Chapter 27: The Consecration of the Throne
Az obszidián aréna elnyelte a hangokat. Egy mély barlang csendje volt, egy sírbolt csendje, mielőtt megérkeztek a gyászolók. Papírlámpások vörös fénye vérzett az olajos padlón, megcsillanva az évezredek óta dőlő fegyvernyomok barázdáiban. A levegőben nedves kő, lemerült kondenzátorokból származó ózon szaga terjengett, alatta pedig az öreg vér vas-szagú szaga.
Bruce középen állt, a faragott szem a boltozatos mennyezetről meredt le. Mezítláb volt, csak a Liga egyszerű fekete edzőnadrágját viselte. Minden mást elvittek. A hely hűvöse átjárta a bőrét, ellenpontozva a hőséget, amely ott áradt ki, ahol órákkal korábban Talia fogai nyomták a vállát.
Siva két oszlop közül bukkant elő. Suttogás nélkül mozgott, mint egy halálos gazdaságtan bemutatója. Ő is átöltözött, szürke ujjatlan tunikát és bő nadrágot vett fel. Haja szigorú, fekete taréjként állt.
– Figyel – jelentette ki Shiva színtelen hangon. Nem nézett fel az árnyékos galériákra. – De ez nem az ő tesztje. Az enyém.
– Mi a cél? – kérdezte Bruce kissé rekedtes hangon.
– Hogy lássam, eltörsz-e. – Lassan körbejárta. – Nem a csontjaidat. A te fegyelmedet. A fikciót, amit irányításnak hívsz. A Barlangban egy reagáló lény voltál. Itt egy eszköz leszel. Az én hangszerem.
„Én nem a te játékaiddal játszom, Shiva.”
– Már az is vagy. – Megállt mögötte. Jelenléte nyomást gyakorolt a lapockáira. – Te játszottál a Barlangban. Megadtad neki, amit akart. Egy előadást. Most pedig megadod nekem, amire szükségem van. Az igazságot.
A keze kígyózott a törzse körül, nem simogatásként, hanem szorításként. Ujjai a csípőcsontja feletti izomba, egy idegcsomóba vájtak. Éles, perzselő fájdalom hasított az oldalába. Felnyögött, teste megfeszült a sértés miatt.
– A technika mögé bújsz – lehelte a fülébe. – A küldetés mögé. Az esküt erényövként használod. Én majd feltöröm a zárat.
A másik keze lecsúszott a nadrágja elején. Az érintésben nem volt csábítás. Felmérés volt. A tenyere kérges és érdes volt. Puhának, érzéketlennek találta a férfit, akit szorosan szorított a fájdalom és a megaláztatás ellen.
– Látod? – kérdezte, hangjában klinikai csengéssel. Az oldalában érzett fájdalom nem csillapodott. – A test ellenáll. Az elme elutasít. Ez a gát.
Elengedte a nyomáspontot. A fájdalom hirtelen megszűnése önmagában is sokkoló volt. Hátralépett, és egyetlen, folyékony mozdulattal levette tunikáját és nadrágját. Meztelenül állt a vakító fényben, inakkal és hegekkel teli szoborként, teljesen öntudatlanul. Teste az erőszakos hivatás útitervének számított.
– Térdelj le! – parancsolta.
Nem mozdult. Agyában végig cikáztak a taktikai lehetőségek, a lefegyverzés, a szökés. Mindez halálával vagy visszafogásával végződött. A nagyobb terv, a szabotőr türelme, engedményt követelt.
Letérdelt. Az olajos kő hideg és nedves volt a térdén.
Előrelépett, nemi ereje egy vonalban volt Talia arcával. Illata nyers, tiszta volt, egyáltalán nem hasonlított Talia parfümös komplexitására. „Felkészítesz. A száddal. Addig csinálod, amíg elégedett nem leszek a munkáddal.”
Dekonstrukció volt. A lány mechanikus feladattá redukálta a cselekedetet, megfosztva minden lappangó erőtől vagy intimitástól, amihez a férfi talán ragaszkodhatott. Összeszorult az álla. Friss, forró dühhullámot érzett, sokkal tisztábbat, mint amit Talia keltett.
– Csináld meg! – ismételte meg, hangneme nem hagyott teret a tárgyalásnak.
Előrehajolt. Kezei az oldala mellett maradtak, ökölbe szorított kézzel. Nyelvét laposan, személytelenül használta a nőhöz. A nő nem volt vizes. Dolgozott, az anatómiából ismert technikai részletekre, a nyomásra és a ritmusra koncentrált. Ez egy iktatandó jelentés volt. Egy lakat, amit kezelni kellett.
Percek teltek el a csendes, vörös kamrában. Csak a saját lélegzetvételének hangja és a halk, nedves súrlódás hangja töltötte be a teret. Semmit sem érzett, csak a feszültséget a nyakában, a padló hidegét. Aztán egy finom változás. Enyhe feszülés a combjaiban. Egy enyhe sikamlósság, ami korábban nem volt ott.
A lány keze lesújtott, és ökölbe túrt a hajába, de nem gyengéden. Vezető mozdulattal igazította a szöget, egyre nagyobb nyomást követelve. „Tessék” – jelentette ki. Parancsként, nem nyögésként.
Könyörtelenül arra a pontra koncentrált. Saját teste továbbra is különálló maradt, egy különálló entitás. Egy gépezetet kiszolgáló szerszám volt.
Fájdalmasan szorította a haját. Combjai remegni kezdtek. Halk, éles kilégzés sziszegett az orrlyukaiból. Nem a szó hagyományos értelmében vett élvezet volt ez; egy rendszer hangja volt, amely elérte a pontos, kritikus küszöböt. Hasizmai megmerevedtek. A férfi érezte a gyors, lüktető szorítást a semmi körül, a tiszta, akaratlan fizikai felszabadulás hullámát. A nő szilárdan a helyén tartotta a fejét az utolsó, remegő összehúzódások alatt.
Aztán ellökte magától. A férfi sarkán hátratántorodott, nedves szájjal, zsibbadt ajkakkal.
Lenézett rá, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt egyszer, kétszer. Arckifejezése tiszta, analitikus kíváncsiságot tükrözött. „Megfelelő” – jelentette ki. „A test edzhető a teljesítményre, akár befektetés nélkül is. Most pedig a másik állítást teszteljük.”
Lehajolt, és keze a nadrágja anyagán keresztül átölelte. Saját mély, kavargó szégyenére részben megkeményedett. A nyers biológiája, az, hogy a vér akarata ellenére reagált az ingerekre, olyan árulás volt, amitől rosszul lett.
– Egyfajta fiziológiai visszhang – tűnődött, miközben megszorította a hangszert. – Most meglátjuk, hogy a műszer képes-e ellátni elsődleges funkcióját.
Hátra lökte a kőre. Az ütés kiszorította a tüdejéből a levegőt. Mielőtt reagálhatott volna, a nő már rajta termett, térdei a vállára szorultak, testsúlya a csípőjére nehezedett. Feltépte a nadrágját, az anyag úgy szakadt el, mint a pergamen. A hideg levegő a férfi fedetlen bőrét csapta meg, majd a nő heve következett.
Elhelyezkedett, egyik kezével vezette, a másikkal a szegycsontjára támaszkodott. A szemébe nézett, tekintete olyan volt, mint a csiszolt kovakő. „Ne mozdulj. Ne vegyél részt. Légy az eszköz.”
És egyetlen brutális, könyörtelen csapással rogyott rá.
Szűk volt, hihetetlenül feszes, vad, kapaszkodó nyomás, ami a fájdalommal határos volt. Teljesen átölelte, egy utolsó, éles csípőrántással megrántva. Egy nyers sikoly szakadt fel a torkából.
Mozdulni kezdett. Nem a szenvedély ritmusa volt. Büntető, dugattyúszerű lépés volt. Fel és le, combjai és törzse erejét használva, mélyen a kőbe préselve őt maga alatt. Minden egyes ereszkedés egy igény volt, az utolsó birtokolt privát határának megsértése. Belső izmai kemény, ritmikus görcsben szorultak körülötte, nem az orgazmus, hanem a puszta, kontrollált erő erejéből, fejve, követelve őt.
– Ez az igazság, amit nem akar – morogta Shiva nyugodt hangon, miközben teste remegett. – Romantikát akar. Táncot. Ez nem tánc. Ez pusztítás.
Bruce szorosan becsukta a szemét. Az érzékszervi túlterhelés katasztrofális volt. A lány sikamlós, forró szorítása. A bőr bőrön csapódása, obszcénul hangos a kamrában. A szex, a kő és az olaj szaga. Megpróbált visszavonulni a Batarang-vázlatokba az elméjében, a szeizmikus pajzs mögé rejtett volfrámötvözet szakítószilárdságába. Az eltört. A számok feloldódtak a lány falainak érzésében, amelyek szorították, a saját ágyékában egyre növekvő nyomásban.
Nem tudta megállítani. Csípője felfelé rándult, egy áruló, ösztönös lökés találkozott a lefelé irányuló simítással. Egy halk, állatias hang hagyta el a száját.
Shiva elhúzta a száját a fogairól, de ez nem mosoly volt. „Tessék. Az állat elismeri a gazdáját.”
Őrült, pusztító léptekkel ment. Karmai a férfi mellkasába vájtak, vércseppeket csalva elő. Rövid, kontrollált lélegzetvételekben jött. Újra a saját célját üldözte, eszközként használva őt, teste egy géppé vált, amely újabb hatékony szabadulást keres.
Vesztes volt a csatában. A gyomrában lévő tekercs egyre szorosabbra húzódott, egy rugó a végsőkig összenyomódott. Elméje homályában látta Talia arcát, diadalmas mosolyát. Látta a hamis diszperziós egység vázlatait, amit mutatott neki, egy gyönyörű, halálos hazugságot. A két kép összeolvadt, az igazság és a megtévesztés, a gyönyör és az árulás.
– Gyere értem, fegyver! – parancsolta Siva, hangja kőrepedéssel teli volt.
A parancs tette. A végső felforgatás. Teste kitört, engedelmeskedve az elméje ellen üvöltött parancsnak. A megszabadulás fehér izzású lándzsája önkéntelenül, kínzóan hasított belé. Fojtott, elfojtott nyögéssel zuhant a lányba, háta ívbe feszült a hideg kőnek.
Végiglovagolt rajta, mozdulatai szaggatottá váltak, míg végül csípőjének mély, megszorításával megdermedt. Egy második, halkabb remegés futott végig rajta, egy halvány sóhaj hagyta el a száját. Befejezés, másodszorra. Hatékony.
Egy hosszú pillanatig csak a szakadozott légzésük hangja hallatszott. A vörös fény mintha pulzált volna.
Lassan feltápászkodott róla. A távolság megdöbbentően hideg volt. Ott állt, és lenézett arra, ahol a férfi feküdt, kimerülten és kiszolgáltatottan az aréna padlóján. Kiürültnek, sebesnek érezte magát.
– Az igazság egyszerű – mondta, miközben gyors, pontos mozdulatokkal húzta vissza a ruháit. – A funkciók teremtménye vagy. Felhasználhatnak téged. Felhasználtak már téged. Már csak az a kérdés, hogy ki irányít téged.
Megfordult, és visszasétált az oszlopok labirintusába, ugyanolyan nesztelenül eltűnve, mint ahogy jött.
Bruce a kövön feküdt, az olaj átitatódott a bőrével. A felette faragott szem pislogás nélkül figyelte. Érezte a ragacsos nedvességet a gyomrán, az izmaiban érzett fájdalmat, a mély, kiürült szégyent. De az űr kellős közepén, a fájdalom és a megaláztatás mögött a terv még mindig ott volt. Érintetlenül. Keményebben. Élesebben.
A szerszámot már használták. De a szerszámnak volt egy titkos vágóéle. És már majdnem itt volt az ideje, hogy a használója kezében forgassa.