Chapter 27: Green Inferno
Az íze kitartott.
Követte őt lefelé a toronyból, kísértetként a szájában, miközben a hajnali csatornajáratokban navigált. Ott volt, amikor lenyelte a táptalajpasztát a Barlangban, fantom sós íz a száraz gél alatt. Kitörölhetetlen foltként maradt az éjszaka érzékszervi emlékezetében – a súlya, a nyögő sárgaréz, a gyújtogatás spirális mintázata, amit az elméjébe tetovált.
Dolgozott. A Carbine Street-i minta kémiai jele átégette a Batcomputer főképernyőjét: egy komplex szénhidrogénrács, katonai minőségű stabilizátorokkal átszőve. Keresztbe vitte minden lopással, minden feketepiaci főkönyvvel, minden szellemmel a hálózatban. Semmi. Túl tiszta volt. Sehonnan sem származott, mert nem lopták el.
Elkészült.
Alfred teát hozott. A csésze kattant a konzol szélén. „Az elemzés meggyőző, Wayne mester. A vegyület aerostabil, hipergolikus, ha érintkezik bizonyos, a Gotham építészetében az 1940-es évek előtt használt szerkezeti betonokkal. Lényegében egy célzott építészeti rák.”
– Egy recept – mondta Bruce rekedtes hangon a használaton kívülségtől. – Nem fegyver. Egy recept a történelem eltörlésére.
Végigkövette a digitális térképet. A Narrows. A Bowery. Ó-Gotham. Három helyszín, most négy a Carbine Streettel együtt. Mindegyik az elfeledett polgári büszkeség jelképe – egy alapítói könyvtár, egy szakszervezeti épület, egy árvaház. Nem a tűz volt a lényeg. Maga az összeomlás volt az.
Egy halk, belső csengőhang. Egy közelségi riasztás, amit a város legmélyebb, legrégebbi alépítményeibe szőtt. Egy mozgásérzékelő, ami egy olyan helyen kapcsolt be, ahol nem szabadna mozgásnak lennie. Egyszer pulzált, egy halk, szörnyű szívverés a térképen. A régi Kane Chemical feldolgozóüzem alapjai. Egy telephely, amit még a születése előtt leállítottak.
Már mozdult, mielőtt a riasztás elhalványult.
A bejárat egy kövület volt, egy téglával bélelt torok, amely elnyelte a város lefolyó vizét. Lassú rothadás és valami más szaga terjengett benne – egy émelyítő, elektromos édesség, amitől megfájdultak a fogai. Az ibolyaszínű fény először foltként, majd derengésként szivárgott ki az alagút végén lévő repedésből, ahol a tégla átadta a helyét a csupasz, perzselt alapkőzetnek.
A kamra torkán bukkant elő.
A levegő sűrű, párás volt és lüktetett. A hang nem zaj volt; nyomás a koponyájában, egy halk, zengő kántálás egy olyan nyelven, amelyet a csontjai felismertek, de az elméje nem. A fény kristályos szilánkokból jött, amelyek törött fogakként törtek elő a fekete sziklából, megtörve egy zúzódásszínű fényt, amely a zümmögéssel lüktetett. A kamra szívében terült el a gödör.
Nem víz volt. Egy folyékony árnyék tócsa, melynek felszíne lassan, emésztően mozgott. A padló körülötte sikamlósan csillogott, nem a nedvességtől, hanem egy olyan anyagtól, ami mintha issza a fényt. A falakat spirálok díszítették, amelyek a gyújtogatás mintázatát tükrözték. Pontosan.
Előrelépett, csizmája talpa halk, húzó hanggal enyhén a padlóhoz tapadt.
„Most már látod.”
A verem mellett állt, egy sziluett a zsigeri fényben. Nem taktikai felszerelésben, hanem egyszerű, sötét vászonnadrágban és testhezálló trikóban. Haja leengedve, fekete zuhatag omlott a vállára. Úgy nézett ki, mintha maga a kamra része lenne, annak ősi, ördögi geometriájának kiterjesztése.
– Te vezettél ide – mondta.
„Adtam neked egy szálat. Te kihúztad.” Nem fordult meg. „Ez a forrás. Nem a vegyület. A szándék. A Kane család túl mélyre ásott az 1920-as években. Megtalálták ezt. Megpróbálták palackozni a… lényegét. Hogy fegyverré tegyék a transzcendenst. Létrehoztak egy üzemanyagot, ami nem égeti el az anyagot. Égeti az emlékeket. Égeti az időt.”
Közelebb lépett, a zümmögés remegtette az őrlőfogait. – Miért mutasd meg?
Végül megfordult. Szeme megcsillant az ibolyaszínű fényben, ami ametisztszilánkokká változtatta. „Mert ittál a leckéből. Belenyelted a következményt. A sejtjeid most már ismerik a nyomás alakját. Ez” – a hullámzó fekete tó felé intett – „a nyomás ellentéte. Ez a feloldódás. Ahhoz, hogy harcolj valami ellen, meg kell értened az ellentétét.”
Hideg tisztaság telepedett rá. Ez nem egy bűntett helyszíne volt. Ez egy tanterem. Az ő tantermének tanterme. „Azt akarod, hogy megérintsem.”
– Azt akarom, hogy érezd. – Lépett egyet felé. – A vegyület ennek a gödörnek a gyermeke. A természetének felhígult, anyagi világbeli visszhangja. Az ellenséged nem egy gyufával a kezében lévő ember. Az ellenséged egy eszme. Egy nihilista szentség. Hogy ellensúlyozd, először a forrásától kell megszabadulnod.
A gödörbe bámult. Az visszabámult rá. Mély, gravitációs ellentmondás húzta a lényét. „És te?”
„Én vagyok a tégely.” A nő most előtte termett, gyorsabban, mint ahogy követni tudta. Felemelte a kezét, nem azért, hogy lesújtson, hanem hogy megsimogassa az állát. Hüvelykujja végigsimított az alsó ajkán, ahol még mindig ott élt az íze szelleme. „A torony volt a kovácsolás. Ez a kioltás. És fájni fog.”
A csókja nem volt gyengéd. Követelés volt. Nyelve átfurakodott az ajkán, és érezte a tea, az éjszaka, a lány ízét. Teste azonnal reagált, alattomosan, a vágy forró drótja lángra lobbant a gyomrában. A gödör zümmögése mintha szinkronban lett volna a pulzusával, felerősítette, megcsavarta azt.
Megszakította a csókot, és meglökte. Nem erősen, de tagadhatatlan bizonyossággal. A férfi hátratántorodott egy lépést, kettőt, sarkai a verem csúszós kötényének szélén álltak. A kavargó feketeség centikre volt tőle, hideg sugárzása felborzolta a karján a szőrt.
– Maradj! – parancsolta a nő.
Letérdelt. Kezei a férfi övére, majd a ruhája zárjára vándoroltak. Gyors, klinikai pontossággal dolgozott. A páncélzat szétvált. Az alsóruhát egy kis kés hasította fel az ingujjából. A hideg, sűrű levegő csapta meg fedetlen bőrét. Már így is kemény volt, fájdalmasan – egy fiziológiai árulás, amely az óratorony mechanikus ritmusában kovácsolódott össze.
Nem nézett fel. A szájába vette.
Nem élvezetből fakadó cselekedet volt. Sebészeti csapás volt. Szája perzselően forró volt, döbbenetes a kamra hidegével. Nyelvét, ajkait, torokizmai feletti tökéletes, büntető uralmat ugyanazzal a célzott brutalitással használta, amivel egy ízületet ficamítana ki. Könyörtelen, mély és gyengédségtől mentes tempót diktált. A nedves, mocskos hangok visszhangoztak a kristálytiszta falakról, trágár ellenpontként a gödör szent zümmögésére.
Felnyögött, kezei ökölbe szorítódtak az oldala mellett. Küzdött az ösztön ellen, hogy döfjön, átvegye az irányítást. Ez volt a próbatétel. Cselekedni kellett. Hagyni, hogy az érzések hulláma, melyet a gödör aurája borotvaélessé élesített, ellenállás nélkül átsöpörjön rajta. Az ibolyaszínű fény játszott lehajtott fején, a férfi gyomrában érzett görcsös feszültségen.
Hátrahúzódott, ajkait egy pillanatra nyál és ejakuláció kötötte össze, előbb elpattant. Szeme sötét tócsákká vált. „Lázár-gödörnek hívják. Helytelen elnevezés. Nem ad életet. Mindent visszavesz az alapvető sikolyra. Megmutatja, mi marad, amikor minden udvariasság elpárolog.” Felállt, lehúzta a fejéről a trikóját, és lehúzta a nadrágját. Teste sovány izomzat diagrammája volt a beteges fényben. „Még mindig túl sok Batmant viselsz. Ma este megfullad.”
Megfordult és a gödör széléhez lépett. Belemártotta a kezét a fekete folyadékba. Élő olajként tekeredett az ujjai köré. A nemi szervéhez emelte, és két határozott, sima mozdulattal szétkente magán. Nem sárga levegő után. Arckifejezése megfeszült, tiszta, hamisítatlan érzés, fájdalom és valami más, valami eksztatikus és szörnyű megrándulás.
– Na – mondta, és a hangja most először volt feszült. – Gyere ide. Bassz meg! És nézz utána!
Egy parancsnál mélyebb kényszer hajtotta, és odalépett hozzá. A rajta lévő sikamlós anyag először hideg volt, aztán égető, majd zsibbasztó. Ahol összeért, átitatódott a bőrén. Ahogy behatolt, az érzés katasztrofális volt.
Olyan volt, mintha egy élő vezetékbe döfték volna. Belső izmai selymes, könyörtelen satuként szorították körül, de a gödör lényege minden érintkezési pontot perzselő hipervalósággá felerősített. Érezte, ahogy saját idegeinek egyes rostjai foszlanak. A lány a gödör peremén lévő sziklához támasztotta a kezét, hátát ívbe feszítve, felajánlva magát az ürességnek.
Nekihajtott. Nem volt benne gyengédség, semmi romantika. Nyers, dugattyús kefés volt, minden ütés a fájdalom és a vakító élvezet lökése volt. A kamra zümmögése felerősödött, a kristályok fényesebben izzottak, fényük ütemesen vibrált a lökéseivel. A válla fölött bámult a gödör kavargó, érző feketeségébe. Arcok formálódni és feloldódni látszottak a mélyen – a szülei, a Carbine Street megégett gyermekei, Shiva, maga, mind ugyanazt a néma, alapvető sikolyt kiáltották.
– Igen – sziszegte, akkor a hidegvére egy nyers, morgós kántálásba tört össze. – Igen. Ez az. Ez a lényeg. Ez maradt!
Az orgazmusa úgy hasított belé, mint egy roham. Hátravetette a fejét, torkából egy rekedt, szaggatott sikoly tört fel, teste pedig olyan erővel szorította magához a férfit, hogy azzal fenyegetett, kettétöri. A ravasz magától szabadította ki a férfit, egy erőszakos, görcsös kilökődéssel, ami kevésbé tűnt élvezetnek, inkább olyannak, mintha savval mosnák ki a lelkét.
Együtt rogytak a gödör peremének, csúszósak voltak az izzadságtól és a gödör furcsa, párolgó folyadékától. A zümmögés elhalványult. A fény elhalványult.
Forró lehelet csapta a fülét. – Most már tudod – lihegte, a szavak a kimerültségtől és a maradék sokktól elmosódottak voltak. – Nem tűz ellen harcolsz. Az ellen. – Gyengén a most már nyugodt tó felé biccentett. – Az üresség emléke. A sikoly visszhangja. A vegyület a fizikai árnyéka. A módszereid haszontalanok. Az erőd lényegtelen.
Nem tudott megszólalni. A teste egyszerre nyersnek és újnak érződött, lekapartnak. Megértette. A minta nem a pusztításról szólt. Ez egy szimbólum volt. Egy jel, amelyet vegyi tűzzel rajzoltak a város testére. És ez a gödör volt a toll.
Feltápászkodott, kissé fintorogva, és öltözködni kezdett. „A következő célpont az alapkő lesz. Az eredeti Gotham Alapítói Diadalív a Robinson Parkban. Ez a minta sarokköve. Holnap este elégetik.”
– Ők? – nyögte ki száraz, rekedtes hangon.
„A Paktum. Öt tanítvány. Azt hiszik, megtisztítják a várost. Visszaadják üres lapnak. Egy tinktúrát isznak ebből a gödörből. Ettől… félelmetesek lesznek.” A lány ránézett, tekintete furcsa, megtört tisztelettel. „Nyugatnapjáig van időd. Érezted a forrást. Most találj módot a harcra egy szellemmel.”
Megfordult és belépett a sötét alagútba, otthagyva őt meztelenül és remegve a mélység peremén, a lány és a gödör ürességének íze most örökre a nyelvén érződött. A lecke véget ért. A háború épp most változtatta meg az alakját.