Chapter 25: Silk and Submission
A tetőtéri lakás olyan csend volt, amilyen a barlangban soha. A csend itt vákuum volt, egy steril hiány, amely Bruce dobhártyájára nyomódott a Lázár-verem lüktető zümmögése után. A padlótól a mennyezetig érő ablaknál állt, sziluettje a Gotham látképe felett táncoló méregzöld sarki fény előtt. Szirénák cikáztak a lenti kanyonokban, vörös és kék erek lüktettek a város nyílt sebében. Újabb tűzvész éjszakája. Újabb kivonás a rend mérlegéből.
Teste fantomérzések gyűjteménye volt. A bilincsek okozta túlfeszített fájdalmat. Csípőjének szellemnyomása az övébe. Az émelyítő, édes íz, ami még mindig ott érződött a torkában. Megfürdött, addig súrolta magát, amíg a bőre fel nem égett, de a lenyomat ott volt a bőr alatt. Egy lecke a vésve.
Szantálfa és éjszaka virágzó jázmin illata áradt be mögötte a szobába. Nem fordult meg.
– Nyitva hagytad az erkélyajtót – mondta kifejezéstelen hangon.
– Égve hagytad ott a várost – felelte Shiva hangja, halk harmóniát alkotva a távoli káoszban.
A lány közelebb hozzá, mintha tükörképe lett volna az obszidián üvegben. Az egyik szabott ingét viselte, a fehér anyag élesen kiemelkedett a sötétségből, elnyelve karcsú alakját. Az ujjak fel voltak hajtva. Az ing kinyílt, felfedve feszes hasát, a lábai között éktelenkedő sötét szőrcsomókat. A saját ruhái, megalapozte, valahol a barlang padlóján hevertek, egy eldobott bőrdarab.
„Ma este nem én vagyok az őrzője” – mondta.
„Egy hazugság, amit magadnak mondasz. Belemarkol. Érzem a vállad feszülésében.” Odalépett mellé, ugyanúgy, hogy hozzáért volna, és a látképet figyelte. „Figyelj. Az a pau-pau-pau? Az nem tűzijáték. Az egy tűzharc a Bowery-ben. A narancssárga fény keleten? A Hetedik Drágakő vakon fosztogatja magát. A hiányod egy kémiai katalizátor.”
Végre ránézett. A zöld városi fény beesette az arcát, a szemeit füstölt üveggödrökké változtatta. – És ez volt a lényeg. Hogy bebizonyítsd a… haszontalanságomat.
– Hogy bemutassam a korlátaidat – javította ki halkan. Elfordult az ablaktól, és a hatalmas ágy felé indul, amely egy minimalista fekete selyemlap volt. – Egyetlen ember vagy. Egy szimbólum. De a szimbólumok statikusak. Meg lehet… kerülni őket. – Leengedte az inget a válláról. Az tócsába gyűlt a lábánál. Halvány alabástrom szoborként ragyogott a félhomályban, teste ívei árnyékok és csúcsfények topográfiáját alkották. – Gyere. Feküdj le.
Ez nem meghívás volt. Ez a tanterv következő lépése volt.
Nem mozdult. „Megtanultad a leckét.”
– Tényleg? – térdelt le az ágyra, a selyem sóhajtott a súlya alatt. Visszanézett a válla fölött, mint egy nyugalmi ragadozó. – Bizonyítsd be. Mutasd meg, hogy képes vagy befogadni harc nélkül. Hogy képes vagy megfigyelni beavatkozás nélkül. Még itt van. Még most is.
A város zajai felszűrődtek – egy távoli robbanás, további szirénák halk, őrült jajveszékelése. Mindegyik olyan volt, mint egy tű az agykéregében. Kifújta a levegőt, hosszan, kontrolláltan, és az ágy felé indult. Minden egyes lépés olyan volt, mintha feladna egy darab páncélt.
Arccal lefelé feküdt a hűvös selyemben, fejét oldalra fordítva. A párnán a nő illata terjengett, tömjéné, sóé és női pézsma illata. A város panorámája most elmosódott absztrakt képként tárult elénk az üvegen keresztül.
Súlya a férfi combjának hátsó részére nehezedett, szándékos, követelőző nyomásként. Éles, festetlen körmei végigkövették a hosszú, vörös vonalakat, amiket órákkal korábban vésett a hátába. A karcolások égettek az érintése alatt.
– A városod leomlik – mormolta, hangja közel simogatta a férfi füléhez. Keze alácsúszott, ujjai a farkát fonták. Félig kemény volt, áruló válasz a közelségre, az uralkodásra, a lány elviselhetetlen valóságára. Teljesen simogatta, büntető merevséggel, erősen és mindent tudóan szorította. – Sötét lovagjáért kiált. És hol van ő?
A bejárat felé helyezte a férfi forró és sikamlós fejét. Nem süllyedt el. Lebegett a levegőben.
– Hol van? – ismételte meg, lehelete forró volt a férfi nyakán.
– Tessék – morogta a párnába.
"Igen."
Egyetlen brutális, hüvelybe húzódó mozdulattal leengedte a csípőjét.
A levegő kiszökött a tüdejéből. A lány hihetetlenül szoros volt, bársony ökölbe szorította, még mindig duzzadt és érzékeny volt a korábbi kapcsolatuktól. Először meg sem mozdult, hagyta, hogy a férfi érezze minden belső redőjét, minden lüktetését a puncijában, ahogy az alkalmazkodott a férfi vastagságához.
Aztán elkezdte lovagolni.
Kíméletlen, dugattyúk által vezérelt ritmus volt. Kihasználta a férfi hasra fektetett testének erejét, és egy harcművészeti kata fókuszált erejével nyomta rá magát. Minden leereszkedés egy mély, megerőltető döfés volt, minden emelkedés egy szinte teljes visszahúzódás, mielőtt visszacsapódott volna. Húsának nedves, ritmikus csapódása a férfi fenekéhez, izgalmának cuppogása betöltötte a steril szobát, elnyomva a távoli szirénák hangját.
– Figyelj csak! – vicsorgott, miközben a nyugalma valami nyers és gúnyos dologgá változott. Körmei a csípőjébe vájtak, egy helyben tartva, miközben egyre gyorsabban ment. – A káosz. A pánik. A kibaszott örökséged. – Egy különösen vad döféssel mélyebbre nyomta az arcát a párnába. – És csak azt érzed… amire a briliáns, megtört elméd képes koncentrálni… az a puncim szorítását. Arra, hogy milyen tökéletesen feji a kibaszott faszodat.
Igaz volt. Az érzékszervi túlterhelés teljes volt. A világ teste síkos, forró alagútjára szűkült, körmei harapása, egyesülésük pézsmaszagú illata sűrűsítette a levegőt. A szirénák tompa lüktetéssé váltak, a robbanások puszta ütésekké váltak egyesülésük ősi dobpergéséhez képest.
Előrehajolt, és izzadt felsőtestét a férfi sebhelyes hátához nyomta. Egyik kezével a hajába túrt, és a fejét oldalra rántotta, hogy a füle a szájához kerüljön. A másik kezével a mellkasa alá nyúlt, ujjaival megtalálta és megcsípte a mellbimbóját, majd erősen megcsavarta.
– Belém szivárogsz – sziszegte. – Mag a már otthon magom helyett. A bűnözés elleni háborúd… te csak egy szörnyeteg vagy, aki a terhet az ellenségre pumpálja, esetleg a város lángokban áll. Undorít? Undorítónak kellene lennie.
Szavai fegyverek voltak, finoman kidolgozva, es identitásának magját célozták meg. Küzdött, hogy falat építsen az elméjében, hogy elválassza a fizikai erőszakot a lelkitől. De a falak eltűntek, feloldódtak a Pokol zöld fényében. Itt volt. Csak teszt. Csak érzés.
Elengedte a hajat, és a vállára támaszkodott, új, még mélyebb szöget keresve. Az új pozíciótól elakadt a lélegzete, éles, megrepedt hang volt. Ritmusa kiszámíthatatlanná, kétségbeesetté vált. Érezte a benne rejlő árulkodó jelet, az orgazmus kezdetét vevő összehúzódásokat.
– Most – parancsolta torokhangon. – Nézd! A városod! Ahogy megtöltesz engem!
A keze megragadta az állát, felemelte a fejét, a tekintetét pedig az ablakhoz szorította. Gotham alattuk vérző fény áradt. Új füstoszlop emelkedett a belvárosban. És ahogy a saját orgazmusa átszáguldott rajta, a szégyenteljes, elviselhetetlen öröm hulláma megragadta a gerincét, és egy fojtott nyögést szakított fel a torkából, a látása elhomályosult. A kaotikus fények beleolvadtak a Lázár-verem zöld aurájába, a két romlottság eggyé olvadt.
Lüktetésről lüktetésre ömlött belé, akkor a nő őrölte, saját orgazmusának görcsös, görcsös görcseivel fejve őt. Hosszú pillanatig csak a szakadozott légzésük hangja és egymáshoz fonódó testük nedves, intim neszezése hallatszott.
Lassan előrebukfencezett, izzadságtól csúszós bőre a férfi hátához tapadt. Elhúzódott róla, üresnek és hidegnek hagyva őt.
Az oldalára fordult, szemben vele. A lány mellkasa zihált, arca kipirult. Kimerültnek tűnt, de a tekintete tisztább volt, mint valaha. Felült, keresztbe tett lábbal a selyemre. Szó nélkül a mellére tette a kezét, ujjaival megszorította a sötét bimbóudvart. Egy gyöngyházfehér gyöngy gyűlt össze a hegyen.
Kinyújtotta a kezét, az ujja csillogott. „Igyál!”
Ezúttal nem fordult el. Megfogta a csuklóját, és az ujját a szájához vezette. Nyelve élvezte a felajánlást, az íze most már kevesebb volt nyálkás, inkább elemáris. Így. Vas. Élet.
Figyelte, furcsa, szinte anyai elégedettséggel a tekintetben. – A gyerek erős lesz – ki, mintha az időjárásra intené a megjegyzést.
Elengedte a csuklóját. A teje íze összekeveredett Gotham füstjének ízével a levegőben. Most már értette. A lecke nem a vereségéről szólt. Az integrációról. A szörnyeteg, a fájdalom, az élvezet, a kötelesség – nem voltak különálló királyságok. Egyetlen, romos, lélegző tájat alkottak. És ahhoz, hogy eligazodjon benne, meg kell tanulnia annak új, szörnyű földrajzát.
Shiva felkelt az ágyról, sápadt szellemként a szobában. Felvette a férfi eldobott ingét, és felhúzta rá. „A Bowery-ben tomboló tűz elérte a Carbone utcai régi árvaházat is” – mondta, hangja ismét hűvös és elemző lett. „A tűzoltóság leállt. A becsült halálos áldozatok száma: magas.”
Az erkélyajtó felé sétált, hátra sem nézve.
Bruce Wayne felült lepedője romjai között, a város kiáltásai végre tisztán érthető, cselekvésre ösztönző jelekké élesedtek az elméjében. A feladatnak vége volt. A vizsga, a lány szemében, átment.
Egy munka megmaradt.