Chapter 19: Milk and Mercy
A Denevérbarlang orvosi részlege hideg fény katedrálisa volt. A korábbi kétségbeesett kutatásai miatt aktívan bekapcsolva hagyott holografikus kijelzők halványkék derengést vetettek a rozsdamentes acél felületekre. A gothami csatornarendszer töredékes vázlatait, félresikerült biometrikus adatokat és egy kimerevített, szemcsés képkockát mutattak Sarah Essen tizenöt évvel korábbi meggyilkolásáról készült biztonsági felvételről – egy olyan képet, amely most lehetetlen módon megegyezett a Wayne Biotech közelében eldugult lefolyó nemrégiben észlelt hőnyomával. A levegő zúgott a szerverek alacsony frekvenciájú zúgásától és az izotóniás oldat és az ózon éles, tiszta illatától. A válaszok helye volt. Ma este úgy érezte, mint egy fojtogató kérdések kamrája.
A főkonzol előtt állt, ujjai a billentyűzet felett lebegtek. Az adathordozó, amit Shiva adott neki, egy szálka volt az elméjében, egy apró, mérgezett tű. Igazságokat tartalmazott. Tudta ezt. És ez a tudat elkerülhetetlenné tette a másik igazságot – azt, amelyik a lányban bontakozott ki. Bőrén még mindig érezte az érintés szellemét, az állítást, amit a testére vésett az óratoronyban. Egy állítás, ami most már ténnyé vált.
Egy finom változás a mögötte lévő levegőben – nem hang, hanem energiaelmozdulás. Nem fordult meg.
– A lefolyó – mondta száraz, rekedtes hangon a steril csendben. – Ez egy vakfolt a saját környezeti szűrőinkben. A barlang geotermikus lefolyását hővédő pajzsként használják.
– Elegáns – hangja a csöpögő cseppkövek közeléből, az árnyékból jött. Kilépett a fény peremére. Egyszerű, sötét edzőruhát viselt, teste könnyed kecsességgel mozgott, ami mintha magát a lábadozás fogalmát gúnyolta volna ki. Hasa csak apró ívet mutatott, finom feszességet az anyag alatt. De a mellei láthatóan teltebbek voltak, feszültek felsője vékony anyagának. – Látod az infrastruktúrát, de nem az építészt. Tervezőt keresel. Taktikust. Szobrászt kellene keresned. Valakit, aki ért a nyomáshoz, az áramláshoz és ahhoz, hogyan véreztesd a követ.
Végre megfordult. Arca nyugodt volt, de a szemében ott ragyogott az a különös, nyugtalanító fény, amit a toronyban látott. Nem diadal. Nem rosszindulat. Várakozás.
„Sarah Essen ezt nem tehette volna” – jelentette ki.
– Nem – helyeselt Shiva, miközben lassan a központi vizsgálóasztal felé sétált. Végighúzta a kezét a hűvös, csiszolt felületén. – Ő volt az agyag. A sablon. Valaki lenyomatot vett. – Megfordult, és nekidőlt az asztalnak. – A városodat belülről építik újjá, Bruce. Nem bűnözéssel, hanem kurátori munkával. Nem lopnak semmit. Csak… metszenek.
– A baba – mondta, a szó idegen volt, és nehézkes volt a nyelvén.
– Ez egy változó – felelte hűvösen. – Egy, amit te hoztál be. A testem elfogadta a kihívást. Alkalmazkodik. Fejlődik. – Tekintete megakadt az övén. – A toronyban való küzdelmed értelmetlen volt. A biológia erősebb törvény, mint a bosszú. A magod gyökeret eresztett a verésed ellenére. A tagadásod ellenére.
Hideg düh szorította össze a mellkasát. Lépett egyet előre. „Ez nem játék.”
– Ez az egyetlen játék – vágott vissza élesebb hangon. – Te szimbólumok ellen harcolsz. Én rendszerekkel. Ez – intett közöttük, majd lefelé, a méhe felé – egy rendszer felülírása. Annyira megszállottan harcolsz a sötétben lévő szörnyeteg ellen, hogy nem veszed észre az új élet növekedését a fényben. Még akkor sem, amikor benned van. Vagy – kegyetlen mosoly suhant át az ajkán – bennem.
Mielőtt reagálhatott volna, a nő mozdult. Nem a torony robbanásszerű támadása volt. Hatékony, klinikai támadás volt. Súlypont-áthelyezés, beakasztott boka a térde mögött, precíz nyomáspont a combján. A lába összecsuklott. Előrezuhant, és a vizsgálóasztal szélébe ütközött, hátát most a hideg acélnak támasztva. A nő egy pillanat alatt rajta termett, egyik térde a szegycsontjának fúródott, és hasra szegezte az asztalra. A felettük lévő orvosi drónok halk riadalommal zúgtak fel, pásztázó fényeik csíkos mintákat festettek a testükre.
Megragadta a csuklóját, ereje felülmúlta a férfit, de a nő karja korlátlan volt. A nő a férfi lendületét használta fel ellene, addig csavarodva, amíg a szorítása el nem engedett. Másik kezével a nadrágja kapcsához kapott, nem szenvedéllyel, hanem egy sebész távolságtartó precizitásával, aki előkészíti a terepet.
– Ne! – mordult fel, a parancs még számára is üresen hangzott.
– Te adtad ezt nekem – sziszegte, arca centikre volt az övétől. A nyugalom eltűnt, helyét vad, összpontosított intenzitás vette át. – Te adtad ezt belém. Most te fogod látni, mit tesz. Te fogod szolgálni.
Kiszabadította, a férfi farka már árulóan megmerevedett a könyörtelen manőverei alatt, nyers válaszként a harcra és a nő vad közelségére. A férfi fedetlenül, sebezhetően állt a saját padlóján. Nem ereszkedett rá. Úgy ugrott fel rá, mintha átvenné az irányítást egy jármű felett, egyik kezével a vállát az acélhoz szegezte, a másikkal pedig magához vezette.
Átázott, döbbenetesen forró volt, de a aktusból hiányzott az élvezet. Ez egy kijelentés volt. Teljesen körülvette a férfit egyetlen lassú, kérlelhetetlen leereszkedéssel, csípője puha, utolsó csapással találkozott az övével. Belső izmai megfeszültek körülötte, egy gonosz, szándékos szorítással, amitől a férfinak elakadt a lélegzete.
– Látod? – suttogta, és lassú, csikorgó ritmusba kezdett. Duzzadt és nehéz mellei a férfi arca fölé lógtak. Felsőjének vékony anyaga a hegyénél sötét volt a nedvességtől. – A tested tudja a célját. Még akkor is, ha az elméd ellene tiltakozik.
Brutális, kimért tempóval lovagolt rajta. Minden egyes visszahúzódás egy ugratás volt, minden mély zuhanás büntetés. A hideg acél alatta, a klinikai fények felette, a technológia zümmögése – mindez obszcén ellentétben állt az egyesülésük nyers, nedves hangjaival. Megpróbálta lerázni magáról, elgurítani, de a nő tartása megmerevedett, törzse ereje megingathatatlan. A nő uralta az egyesülés minden négyzetcentiméterét.
A lány légzése egyenletes, kontrollált maradt, míg a férfi légzése egyre szakadozottabbá vált. A frusztráció, a düh, a puszta tehetetlenség forrongott benne. Ezt nem elfojtani akarta, hanem kihasználni.
Aztán megmozdult. Elengedte a férfi vállát, és félrehúzta nedves felsőjét. Az egyik melle, teltebb és sötétebb mellbimbójú, mint amire emlékezett, kilendült. Egy csepp tejfehér folyadék fakadt ki a hegyén, és lecsöpögött, meleg fröccsenéssel az arccsontjára.
– A fiad éhes – morogta, ritmusa megtöretlen volt. – És ő kapja meg először a maga részét.
Mellkasát a férfi arcához nyomta, mellbimbója a száját kereste. A férfi összeszorította az állkapcsát, és elfordította a fejét. Egy halk, dühös hang tört elő belőle. A lány keze az állkapcsához nyúlt, acélos ujjaival feszegette szét.
– Igyál! – parancsolta, torokhangon elcsukló hangon. – Ízleld meg, mit teremtett az erőszakod. Mit követelt a káosz.
A meleg, édes-savanyú folyadék megérintette az ajkait. Öklendezett, de a lány kérlelhetetlen volt, a szájára kente, és a mellbimbót átkényszerítette az ellenállásán. Csípőjének újabb mély, őrlő lökése egybeesett a férfi önkéntelen szopásával. A kettős erőszak – teste és akarata ellen – teljessé vált. Egy szégyenteljes, ősi része válaszolt, csípője felfelé rándult, hogy találkozzon a lány leereszkedésével, szája gyengén meghúzódott a felajánlott táplálékra.
– Ennyi – lihegte, miközben az önuralma kezdett megtörni, mellkasán vörösség áradt. Lassú, brutális mozdulatai élesebbek, követelőzőbbek lettek. – Táplálod, amit alkottál. Mindent beleadsz. Az erődet. Az akaratodat. A lényegedet.
Szavai mantrává, sötét varázslattá váltak. Föléhajolt, copfja a mellkasát súrolta, teljes súlyával egyre mélyebbre nyomta az asztalhoz. A dugásuk nedves, csapkodó hangjai betöltötték a steril teret. A klinikai drónok folytatták néma, tudatlan keringésüket.
Elveszett az érzések és a megaláztatás ködében. Az édes-keserű íz a szájában, a farkát szorító, maró forróság, a bőre, a tej és a szex elsöprő illata. Kezei, amelyek eddig a csípőjét nyomták, most megragadták, ujjai a feneke feszes izmaiba mélyedtek, és újonnan talált, kétségbeesett vágyakozással húzták magára. Már nem küzdött ellene. Megpróbálta legyőzni az érzést, elveszni a nyers fizikai valóságában, elfutni a következmények vihara elől.
Shiva látta, hogy megadja magát. Egy nyers, diadalmas hang tört fel a torkából. „Igen” – vicsorgott, és léptei őrült, állatiassá váltak. „Most… most add ide. Az egészet. Tölts fel. Ezt te hülyeség…”
Szavai éles sikolyba olvadtak. Teste megmerevedett, belső izmai ritmikus, lüktető hullámokban szorították össze. Az összeszorulás a férfi saját szabadulását váltotta ki. Egy fojtott, torokhangú üvöltéssel, amely visszhangzott a barlang falairól, kitört belőle, orgazmusa az akaratlan megadás szökőáradataként, egy mély, kiürülő lüktetésként, amely mintha a velejéből tört volna elő.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott lélegzetük és az acélra csöpögő folyadék hangja hallatszott.
Előredőlt, súlya nehéz és nyirkos volt a férfi mellkasán. Homloka a kulcscsontjának súrlódott. A férfi érezte szíve gyors, őrült dobogását a mellén keresztül, amely még mindig nekinyomódott. A teje íze még mindig a nyelvén volt.
Lassan feltápászkodott. Szeme sötét, feneketlen tócsákká vált. Egy sima, végső hanggal szállt le róla, kissé bizonytalan lábakon állva. Ugyanazzal a rémisztő hatékonysággal rendezte át a ruháit.
Ott feküdt, kiszolgáltatva és kimerülten, az asztal hidege végre átjárta a csontjait. Tettük nyomai a gyomrában, az alatta lévő acélon gyűltek.
Lenézett rá, nyugalma maszkként siklott vissza a helyére. – Az építész – mondta halkan, de tisztán a zümmögő csendben. – Aki a követ faragja. Keressen valakit, aki érti a teremtést. Aki érti… az örökséget. – Keze ismét röviden a hasán pihent. – Valakit, aki azt hiszi, hogy egy jobb Gothamet épít. Egy Gothamet… Batman után.
Megfordult és elsétált, beleolvadva a barlang alagútrendszerének sötét szájába, magára hagyva a férfit a hideg fényben, az anyaság ízével az ajkán, és a jövő rémisztő alakjával, amely gyökeret eresztett a jelen romjai között.