Chapter 1: Submission in the Shadows
A penge éle hidegen lüktetett a torkában. Egyetlen, pontos cseppnyi nyomás választotta el a beszélgetést a nyaki verőér felfúvódásától. Batman nem mozdult. Csak lélegzett, a kevlár szövésű kötés kiterjesztéseként a mellkasán.
– Kiszámítható vagy, szerelmem – suttogta Talia al Ghul. Szája olyan közel volt a füléhez, hogy minden egyes szó hevét, ajkai szellemét érezte. Parfümje valami drága és idegen volt, mint a síron virágzó ján. – A szellőzőakna? tényleg. Apa emberei óránként kisöprik.
Sziluettként ragyogott a padlótól a mennyezetig érő ablak előtt, Gotham neonvörös színe méregzöld és artériás vörös színben festette arcának oldalát. Az eső lepte az üveget, a várost a bűn könnyező akvarelljévé torzítva.
– Mit akarsz, Talia? – A hangja a kavicsos és törött üvegből készült baritonhang volt, amit a ruhájában használt. Egyfajta védekező mechanizmus.
– Azt akartam, hogy itt legyél. – Szabad kezével felemelte a kezét, kesztyűs ujjaival végigsimított a férfi állán, a motorháztetőn. Nem simogatás volt. Felmérés volt. – Azt akartam, hogy lásd, hol lakom. Azt akartam, hogy megértsd, hogy a városod zaja, a… kétségbeesett káosz… innen fentről csak statikus a zaj.
Egyetlen csuklómozdulattal eltűnt a kés. Hátralépett, a cipősarkak kopogtak az obszidián márványon. Füstszínű, pánt nélküli ruhát viselt, amely minden halálos ívet kiemelt. Úgy nézett ki, mint aki győz.
Akkor akár kitörhetett volna. Kiszámolta a távolságot, a szöget. Egy batarang a halántékig, egy láblendítés. Minden ott volt, az erőszakos folyamatábrája a szeme mögött.
Mosolygott, mintha olvasná. „Ne légy unalmas. Az öv. Vedd le.”
"Nem."
Villámlott, egy pillanatra kifehérítve a szobát. Abban a rideg, kimerevített képben már mozgott is. Nem harcművészeti mozdulat. Valami simább, ragadozóbb. Közeledett a távolsághoz, keze kinyúlt, nem az arca, hanem a köpenye csatja után. A nehéz, páncélozott anyag puffanással hullott alá.
– Látod? – mormolta. – Csak egy férfi. Egy rendkívül feszült, makacs férfi.
A következő az öve volt. A lány ujjai ügyesen keresték a saját tervezésű kioldókarokat. Megragadta a csuklóját. A csontjai madárcsontokra hasonlítottak, törékenyek voltak. Tudta, hogy hazugság.
– Engedj el – mondta, smaragdzöld szemei a férfi szemébe szegeződtek. Nem volt benne kérés.
Egy nyomáspont rejtőzött a szorításában. Fájdalom szúrt fel a karján, egy ragyogó, fehéren izzó tű fúródott az idegcsomójába. Ujjai görcsbe rándultak. A lány nem rándult ki. Csak kiszabadította a csuklóját, tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfiról, és befejezte az öv kicsatolását. Az öv a végleges hangjával hullott a padlóra, a férfi legjobb trükkjeinek halma haszontalanná vált.
„Térdelj le” – mondta.
Úgy állt, mint a dac szóbra.
Talia felsóhajtott, őszinte csalódottsággal a hangjában. Odament egy alacsony lakkasztalhoz, és egy ujjnyi borostyánszínű folyadékot töltött egy kristálypohárba. Kortyolt egyet, és a pereme fölött figyelte a férfit. „A behódolást a vereséggel azonosítod. Ez egy gyerek felfogása a hatalomról. Az engedelmesség lehet stratégia. Az akaratos sebezhetőség lehet a legélesebb penge.” Letette a poharat. „Nem azt kérem, hogy add meg magad egy ellenségnek. Azt kérem, hogy térdelj le értem.”
Újabb villámcsapás. A mennydörgés most gyorsabban érkezett, egy morgás vibrált a márványpadlón. Valami a hangjában, valami, ami nem parancs volt, hanem meghívás – vagy próbatétel –, eljutott. Nem Batmanhez. Bruce-hoz.
Lassan, remegő izmokkal, letérdelt. A márvány megdöbbentően hideg volt, még a ruhán keresztül is.
– Mindkettő – mondta halkan.
Leengedte a másik térdét is. A lány lábánál termett, felnézett combjainak vonalára, hasának finom duzzanatára a ruha alatt, arcának kegyetlen, gyönyörű struktúrájára. A megaláztatás égette a gyomrát, de olvadt volt, keveredett valami mással, valami forróbbal és sokkal veszélyesebbel.
– Jobb. – Összezárta a köztük lévő teret. Cipője hegyes orra a férfi álla alá súrlódott, nem emelte fel, csak megállt ott, mintha követelőzően követelné. – Az a sok súly, amit cipelsz. A város. A szellemek. Azt hiszed, ettől erős leszel. Csak lelassít.
Lehajolt, és a kapucni alatt a férfi arcát keretezte. Hüvelykujjai végigsimítottak az arccsontjain. – Hadd igyak belőle egy kicsit. Csak ma estére.
Szája az övére talált. Nem egy szerető gyengéd csókja volt. Hódítás. Nyelve követelőzően nyomult át a férfi ajkán, drága skót whisky és sötétebb, fűszeresebb forróság ízét árasztva. Háromszor is ellenállt dobogó szívével, majd egy nyögés tört fel valahonnan mélyről a mellkasából, és visszacsókolta a lányt, a nyers, frusztrált vágy hulláma áttörte a gátat, amiről azt sem tudta, hogy megrepedt. Felemelte a kezét, megragadta a csípőjét, belevájta a puha anyagba, érezve alatta a szilárd izmot.
Megszakította a csókot, zihálva. Egy vékony nyálcsík kötötte össze a szájukat egy pillanatra, mielőtt megszakította volna. Szeme lángolt. „A csuklyát! Vedd le. Látni akarom. Látni akarom Bruce-t.”
Felnyúlt, a mechanizmus halkan sziszegett, ahogy a sisak kioldódott. Lehúzta, és hagyta, hogy a földre essen. A tetőtéri lakás levegője idegenül érződött a bőrén, hűvös volt és a nő illatát árasztotta. Haja nedves volt az izzadságtól.
Ránézett, tekintete felfalta Gotham legendájának csupasz arcát – a fáradt szemeket, a komoran összeszorított szájat, a szemöldökét kettévágó sebhelyet. – Tessék – suttogta szinte magának. – Tessék.
Kezei a férfi ruhájának kapcsaira vándoroltak. Sebészi hatékonysággal dolgozott, lefejtette a páncélozott páncélt a férfi törzséről, és addig nyomta a karjain, amíg a mellkasa csupasz nem lett. Mély, vérfeketére festett körmei könnyedén súrolták a mellizmait, le a hasa barázdáit. Borzongott.
– Most én! – parancsolta rekedtes hangon.
A ruhája oldalán rejtett cipzárral babrált, általában biztos ujjai ügyetlenek voltak. Az anyag sóhajként vált szét, lecsúszott a testén, és a lábánál gyűlt össze. A lány alatta semmit sem viselt. A bőre holdfényben olívaolaj színű volt, sima és makulátlan, leszámítva a halvány, ezüstös hegeket, amelyekről tudta, hogy ezernyi edzés emlékei. Ő maga volt a tökéletesség és a testté lett erőszak.
Hátralökte, nem a buja szőnyegre, hanem a hideg, könyörtelen márványra. A férfi meztelen hátához érő rázkódásra elakadt a lélegzete. Ráült, testsúlya a csípőjére nehezedett, és szorosan magához ölelte. Lenézett rá, mint a bosszú és a vágy istennője. Haja függönyként omlott az arcába.
– Nem te irányíthatsz – mondta, miközben a férfi kemény, öltönyös testéhez dörzsölődött, aki még mindig az öltönye alsó felében volt bezárva. – Ma este nem. Ma este, legalábbis úgy érzed.
Fájdalmasan kemény volt. A súrlódás, még az anyagon keresztül is, őrjítő volt. Megragadta a combját, ujjai a sűrű izomba mélyedtek. A lány lassan, kínzó ritmusban ringatózott hozzá, fejét hátravetette, torka kilátszott.
Türelmetlenül morgott, átnyúlt közöttük, letépte a maradék ruhát, kiszabadítva őt. A férfi keményen és vastagon a hasára ugrott. A lány nem habozott. A bejárathoz vezette, és egyetlen lassú, kérlelhetetlen csípőmozgással magához húzta, egyetlen sima mozdulattal markolatig magához ölelve.
Felkiáltott. Hihetetlenül szoros, forró és nedves volt. Mint egy bársony satu.
– Az enyém – lehelte, és mozogni kezdett.
Brutális, irányító tempót diktált. Fel, majd le, mély, dörgölő köröket írt le, amiktől a férfi csillagokat látott. Kihasználta, célzott, vad intenzitással lovagolta meg. Mellei ringatóztak a mozdulattól, mellbimbói kemény kavicsokká váltak. Megpróbált feljebb lendülni, hogy találkozzon vele, visszanyerje az irányítást, de a nő megszorította a combjait, megbénítva őt, emlékeztetve őt erejére.
– Meg akarsz dugni, Bruce? – lihegte, előrehajolva, kezeit a férfi mellkasára téve. – Akkor bassz meg. De majd alulról csináld.
Nyers volt. Mocskos. Összeolvadásuk nedves, sikamlós hangjai betöltötték a mennydörgések közötti teret. Csak elviselni tudta, ahogy a kezei végigsimítottak a hátán, a fenekén, szorították, sürgették, még az engedelmessége ellenére is. Az érzés elsöprő volt, vihar gyűlt az ágyékában, egyre szorosabban tekeredve.
Kezdte elveszíteni az önuralmát. Mozdulatai egyre őrültebbek, egyre pontatlanabbak lettek. Mellkasán elvörösödött a vér. Élesen kapkodta a levegőt. „Nézz rám!” – követelte, és a férfi meg is tette. Smaragdzöld szemei tágra nyíltak, fókuszálatlanok voltak, a ravaszságot elolvadt a tiszta, állati vágy. „Gyere belém!” – parancsolta elcsukló hangon. „Most!”
Az engedély, a parancs volt az, ami összetörte. Egy torokhangú üvöltéssel, aminek semmi köze nem volt Batmanhez, kitört, forró hullámokat zúdítva a lányba. Orgazmusának görcsei kiváltották a lány orgazmusát is; a lány szorosan köréjük ölelte, fejve őt, éles sikoly szakadt fel ajkáról, ahogy teste megmerevedett felette.
A lány a mellkasára rogyott, mint egy nyirkos, nehéz súly. Ott feküdtek a hideg márványon, izzadságtól csúszósan, és jöttek, szaggatottan, egyszerre lélegezve. Az eső verte az ablakot.
Egy hosszú pillanat után feltápászkodott. Lenézett a köztük lévő zűrzavarra, a még mindig magában élő férfira, duzzadt ajkán halvány, birtokló mosolygott. Felemelkedett róla, lassan, szándékosan elszakadt tőle. A férfi üresnek, sebesnek érzi magát.
Felállt, meztelenül az ablakhoz lépett, királyi sziluettként a viharban. – Kelj fel! – mondta, anélkül, hogy megfordult volna. - fürdőszoba ott van. Mosakodj meg!
Remegő lábakkal állt. Most még védtelenebbnek érezte magát, mint a ruha nélkül.
Ahogy elsétált mellette, a nő halkan újra megszólalt. „Ez semmit sem változtat a holnapon. Továbbra is ellenállok neked. Az apám továbbra is megpróbálja majd felgyújtani a városodat.”
Elhallgatott. „Akkor miért?”
Végre ránézett a válla fölött. Arckifejezése megfejthetetlen volt. „Mert akartam. Mert egyetlen éjszakára azt akartam, hogy a Denevér térdeljen, a férfi pedig az ágyamban.” Visszafordult a város felé. „Most menj. Hajnalban újra kezdődik a játék.”
Felszedegette ruhája darabjait, páncélja most jelmeznek érződött. Némán öltözött fel, a nő közömbös tekintete alatt. A csuklyát hagyta utoljára. Fogta, nézte, majd a nőre.
Már töltött is egy újabb italt, mintha a férfi szellem lenne. Mintha mi sem történt volna.
Felhúzta a motorháztetőt. A világ az ismerős réslátássá szűkült, a város zajai visszaszűrődtek. Batman a penthouse lifthez sétált, az ajtók Talia al Ghul képére csapódtak be, meztelenül és győzedelmesen, a sötétben iszogatva.
A lift leereszkedett. A vibráló csendben még mindig érezte magán a lány súlyának szellemét, az izmaiban érzett fájdalmat, a márvány hideget a bőrén. Még nem volt vége. Csak...