Chapter 2: Aftermath Conquest
Az eszmélet nem ébredési zavarként tért vissza, hanem a fájdalom elmélyüléseként. A vészvillogók bíborvörös villogása szaggatott, kimerevített pillanatképekké véste a világot. Hanyatt feküdt, és a mennyezetet bámulta, ahol a tartógerendák vigyorogtak, mint a csupasz bordák. A réz és a vereség íze úgy tapadt a nyelvére, mint egy filmréteg. Teste sérülések katalógusa volt: az oldalán lévő sekély vágás égett, csuklója kificamodott a nő combjaihoz feszítéstől, bordái minden óvatos lélegzetvételnél sajogtak. De ezek tereptárgyak voltak a térképen. A terület maga volt a szégyen.
A gyomrában ült, hidegen és nehézen. Rosszabb volt, mint bármelyik seb.
Megmozdult, összeszorított fogai közül egy nyögés tört elő, miközben felkönyökölt. A szakadt alsóruha tönkrement második bőrként jelent meg rajta, amely szétnyílt, felfedve a hasát és a mellkasát. A betonportól és ózontól sűrű levegő lehűtötte a bőrén lévő izzadságot. Látta a kibelezett műhelyövét, amelynek tartalma technológiai hulladékként hevert a padlón. Tekintete elsiklott egy repedt monitoron, át a szétszórt batarangokon, majd a nőn állapodott meg.
Egy felborult súlyzóállványon ült talán négy méterre tőle, egyenes háttal, és a férfit figyelte. Nem ment el. Várt. Keresztbe tette a lábát, az egyik finoman ugrált. A pokoli stroboszkóp fényében arca a derűs türelem mintaképe volt.
„A helyreállítás számítása” – a hangja áttörte a sziréna vijjogását. „Értékeld a károkat. Priorizáld a célokat. Nyomd el a lényegtelen adatokat.” Keresztbe tette a lábát, és felállt, szinte kitekeredve magát. „A lényegtelen adatok a büszkeséged, Bruce. Lassítanak téged.”
Feltápászkodott, tántorgó mozdulattal, mintha egy harcos tartása alatt rejtőzne. Üres kézzel. Földön heverve. Csak egy férfi volt egy rongyos fekete ruhában.
– Ez nem a harc megnyeréséről szól – morogta rekedtes hangon.
– Soha nem volt az. – A lány előrelépett egyet, a férfi pedig hátralépett, sarka csikorgott a műanyag szilánkokon. A tánc most más volt. A köztük lévő tér új lendülettel zümmögött. – Az igazságról van szó. Labirintusokat építesz, hogy elbújj a tiéd elől. A ruha. A barlang. A küldetés. – Még egy lépés. Még egy visszavonulás. Terelték. – Épp most gyújtottam fel a falakat.
A háta egy oszlopba ütközött. Nem volt hová mennie.
A lány megtette az utolsó lépést. Nem támadással, hanem nyugtalanító lassúsággal. Felemelte a kezét, mire a férfi összerezzent, ütésre számítva. Ujjai csupán a levegőt simították végig az álla mellett, majd a torkán, a kulcscsontján. Az érintés fantomszerű volt, lélegzetvételnyire az érintkezéstől. A férfi bőre bizsergett.
– A tested emlékszik arra, amit a büszkeséged tagad – mormolta.
A tenyere végre hozzáért, laposan a férfi mellkasának közepéhez. Meglökte. Nem egy erőteljes lökés volt, hanem egy utasítás. A férfinak nem volt ereje az oszlophoz támaszkodni. Lecsúszott, a durva beton súrolta a hátát, míg végül a hideg padlón landolt. A nő fölébe állt, egy sziluettként, amely eltakarta a kétségbeesett vörös fényt.
– Menekülési útvonalakat elemzel – mondta, miközben letérdelt, egyik térdét a férfi combjai két oldalára téve, újra ketrecbe szorítva, de nem érintve meg. – Azt az erőt számolod ki, ami ahhoz kell, hogy ledobj, meg a röppályát a legközelebbi ép ajtóig. Állj! – Kezeit a férfi vállára tette, ujjai precíz, fájdalmas nyomással vájtak a deltoid izmaikba. – Légy itt. A vereségben.
Körmei végighúzódtak a férfi mellkasán, az izzadságon és poron keresztül. Halvány, fehér, égető nyomokat hagytak maguk után. A férfi lélegzete elakadt. Nem öröm volt. Erőszak, nyers és bensőséges. Izmai megrándultak az érintése alatt, áruló reakcióként. Előrehajolt, testsúlya a férfi ölébe nehezedett, és a férfi érezte, hogy minden akarata ellenére megmozdul. Néma, állatias reakció a hőre és a közelségre.
Halvány, kegyetlen mosoly suhant át az ajkán. – Látod?
Gyűlölte. Gyűlölte önmagának azt a részét, ami reagált. Elfordította a fejét, és a szoba túloldalán lévő összetört tükörre meredt, ahonnan egy széttöredezett, összetört Batman nézett vissza rá.
A kezei a férfi alsóruhája megmaradt kapcsaira vándoroltak a csípőjén. A férfi nem ellenkezett. Mélységes, dermesztő közöny lett úrrá rajta. Mi értelme? Azt teszi, amit akar. Hallotta az anyag szétszakadását, érezte a hideg levegőt a csípőjén, a gyomrán. Aztán a nő ujjai összefonódtak körülötte.
Félkemény volt, undorító bizonyítéka a gúnyolódásnak. A nő simogatta, szorítása erős, tájékozott, gyengédség nélküli. Klinikai volt. Egy bemutató. A férfi addig harapdálta az arcát belülről, amíg újra meg nem érezte a vér ízét, küzdve a duzzanattal, a szörnyű, ágyékában egyre növekvő szorítással. Vesztett.
– Ne! – rekedten mondta.
– Túl késő – suttogta, és áthelyezte a súlyát.
Egyetlen mozdulattal vezette őt, és ráült. Nem volt semmi előkészület, semmi gyengédség. Csak a teste brutális, nedves pofonja, ahogy az övébe csapódott, egy kemény, teljes burok, amitől egy fojtott levegőhöz jutott a férfi torkából. Feszes volt, hihetetlenül szoros, és forró, perzselő satuként szorította körül. Levette a saját ruháit, döbbent rá homályosan; nadrágja durva anyaga eltűnt, csak a sima, félelmetes forrósága maradt meg.
Hosszan, önuralommal felsóhajtott, fejét kissé hátrabillentve. „Tessék. Nincs többé Batman. Nincs többé Bruce Wayne. Csak ez. Egy funkció. Egy használatban lévő dolog.”
Mozdulni kezdett. Nem szenvedéllyel, hanem pusztító, ritmikus hatékonysággal. Minden egyes emelkedés lassú, megfontolt volt, szinte teljesen kirántva a férfit, mielőtt ismét leengedte volna a testsúlyát, és ugyanazzal a nedves, éles hanggal visszarántotta volna. A vészjelzők pulzáltak, villódoztak a jeleneten: az arca, a koncentrált koncentráció maszkja; az övé, a gyötrelmes ellenállástól eltorzult.
Megpróbált disszociálni. Végigfutott a kémiai képleteken, a Denevérszárny vázlatain, az orosz ábécén. Bármin. De a teste áruló volt. Minden egyes ütés megrázkódtatást küldött végig rajta, a nem kívánt élvezet drótjai keresztezték szégyenének határait. Kezei, amelyek ernyedten hevertek az oldalán, ökölbe szorultak. Lökhetné odáig, hogy eltaszítsa magától. Még mindig megvolt az ereje. De a lecke… a lecke perzselően hatott rá. Az ereje felmondta a szolgálatot. Az akarata felmondta a szolgálatot. Mi maradt?
Felgyorsult a léptei. A nedves hangok egyre hangosabbak lettek, obszcének a barlangszerű romokban. Légzése elakadt, de a szeme nyitva maradt, a férfi szemébe szegeződött, ahogy boncolgatja őt. Előrehajolt, kezeit a férfi válla fölötti oszlopra támasztotta, és a szögváltozás lesújtó volt. A férfi felnyögött, csípője önkéntelenül felfelé rándult.
– A francba! – sziszegte, a szó kiszakadt a szájából.
– Igen – lihegte, miközben a ritmusa egy pillanatra megtört, a hibátlan önuralmában valami akadt. – Ez a helyes szó. Nem stratégia. Nem igazságszolgáltatás. A francba!
Keményebben, gyorsabban hajtott rá, feladva a pontos ritmust valami nyersebb, igényesebb kedvéért. Körmei a betonon súrlódtak a férfi feje mögött. A copfja részben kibomlott, fekete hajtincsek tapadtak nedves nyakához. Látta a feszültséget a nyakában, a pulzusának lüktetését. Ő is érezte. Ez nem csak az ő győzelme volt. Ez kölcsönösen biztosított megaláztatásuk.
Jönni fog. A nyomás bombaként hatott a gyomrában, minden egyes büntető ütéssel egyre szorosabbra húzódott. Nem akarta. Omladozó elméjének minden egyes darabkájával küzdött ellene. Látta szülei gyöngyeit, ahogy szétszóródnak a járdán. Magában tartotta a képet. De az érzés túl sok volt, a fizikai igazság szökőáradata elnyomta a kísérteties emléket.
„Én… nem fogok…” – zihálta.
– Már megtetted – nyögte a nő, és a férfi érezte, ahogy a nő belső izmai hirtelen, heves görcsként összeszorulnak körülötte. Ez a saját összeesését okozta.
Nem extázis volt. Robbanás. Egy nyers, fogcsikorgató felszabadulás, ami kevésbé érződött élvezetnek, inkább a szervezet megtisztulásának. Egy reszelős, sebzett hang szakadt fel a mellkasából, ahogy a teste a nő teste alá görnyedt tehetetlen görcsökben.
Végiglovagolta, saját tetőpontját éles, néma remegések sorozata jelentette, amelyek megfeszítették testét, mielőtt végül megmerevedett, ráesett a férfira, homlokát az oszlopnak döntve. Csak a szaggatott lélegzésüket és a távoli szirénák hangját lehetett hallani.
Egy hosszú pillanat után feltápászkodott. Kimerültnek tűnt, most először igazán embernek. Izzadságcseppek öntötték el a bőrét. Puha, nedves mozdulattal feltápászkodott róla, és bizonytalan lábakra állt, lenézve arra, ahol a férfi ült, fedetlenül és teljesen kimerülten, az oszlopnak támaszkodva.
Eldobott ruhái után nyúlt, lassú, fáradt mozdulatokkal öltözködött. – A tanulság az – mondta rekedtes hangon –, hogy az ember összetörhet. Tudnia kellett ezt. Éreznie kellett. – Megcsatolta a nadrágját, és végigfuttatta a kezét a haján. – Most el kell döntened, mit építesz a darabokból.
Vissza sem nézett, miközben elsétált, eltűnve az árnyékban a fények vörös lüktetése mögött.
Sokáig ült ott. A hideg átjárta a csontjait. A szex, az izzadság és a por szaga újabb réteg romot ejtett rajta. Lassan magára húzta öltönye szakadt anyagát. A kezeire nézett. Remegtek.
Ma este nem Batman volt. Még csak Bruce sem volt. Test volt. És a test megadta magát.
Talpra állt, minden izma tiltakozott, és tett egy lépést. Aztán még egyet. Szétszórt felszerelése felé. A törött tükör felé. A tükörképét bámulta, a vörös stroboszkópokba és szégyenbe burkolózó férfit. Mélységes, jeges tisztaság telepedett a benne lévő roncsokra.
Tévedett. Nem volt összetörve. A törött dolgok tehetetlenek. Valami más volt most. Valami élesebb. És dühösebb.