Chapter 35: Scene 1
Az ajtó hidraulikus sziszegése beleolvadt a lift zümmögésébe, Bruce-t a penthouse előcsarnok steril, visszhangzó csendjében hagyva. Saját illata – verejték, szex, a nő – tapadt hozzá, egy közönséges parfüm. Az ágy megszáradt, vérszínű selymének nyoma ott ragadt a hátán. Gépiesen öltözködött, a páncél minden darabja nehezebbnek, abszurdabbnak érződött, mint amikor megérkezett. A csuklya volt az utolsó. A tükörképét bámulta az obszidián liftajtóban: egy denevér, megfulladva egy nő illatában.
Nem ment el a Barlangba.
Robotpilóta üzemmódban vezette a Tumblert, a város fényfoltként tátongott. A Barlang orvosi részlegének elemzése már órákkal a gúnyolódás előtt megerősítette: emelkedett hormonális markerek, idegen fehérjeszálak. Tudományos tény. Ettől a gyomrában lévő gödör geológiai állapotúvá vált.
A tetőtéri lakás hálózatából kikövetett koordináták nem egy újabb csillogó toronyhoz vezettek, hanem lefelé. A Bowery rothadó fogai közé, egy karbantartó nyíláshoz egy elhagyatott palackozóüzem mögött, amely vizelettől és nedves rozsdától bűzlött. A létra a teljes sötétségbe ereszkedett, a fokai hidegek és az időtől pikkelyesek voltak.
A sötétségbe zuhant.
A levegő megváltozott. Hűvös volt, nyirkos, nehézgépek ózonillatát és valami régebbit árasztotta: vályogot, követ, az öreg vér vas suttogását. Villogó neonreklámok, melyeket egy részben felismert arab dialektusban írtak, beteges fényt vetettek a magasból. Egy rozsdás acél pallón állt, egy hatalmas, visszhangzó gödör felett lebegve. Lent ki tudta venni az edzőterek körvonalait, a semmi felett lebegő akadálypályákat és a gyakorlópengék távoli, ritmikus puffanását a bőrön. Az Árnyak Ligája. Nem a szíve, hanem egy artéria. A fejlődés helye.
Hangtalanul mozgott, egy árnyék olvadt össze mélyebb árnyékokkal, követve egy generátor halk zúgását. A kifutó vibrált a csizmája alatt. Nem egy kamrában találta, hanem egy a mélység fölé kiemelkedő emelvényen, egy olyan térben, ami részben dojo, részben betegszoba volt. Monitorok sora előtt állt, arcát biometrikus adatok áradata festette hűvös fénybe. Egyszerű szürke edzőzubbonyt és -nadrágot viselt, haját erősen hátrafésülve. A tetőtéri lakás parancsoló csábítója eltűnt, helyét egy magánhadsereg főorvosa vette át.
– A festői útvonalon mentél – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – A bejárati ajtó közelebb volt.
„Ez a bejárati ajtó.”
Végre ránézett. Zöld szeme elnyelte a monitor fényét. „Néhányaknak.”
Kilépett a peronra. A hely szűkös volt, klinikai jellegű. Egy lekötött orvosi ágy. Polcokon kenőcsökkel és becsomagolt pengékkel teli üvegek. Egy kis hűtőszekrény zümmögött a sarokban. Az intimitás itt más volt – nem selyemből, hanem rozsdamentes acélból és közös titkokból.
„Miért pont ebbe a helyre?” – hangja rekedt, reszelős volt.
„Érzelmek. Itt tanult anyám. Itt szereztem az első életemet.” – Kikapcsolta a monitorokat. A hirtelen sötétséget csak egyetlen lógó neoncső törte meg, ami úgy zümmögött, mint egy dühös rovar. „Itt dolgozzuk fel a vonakodást is. A levegő… kondicionált a félelem elfogadására.”
Érezte. A pára a burkolatra tapadt, a rettegés halvány, rézszínű utóízét hordozva magában.
– Tíz percet mondtál – jelentette ki.
„Hazudtam. Azt akartam látni, hogy engedelmeskedsz-e, vagy vadászni fogsz.” Halvány mosoly. „Vadásztál. Jó.”
Odament a hűtőhöz, kinyitotta, és nem fegyvert, hanem egy átlátszó üveget vett ki belőle. Átlátszatlan, krémfehér folyadék volt benne. Töltött belőle egy keveset egy acélpohárba.
– A tested egy kalóriaadósság-könyvtár – mondta, miközben közelebb lépett hozzá. – Hiányban élsz. Mindig. A küldetésed egy lassú öngyilkosság. – Odanyújtotta a poharat. – Ez egy kincs.
Nem mozdult. – Mi az?
– Mit gondolsz, Bruce? – A hangja színtelen, tanulságos volt. – A biológia egyszerű. Prolaktin. Lipidek. Immunglobulinok. Egy testi válasz a bennem növekvő életre. Gyermeked első számú követelése a világon.
Mereven bámulta a felajánlást. A közönségessége abszolút volt. Nem a törődés gesztusa volt. Ez gyarmatosítás volt. Erőltetett intimitás, amely minden beleegyezést, minden tárgyalást mellőzött, a legprimitívebb funkciókban gyökerezve.
„Idd meg.”
"Nem."
– Ez nem kérés. – Nem mozdította el a csészét. – Ez az a valóság, amelynek megteremtésében te is segédkeztél. Részt fogsz venni a fenntartásában. Meg fogod ízlelni a saját következményeid bizonyítékát.
Kevlárkesztyűs keze megrándult. Batman lényének az a része, amelyik taktikailag felmérte, milyen hátrányt jelentene egy ismeretlen anyag bevétele az ellenféltől. Bruce lényének az a része, amelyik egyszerűen üres, sikító vonzást érzett. Szörnyű kíváncsiságot. Vágyat, hogy kapcsolatban legyen a láthatatlan ténnyel, még így is. Főleg így.
Felnyúlt, leoldotta a motorháztető alsó felét, és hagyta, hogy az visszahúzódjon. A nedves levegő megfagyasztotta a száját és az állkapcsát. Elvette az acélpoharat. Hideg volt. Ajkához emelte.
Meleg volt az íze, émelyítően édes, mögötte sós, gazdag, enyhén fémes csípősséggel. Élő volt. Ő volt. A jövő, valami lenyelhetővé desztillálva. Kiitta, a folyadék ellepte a torkát. Mélységes, nyugtalanító melegség áradt szét a gyomrában.
Talia figyelte, arckifejezése megfejthetetlen volt. Elvette az üres poharat a férfi remegő ujjai közül, és halk csörrenéssel félretette.
– Most már bele vagy szőve – suttogta.
A kezei a mellvértjének pecsétjeihez értek. Ezúttal a férfi segített. A páncél egy kupacban hullott a lábuk elé – a kesztyűk, a lábszárvédők, a mellvért –, míg végül már csak a fekete alsóruhában maradt. A nő lehúzta a tetejét a derekáig, feltárva törzsét a nedves, neonfényes levegőnek.
Az érintése más volt. Nem a tetőtéri lakás csábító támadása, hanem egy sajátos felfedezés. Hűvös ujjai végigsimítottak a bordáin lévő régi sebhelyeken, egy nemrégiben ért golyó okozta, még teljesen el nem halványult zúzódáson. Tenyerét a szegycsontjára, dobogó szívére nyomta.
– Itt – mondta. – Ez a kétségbeesett madár. Veri a kalitkáját. Le tudom csitítani.
Hátralökte. A férfi megbotlott, térdei a kórházi ágy szélének csapódtak. Leült, a merev bőr hideg volt az alsóruhájában. A nő a férfi széttárt lábai közé lépett, ujjaival a tréningnadrágja megkötőjét simogatva. A nadrág leesett. Nem viselt alatta semmit. Sötét haja rendezetten csillogott. Hasa a félhomályban a legcsupaszabb, feszes ívet mutatta.
Felmászott a priccsre, ráült, de nem vitte be. Még nem. Előrehajolt, ajkai megtalálták az övét. A csók mély volt, fürkésző, és a férfi érezte az imént elfogyasztott ital visszhangját a nyelvén. Zárt, húsból álló kör volt.
Megszakította a csókot, lehelete forró volt a férfi fülében. – Hátradőlsz.
Meg is tette. A bőr nyikorgott. A biztonsági övek a látótere szélén lógtak.
A nő föléje magasodott, egyik kezével a fejét támasztotta, a másikkal vezette. Csuromvizes volt, forrósága égett a hűvös levegőben. Lassú, kérlelhetetlen nyomással hanyatlott rá, ami alagúttá változtatta a látóterét. Szorosabban feszült, mint korábban, a belső földrajz finoman megváltozott, új, követelőző komplexitással ragadva magával.
– Érzed? – lihegte, és mozogni kezdett, csípőjének mély, gördülő csikorgása hallatszott. – A helyet, amit a fiad kiváj magának? Mindennek nekinyomódik. Még neked is.
A „fiad” szavak robbanásszerűen hatottak a szívében. Felfelé lökte magát, egy nyers, torokhang szakadt ki belőle. Kezei a csípőjére repültek, ujjai a kemény húsba vájtak, próbálva uralni a ritmust, de a lány elhessegette őket.
– Nem – parancsolta, és a férfi csuklóit a feje melletti priccshez szegezte. Ereje megdöbbentő, fokozódó, végleges volt. – Elveszed. Nem adsz. Itt nem. Ez az én műsorom.
Büntető, sebészi pontossággal lovagolt meg rajta. Testének minden egyes cseppje egy tudatos támadás volt a férfi irányítása ellen, belső izmainak minden egyes megrándulása egy tejelő húzás volt, ami közelebb húzta a peremhez. Egyesülésük nedves, csapkodó hangjai visszhangoztak a barlang falairól, keveredve az alulról érkező edzés távoli hangjaival. Fedetlenül, teljesen sebezhetően, egy priccsen dugva feküdt a világ egy lyukában, miközben a lány esszenciája még mindig a nyelvén volt.
– Válaszokért jöttél – morogta, teste egy hódító gépezetként csillogott. – A válasz ez. Ez az egyetlen igazság. Test és következmény. Te egy edény vagy. Az én célomért. Az ő életéért.
Lépései őrültek lettek, elvesztették sebészi élüket, átadva a helyüket valami vágyakozóbbnak, ősibbnek. Pinája sikamlós, őrült satuként szorította körülötte. Elengedte a csuklóit, kezei a vállába kapaszkodtak, körmei felszakították a bőrt. Egy magas, éles sikoly szakadt fel a torkából, ahogy közeledett, belső falai gyors, vibráló hullámokban lüktettek a férfi hímtagja körül.
Ez a saját végét indította el. Félig gyötrődő kiáltással tört rá, csípője önkéntelenül is rázkódott, mélyen behatolva a lány testébe, a aktus már kevésbé tűnt megkönnyebbülésnek, és inkább egy kötelező, közvetlenül a jövőbe vetett tisztelgésnek.
Rárogyott, izzadságtól csatakos bőre az övéhez nyomódott. A férfi érezte hasának enyhe, feszes ívét kettejük között. A zümmögő neoncső zümmögött a fejük felett. Lent a gödörből elhaltak az edzés hangjai. Csend lett, mintha az egész Liga hallgatózott volna.
Hosszú idő múlva feltápászkodott. Üveges, de éles tekintettel nézett le rá. Kézfejével megtörölte a száját.
– Az emeleti ajtót lepecsételezik – mondta rekedtes, de kifejezéstelen hangon. – Úgy fogsz távozni, ahogy az inasok szoktak. Az alagutakon keresztül. Hat órádba telik. Lesz időd átgondolni, hogy melyik részével találkoztál ma este.
Leszállt róla, a szakítás hideg sokkként ért. Felhúzta a nadrágját, felvette a tunikáját, és hátra sem pillantva beleolvadt egy átjáró árnyékába, amit a férfi addig nem látott.
Bruce a priccsen feküdt, és a rozsdás acélmennyezetet bámulta, ajkán még mindig érezte a tejecske ízét, tüdejét betöltötte szexük illata és a barlang régi vérének lüktetése. A kifutón újra elkezdődött a rezgés – a Liga folytatta munkáját. Egyedül volt a zümmögő sötétségben, betöltve a nővel, beleszőve. A kivezető út egy labirintus volt. Nem volt biztos benne, hogy meg akarja találni a kijáratot.