Chapter 16: Public Exposure
A tetőtéri zuhanyban a víz steril, sarkvidéki zuhatag volt. Nem tisztított. Súrolt. Bruce mereven állt a támadás alatt, bütykei fehérek voltak a fekete márványon, combján a hólyagos bélyeg lüktető, lila visszhangként visszhangzott a gőzben. Ő maga kötözte be a sebet, az okher színű por idegen, szemcsés kéregként pecsételte meg a penge harapásának emlékét. Alfred csendes, sebészi pontosságú segítsége önmagában is megaláztatás volt. A komornyik arca csukott könyv volt, de a szemében egy térképész csendes tragédiája tükröződött, amint egy szeretett kontinens a tengerbe süllyed.
Megtörölközött, az egyiptomi pamut súrolta az idegeit. Az öltöző tükrös falán a tükörkép egy ellentmondásos kompozíció volt: egy Tom Ford szmoking kifogástalan esése a feszült kábelekként tekeredő izmok felett; az arc, Bruce Wayne nyilvános, laza tekintélyálarca, melyet aláhúztak a szemek alatti, zúzódásszerű árnyékok, amelyekben üres, vad fény verődött vissza. A Vane-mappa nyitva hevert az éjjeliszekrényén, egy rideg fehér téglalap a félhomályos szobában. Memorizálta. Az adományozás, a székesegyház akusztikája iránti hirtelen érdeklődés, a privát stúdiólátogatás. Olyan volt, mint egy fonal. Olyan érzés volt, mint egy póráz.
Nem hallotta a belépést. Az egyik pillanatban még a mandzsettagombjait igazgatta, a következőben a tükörképe megszilárdult a mögötte lévő tükörben, szellemként a félhomályban, a fésülködőasztaláról beszűrődő fénykörön túl. Egyszerű fekete, testhez simuló ruhát viselt, haja szigorú ónixvízesésként ragyogott. Úgy nézett ki, mintha oda tartozna a gálára, ahová tartott.
– A kosztüm jelentős előrelépést jelent – mondta halk, reszelős hangon a csendben. – Bár kevesebbet rejt, mint gondolnád.
Nem fordult meg. A jeges nyugalomra idomított pulzusa változatlan maradt. Másfajta feszültség telepedett a szobára, sűrűbb, mint a penthouse ritka levegője. „A biztonsági rendszernek új, erre a célra létrehozott alprogramja van. Az anyagcserédhez és a hallásodhoz igazodik. Ha beindítod, az egész épület lezárásra kerül, és a Denevérbarlang adattisztítást kezdeményez.”
Kilépett a fénybe, mosoly suhant át az ajkán, de a szeme már nem ért el. „Befelé menet kikapcsoltam. Az a felülíró kód, amit a Gotham Filharmonikusok tűzjelzőjéhez használtál tavaly áprilisban. A hangulat kiszámíthatóvá tesz, Bruce.”
Végre megfordult. A köztük lévő tér zümmögött a ki nem használt feszültségtől. – Mit akarsz, Sandra?
„Hogy lássa a terméket.” Tekintete végigsiklott a férfi testén, mint egy klinikai leltár. „A seb gyógyul. Jó. Az állat gyorsan gyógyul.” Lépett még egyet, csökkentve a távolságot. Az illata most más volt – jázmin és hideg kő –, álcát képezve a harc és az izzadság pézsmája mögött, amiről tudta, hogy alatta van. „A férfi… már kevésbé vagyok biztos benne.”
A férfi keze kinyúlt, mintha frusztrált ösztöne lett volna, hogy megragadja a csuklóját. A lány hagyta. Csontjai madárcsontként érződtek az ujjai alatt, finomak és halálosak. Nem húzódott el. Ehelyett a férfi érintésére támaszkodott, másik kezével pedig a férfi mellkasára, a szegycsontjára süppedt.
– Ott – suttogta. – A pulzus. Felgyorsult. Nem a félelemtől. A várakozástól.
Megmozdult. Nem támadás volt, hanem átmenet. Egy súlypont-áthelyezés, egy pontosan a megfelelő pontra kifejtett nyomás, és az egyensúlya, amely oly tökéletesen kiegyensúlyozott volt, elveszett. Hátratántorodott, a baldachinos ágy széle a térde mögött elakadt. A selyempaplanra esett, a sötét anyag sóhajtott alatta.
Mielőtt a pattanás lecsillapodott volna, már rajta volt. Ráült a csípőjére, ruhája felfelé csúszott, meztelen combjainak hűvös siklása a nadrágja finom gyapjúján áramütésként hatott. Csuklóit az ágyhoz szorította, nem elsöprő erővel, hanem rendíthetetlen, anatómiai bizonyossággal. Térdei a lágyékát szorították, elszigetelve lábai erős izmait, és használhatatlanná téve azokat.
– A tetőtéri lakás biztonsági rendszere – mondta, miközben lehelete melegen simogatta a férfi fülkagylóját –, huszonkilenc perc múlva éles adás. Egy szokásos diagnosztikai folyamat. Minden kamera. Beleértve ezt is. – Enyhén a fejét a szoba túloldalán lévő füstérzékelőbe épített finom lencse felé billentette. Apró vörös szeme úgy izzott, mint egy rosszindulatú csillag.
– Blöffölsz – fintorgatta, miközben a fogást tesztelte. Olyan volt, mintha gránitot teszteltek volna.
– Tényleg? – ringatta a csípőjét, lassan, súrlódó köröket írt le a nadrágja keményedő dudorán. A súrlódás brutális és gyönyörű volt. – A kódsorozat: „W-0-0-3-9-S”. Wayne, nulla-nulla-három-kilenc, szeptember. Abban a hónapban, amikor a szüleid meghaltak. Egy érzelmi felülbírálás egy rendszerellenőrzéshez. Háromperces nyilvános hozzáférési késleltetéssel sugározza.
Hideg csomó képződött a gyomrában, hidegebb, mint a zuhany. Tudta. Persze, hogy tudta. Feltérképezte a pszichéjét, megtalálta az összes rejtett láncszemet.
– Lássuk – lehelte, ajkaival a férfi állkapcsát súrolva –, vajon Gotham felismeri-e a Sötét Lovagjukat pusztán a sikolyai alapján.
Elengedte a csuklóit. A férfi nem mozdította őket. Hátradőlt, testsúlya teljesen ránehezedett a férfi erekciójára, és szándékos, gyötrelmes lassúsággal elkezdte kigombolni a sliccét. Minden egyes gomb kattanása fülsiketítő volt. Hűvös, mindent tudó ujjakkal benyúlt, és kihúzta. A szoba levegője sokkként csapódott kipirult, sajgó bőréhez.
Feltérdelve szabad kezével félrehúzta alsóneműje vékony csipkéjét. A férfi látta sötét, csillogó varrását, látta, ahogy kínzó, milliméteres önuralommal lejjebb engedi magát. A férfi péniszének hegye nyomódott, ellenállt, majd áttört. A nő egy hüvelyknyire magához ölelte, egy forró, satuszerű burokba, majd megállt.
Egy nyögés tört fel belőle, valahonnan a bordái alól, szakadtan és rekedten.
– Pszt – mormolta gúnyosan vigaszt nyújtva. – A hang különösen érzékeny. Ugye nem akarod, hogy az esti híradó ezzel kezdje? A visszahúzódó Bruce Wayne nyögdécsel az üres lakásában.
Még egy hüvelyknyit süllyedt. Az érzés olyan volt, mintha fehéren izzó drót húzódott volna át a testén. Hasának minden izma megfeszült. Érezte a belső izmai egyesével lüktetését, a lassú, perisztaltikus fejést. A lány tanulmányozta, átható tekintetével figyelte a pupillái kitágulását, a halántékán gyöngyöző verejtéket, a fogai kétségbeesett összeszorítását.
– Ez a tanulság – mondta nyugodt, didaktikus hangon, miközben lassú, hullámzó emelkedni és süllyedni kezdett. Nem dugás volt. Ez egy bemutató volt. – Erődöket építesz. Batarangokat, harangtornyokat, milliárdokat. Azt hiszed, az állat ketrecbe van zárva a sötétben, és arra vár, hogy szabadon engedd. – Lejjebb ereszkedett, még mélyebbre húzva a férfit, akinek elakadt a lélegzete. – Tévedsz. Az állat a ketrec. És nálam van a kulcs.
Lassú és gyötrelmes tempója továbbra is megmaradt. Minden ereszkedés egy hódítás volt, belső földrajzának feltérképezése. Minden emelkedés egy gúnyos visszahúzódás. Teljesen ki volt szolgáltatva a ritmusának. Meghökkenthette volna, megpróbálhatta volna eldobni, de az etetés fenyegetése, a nyilvános leleplezés hatékonyabban fogta vissza, mint bármilyen fizikai kötelék. A megaláztatás volt a visszatartó erő.
– Cynthia Vane holnap este fest a műtermében – folytatta, mintha az időjárásról beszélne. A lélegzete egyre gyorsabban vette a levegőt, kulcscsontján halvány fény jelent meg. – Ott leszel. Elbűvölő leszel. Ráveszed majd, hogy megmutassa neked a személyes munkáit. Azokat a munkákat, amelyeket nem állít ki.
„Mi… van neki?” – sikerült kinyögnie.
„Egy emlék. Egy hang. Egy olyan frekvencián rögzítve, amit a játékaid nem képesek érzékelni.” Előrehajolt, kezeit a férfi mellkasára támasztotta, léptei végtelenül gyorsultak. Ruhája selymével súrolta az állát. „A csengő nem csak megszólal, Bruce. Emlékszik. És a nő hallotta. Lefestette.”
Kezdett kicsúszni a keze alól az irányítás. A klinikai pontosság szertefoszlott, felemésztette ugyanaz a tűz, amit a férfiban szított. Csípője gyorsabban mozgott, a férfit a matracba taszítva. Az ágykeret halk, ritmikus panaszt hallatott a padlón. Nyögése halk, torokhangú volt, minden színleléstől mentes.
– Most pedig – vicsorgott, és lángoló szemekkel nézett rá. – Most te gyere. Azért gyere, mert én mondom. Úgy gyere, hogy a festményeire, a csengőre, az én puncimra gondolsz. Gothamért jössz. Hadd hallják a megmentőjüket.
Ez a parancs beleszőtte magát az idegei szövetébe. A lassú kínzástól oly szorosra tekert spirál elpattant. Az orgazmus végigsöpört rajta, erőszakosan és mindent elpusztítva. Egy nyers, fojtott kiáltás szakadt fel a torkából, a teljes megadás hangja. Ívbe omlott alatta, mély, tehetetlen lüktetésekkel ömlött belé, látása szélein elhomályosult.
Egy másodperccel később követte, saját orgazmusa néma, szeizmikus intenzitással remegett át rajta. Fejét lehajtotta, homlokát az övének támasztotta, éles lélegzete összekeveredett az övével. Néhány másodpercig csak szakadozott légzésük hangja és a biztonsági rendszer halk, digitális zümmögése hallatszott.
Feltápászkodott, és egy sima, végső hanggal szállt le róla. Lesimította a ruháját, egy gyors, gyakorlatias mozdulattal. A férfi kimerülten feküdt, a verejték hűlt a bőrén, a szoba valósága visszaomlott rá.
Sandra az ajtóhoz lépett, hátra sem nézve. Megállt a küszöbön, ujja a fali billentyűzet fölött lebegett. Beütött egy kódot. Nem azt, amelyiket említette. A füstérzékelő kamerájának piros lámpája kialudt.
– Tizennyolc perc, Bruce – mondta, ismét nyugodt, száraz hangon. – Megcsinálnám a fodrászodat. Részt kell venned egy gálán. – Az ajtó suttogva becsukódott mögötte.
Ott feküdt, a mennyezetet bámulta, a nő és a szex illata a selyemlepedőkhöz tapadt. A nő súlyának szelleme még mindig lenyomta. Valahol az épület infrastruktúrájában egy óra ketyegett egy olyan adás felé, ami nem fog megtörténni. A haladék olyan volt, mint egy újabb rabszolgaság.
Olyan akaraterejű erővel, mintha egy hegyet emelne meg, feltolta magát. Remegő kézzel kötötte be a nadrágját. A tükörben egy kibelezett férfi látszott. Megigazította a nyakkendőjét, a csomó tökéletes volt. Ránézett az órára. Tizenhét perc.
Az állat szabadon úszott. És éppen egy buliba tartott.