fal mentén, biometrikus adatok görgető sorait jelenítve meg – az ő adatait, döbbent rá. Pulzusszám, kortizolszint, idegi aktivitás a korábbi… üléséről. Mindez rögzítették, minden elemezve.
Háttal állt neki, egy műszerfalnak nézve, sziluettje élesen rajzolódott ki a fényben. Meztelen testére fehér orvosi köpenyt terített, a rideg anyag éles állva sötét fonatával.
– Ráérősen csináltad – mondta anélkül, hogy megfordult volna.
– A megfigyelés türelmet igényel – felelte Bruce rekedtes hangon a használatlanságtól. Az ajtófélfának támaszkodott, még nem volt hajlandó teljesen belépni.
Aztán megfordult, majd egy szike szórakozottan forgott az ujjai között. Szeme felmérően nézett, mint egy sebész, aki egy érdekes mintát vizsgál. – És mit figyelt meg?
„Hogy nem csak összetörsz. Katalógorodba is veszed a törést.” A képernyők felé biccentett. „Feltérképezett a határaimat.”
Halvány mosoly suhant át az ajkán. „Nagyszerű.” A szikével a szoba központi eleme felé mutatott: megerősített sebészeti hordágy, fekete felület finoman texturált volt a visszafogottság kedvéért. A vízelvezető csatornák közelében régi, sötét foltok vésődtek az anyagba. „Gyere. Feküdj le.”
Nem mozdult. – Miért?
„Hogy folytassuk a leckét.” Abbahagyta a penge forgatását. „Vagy inkább egy közvetlenebb versenyt szeretnél? A te kitartásod az én képességemmel szemben? Szívesen próbálkozhatsz.”
Felcsillant előtte az emlék, ahogy a lány combjai a feje köré fonódnak, ahogy az obszidiáné. Teste válaszul megfeszült, mint egy áruló hőhullám. Gyűlölte. Használta. A harag üzemanyagként égette el az utolsó letargiáját is.
Odament a hordágyhoz. A felület volt a hátának hű, akkor lefeküdt. Lekötözésre szám. Nem kellett csalódnia.
Halk, hatékony kattanásokkal nehéz polimer bilincsek fonódtak a csuklója és a bokája köré, szorosan meghúzódva, de nem zárva el a vérkeringést. A saját tervezésű bilincs az intenzív osztály moduljaiból volt átalakítva. A sebészeti lámpák fénye alatt teljesen ki volt szolgáltatva a testének, széttárt karral, teljesen ki volt szolgáltatva a testének.
Shiva letette a szikét és közelebb ment. Az orvosi köpeny susogva szétnyílt, ahogy Shiva mozgott, felfedve teste kecses vonalait, hasának finom duzzanatát, mellének sötét, még mindig nehéz és telt mellbimbóit. Mellette állt, és lefelé nézett.
– Figyelemre méltó a fiziológiád mondta társalgási hangon, egy ujjai egy vonalat húztak a szegycsontjától a köldökéig. – Az emberi kondicionálás csúcsa. De az elfojtás alapjára épül. A tagadáséra. – Keze az ágyékára tévedt. A férfi összerezzent, de a bilincsek szorosan lefogták. – Ez… ez minden állati viselkedés gyökere. A dugás, a szaporodás, az uralkodás vágya. Megpróbáltad fallal elzárni. Hogy a fájdalom erődítményedet építsd köré. – Ujjai a férfi petyhüdt farkára fonódtak, és lassan, birtoklóan megszorították. – Az én módszerem egyszerűbb. Csak kinyitom a kaput.
Nyomást gyakorolt rá, tudatos, ritmikus masszázst. Akarata ellenére, minden tudatos ellenőrzés ellenére érezte, hogy megmerevedik a kezében. Az érintése nem volt sem gyengéd, sem kegyetlen; klinikai, elkerülhetetlen volt.
– Látod? – mormolta. – Alapvető bemenet. Kiszámítható kimenet.
Elengedte, és lerázta a válláról az orvosi köpenyt. Az tócsában gyűlt a padlón. Aztán felmászott a hordágyra, lovagolta a csípőjét, térdeit az oldalához nyomva. Nemi szerve centiméterekkel lebegett a most már teljesen merevedő pénisz felett. Pézsmás és termékeny illata betöltötte az érzékeit.
Előrehajolt, mellei a férfi arca fölé lógtak. Egy, kövér tejcsepp duzzadt meg a mellbimbóján, megcsillant a fényben, férfiatlan lehullott volna, és melegen, megdöbbentően landolt alsó ajkán.
– Igyál! – parancsolta halkan.
Elfordította a fejét, összeszorította az állkapcsát.
Áthelyezte a súlyát, kissé lejjebb ereszkedett, hagyva, hogy nedves redői a férfi farkának hegyéhez súrlódjanak. Hirtelen érzés futott végig rajta. Elmosolyodott. „Szomjas, nyomozó. Több szempontból is.”
Még egy csepp hullott, majd még egy, az arcára fröccsenve, a szája felé csordogálva. Ősi, édes illata keveredett a fertőtlenítő levegővel. A nyelve szinte magától kinyúlt, elkapva egy kóbor cseppet. Az íze gazdag volt, émelyítő.
– Jó – dorombolta. Még tovább hajolt, és mellette közvetlenül a férfi szájához nyújtotta. Fejét lefogva, csak elfogadni tudta. A lány a puha húst a férfi ajkához nyomta, és ahogy elváltak, egy vékony sugár meleg tej folyt a szájába. Nem volt más választása, mint lenyelni. Mélységes, megalázó táplálék volt. Ivott, a aktus a csecsemőkor, a táplálkozás bizarr paródiája volt, akkor a farka sajgott alatta, testük közé szorulva.
Halkan felnyögött, a tiszta fizikai megkönnyebbülés hangjaként, ahogy a melleiben érzett nyomás enyhült. Másik kezével a lábai közé nyúlt, ujjai széttárták ajkait, elhelyezve a férfit. Aztán egyetlen lassú, kérlelhetetlen mozdulattal ráhanyatlott.
Hihetetlenül szoros, hihetetlenül mély volt. Belső falai lassú, hullámzó mintázatban szorultak össze, egyre jobban vonzva a férfit. Mozogni kezdett, lassan, ringatózó mozdulatokkal, a férfi testét a saját kielégülésére használva.
„Ez most a te célod” – suttogta, tekintetét a férfira szegezve. Mellei a férfi felett ringatóztak, a cseppek még mindig gyöngyöztek. „Etetni. Megtölteni. Felhasználni.” Felgyorsította a lépteit, a hordágy sima acélja pusztító, súrlódásmentes utazást tett lehetővé. „A keresztes hadjáratod itt ér véget. Nem egy csattanással. Egy nedves, ziháló nyüszítéssel.”
Keményebben lovagolt rajta, karmai a mellkasába vájtak. A klinikai környezet csak rontott a helyzeten. Az erős fények, a dobogó szívét észlelő monitorozó gép sípolása, a gyógyszerek és a szex szaga – mindez egy groteszk intimitás rémálmává olvadt össze.
– Érzem, kérdezte – vicsorgott, és a nyugalma valami nyersebb, birtoklóbb vonásba csapott át. – Érzem, ahogy szánalmas magod próbál felfelé úszni. Nem fog találni támaszt. A testem dönti el, mi élhet tovább. – Lecsapott rá, egy nyögést kényszerítve ki a tüdejéből. – De ehhez mindenedre szükséged lesz. A hiábavaló, dühös életed utolsó cseppjére is.
A ritmusa őrült, brutális lett. Saját csúcsát kergette, őt használva eszközként. Bruce hátravetette a fejét, a bilincsek a csuklójába vágtak, ahogy feléjük ívelt. A kettős érzés – a lány tejének megalázó intimitása a nyelven, testének könyörtelen behatolása a farkára – egy elsöprő ingerekből álló visszacsatolási hurkot hozott létre. A férfit nem erőszakkal, hanem egy szörnyű, biológiai bizonyossággal tették tönkre.
Shiva felkiáltott éles, győzedelmes hangon, ahogy elérkezett az orgazmusa. Belső izmai heves, ritmikus rázkódással rándultak meg körülötte. Az intenzív nyomás, a szavaival és azok puszta, túlterhelő fizikájával kombinálva, kitépte a kezéből a saját szabadulását.
Egy elfojtott, néma sikoly kíséretében érkezett, teste görcsökben rángatózott a bilincsek miatt, hosszú, tehetetlen lüktetésekkel pumpálva a lány mélységeibe. Kevésbé tűnt élvezetnek, inkább olyannak, mint egy szervezet kiürülése, egy létfontosságú tartály erőszakos kiürülése.
A mellkasára rogyott, izzadságtól úszós bőre az övéhez simult, lehelete forró volt a fülében. Hosszú percekig maradt így, érezve, ahogy a férfi megrándul benne, ahogy utolsó ereje is elfogy.
Végül éreztemápászkodott. A monitorokra nézett, a hegyes vonalakra, a legtöbb laposra, kimerült mintázatokká álltak össze. Lenézett rá, akinek üveges tekintete, ernyedt teste volt.
– A Denevér halott – suttogta, ismét halk, nedves hanggal leszállt a lóról. Áttörölte a combját, elkenve vele az összekevert folyadékot. – Éljen, ami a helyén nő!
Felvette az orvosi köpenyt, felvette, és kiment a pultból, a férfit pedig otthagyta az asztalhoz szíjazva a vakító fények alatt.
Egyedül, csak a gépek zümmögése társaságában, Bruce a mennyezetet bámulta. A tej íze még mindig ott volt a szájában. A lány érzése még mindig a bőrén, benne volt. Az elméje azonban kitisztult. Az állati pánik alábbhagyott, elégett a végső, kimerítő tetőponton.
Tévedett. A Denevér nem halt meg. Tanult. Egy újfajta félelmet, egy újfajta csatateret tanított neki. És ahogy ott feküdt, és feljegyezte minden érzést, minden megaláztatást, minden stratégiai lépést, amit a Denevér megtett, elszántságának hideg parazsa egy új, sötétebb lángba kezdett lobbanni. Azt hitte, hogy a meghódított földbe tűzi ki a zászlaját.
Kezdte látni a táj térképét.