Chapter 30: The Throne of Submission
A kő hideg volt. Mély, ásványi hideg, amely átszivárgott nadrágja kevlárszövésén, és egészen beléhasított combjai velőjébe. Az obszidián arénában a levegő sűrű és párás volt, magában hordozva az öreg vér vasas szagát és a templomi füstölők nyálkás édességét. A falakba vésett szigilák alig hallható zümmögést hallattak, egy rezgést, ami úgy érződött, mintha fogfájás érné a csontjait.
Elhessegethette volna őket. A számítás azonnali volt, a taktikai értékelés villámcsapásaként a szeme mögött. Shiva súlypontja túl messzire eltolódott terpeszállásban, egy hajszálnyira a sebezhetőségtől. Talia szorítása a csuklóján, bár szakértő volt, olyan erőkarra támaszkodott, amit a saját hüvelykujjának ficamításával kitörhetett volna. Már csinált ilyet korábban is.
Nem mozdult.
Nem bénulás volt. Szörnyű, lenyűgözött mozdulatlanság volt. Az a fajta, amikor a közeledő lavinát figyeli. Ez volt a következmény. Ez volt az ára annak a magnak, amit benne hagyott. Nem büntetés, hanem nevelés.
Shiva szája először a nyakát érte. Nem egy csók. Egy törvényszéki harapás, fogai a torkát vájták, egy ragadozóé, aki a bőrét teszteli. Kámfor és csípős verejték szaga áradt belőle. „Felgyorsult a pulzusa” – mondta, hangja száraz susogásként súrolta a bőrét. „De a légzése kontrollált. Fegyelmezett. Még most is.”
– A fegyelem a lényeg, húgom – mormolta Talia a férfi másik oldaláról. Súlya a combján teljes erővel nyugodott. A férfi érezte a lány melegét a ruhájukon keresztül, a nedves, kitartó ragyogást. – Ez az érc. Mi vagyunk a kovácsok.
Ajkai megtalálták azt a helyet, ahová Shiva megharapta, de a nyelve követte – lassú, lomha simogatással simította végig a fogak lenyomatát. Ez egy állítás volt, egy kitörölt szó. Bruce összeszorította a fogát, remegés futott végig a gerincén.
– Szolgálni fogsz minket – suttogta Talia a bőrébe, a szavak egészen a szívéig hatottak. – Azt a híres fókuszt, ezt a páratlan kontrollt fogod használni a mi örömünkre. Eljössz majd értünk. Aztán pedig nézni fogsz minket.
Shiva keze lecsúszott a mellkasán, végig a hasa határozott lemezein, és a nadrágján keresztül megérintette. Kemény volt. Áruló, autonóm válasz az adrenalinra, a dominanciára, a nyers szagkoktélra. Nem kegyetlenül, hanem pusztító, klinikai pontossággal szorította. „A test készséges. Mindig őszintébb, mint az elme.”
Talia olyan hanggal érintette a derekát, mint amikor széttépi a csomagolópapírt. Ujjai gyorsan és könyörtelenül kikapcsolták az övét, feltépték a zárat. Hideg levegő csapott meg fedetlen bőrén. Shiva keze visszaért az anyaghoz, szorítása kérgessé és hajthatatlanná vált. Simogatni kezdte, lassú, metronomikus tempóban, aminek semmi köze nem volt az élvezethez, hanem mindenekelőtt a mértékletességhez.
– Nézd meg! – parancsolta Talia, bár nem volt biztos benne, kihez beszél. A lány keze már elfoglalt volt, felhúzta magát egyszerű selyemszoknyáján. Irányította a férfi fejét, arra kényszerítve, hogy figyelje, ahogy megérinti magát. Ujjai sikamlósak voltak, csillogtak a szigilfény halk pulzálásában, szűk, hatékony köröket írva le. – Erre vagy ma este. Ez a feladatod.
Shiva elengedte, de csak azért, hogy megmozduljon. Egyetlen folyékony mozdulattal lehúzta bő nadrágját. A másik combjára helyezkedett, átázott redői forró, síkos csíkot húztak a bőrén. Illata pézsmásabb, földesebb volt, mint Talia jázminja. Dörzsölődni kezdett hozzá, a mozgás ringatta az egész leszorított testét. A kettős érzés – Shiva nedves melege a combján, Talia szakértő, kínzó keze a farkán – egy brutális stimulációs visszacsatolási hurkot hozott létre.
– Őt fogod elsőbbségre helyezni – jelentette ki Talia, miközben a lélegzete is egyre rövidült. Smaragdzöld szemei rendíthetetlenül a férfi szemébe szegeződtek. – A száddal. Megkóstolhatod a mestered. Aztán meg fogsz dugni. És egy cseppet sem öntesz ki belőle, amíg nem engedem.
Shiva előrehajolt, apró, félelmetes alakja eltakarta a furcsa fényt. Melleivel súrolta az arcát. „Nyisd ki” – mondta.
Nem kérés volt. Engedelmeskedett. A mellbimbója kemény hegyként dörzsölődött a nyelvére. Só és valami keserű gyógynövény íze volt. Gyengédség nélkül adta oda neki, kemény bimbóval simogatta a száját, csípője megállás nélkül simogatta a combját. Érezte, ahogy a lány egyre nedvesebb lesz, érezte a remegést, amely mélyen elkezdődik a körülötte lévő izmokban.
– Jó – dorombolta Talia. A keze satuként, időzítőként szorongatta. – Most engedd le! Teljesítsd a célod!
Shiva megmozdult, mint egy fantomváltozás a sötétben. A nő megragadta a férfi haját, ököllel megragadta a hajtövét, és a fejét a combjai közé vezette. A világ hangokra, illatokra és fojtogató, bársonyos forróságra szűkült. A nő íze intenzív, ősi volt. Ugyanazt a távolságtartó elemzést alkalmazta, mint egy bomba hatástalanításakor, a struktúrák, a ritmusok megtalálásakor. A nő egy éles lélegzettel jutalmazta, combjai a férfi füléhez feszültek. Mozdulatai kevésbé kontrolláltak, sürgetőbbek lettek, a férfi szájához dörzsölődtek.
– Igen – sziszegte Talia, miközben a saját keze gyorsabban mozgott a lábai között, a másik keze pedig kegyetlen metronómként zengett a férfi rúdján. – Törd össze! Vedd el a tökéletes fegyvert az alakjától!
Shiva orgazmusa hangtalan volt, leszámítva egy éles, fuldokló kilégzést. Egész teste megfeszült, mint egy szobor a feszültségtől, mielőtt egy sor heves borzongás rázta volna meg. A férfi arcát magához szorította, élvezve az érzést, mielőtt egy elutasító morgással ellökte magától.
Feljött levegőért, a bőre síkos volt Talia bőrével. Talia már mozdult is, félrelökve Shivát. Egyetlen, önfeledt csapással felült rá, és egy torokhangú kiáltással zuhant rá, amely visszhangzott a barlang falairól. Hihetetlenül feszes volt, mint egy izomkesztyű, amely testhez simult.
– Most pedig – vicsorgott, teste mint egy íjhúr, hátrafeszítve. – Most pedig te bassz meg engem, drágám. Te baszd meg a gyermeked anyját. Te követeled az örökségedet.
Szavai voltak az utolsó lökés. A férfi megrándult alatta, megtörve saját passzív önuralmának utolsó szálait is. Kezei a csípőjére bukkantak, ujjai a csontjába vájtak, és olyan erővel vágott bele, hogy elvette a lélegzetét. Harc volt, brutális, dugattyúszerű ritmus. A bőr csapódása úgy viszonozta a viselés, mint a lövések. Talia hátravetette a fejét, hollófekete haja lobogott, kiáltásai nyersek és diadalmasak voltak. Talia viszonozta a férfi döfését, mindent elvéve, amije volt, és többet követelt.
– Látod? – sikította elcsukló hangon. – Látod, mit alkotunk együtt? Ez az egyetlen igazság! Ez az erő!
Shiva néhány lépés távolságból figyelte, arca kifejezéstelen maszkként tündökölt, egyik kezével lustán simogatta magát, miközben figyelt.
Bruce érezte, ahogy a hullám egyre csak gyűlik, egy cunami a gyomrában, elviselhetetlen, elkerülhetetlen. Talia is érezte. Lehajolt, szája a férfi füléhez ért, hangja rekedtes, mocskos suttogás volt. „Gyere belém. Tölts meg újra. Adj nekem egy másik fiút. Csináld meg. Most.”
Nem megadás volt. Robbanás. Ordítását elnyelte a kő, ahogy kitört, a látás szélei elhomályosultak, minden izma megrándult, ahogy a férfi a lány szorító mélységeibe ürítette magát. A lány szorosan köréjük ölelkedett, kiszárítva őt saját orgazmusán keresztül, teste görcsben rándult az övén.
Hosszú percekig csak szakadozott lélegzetük nesze keveredett a távoli vízcseppekkel. Talia előrerogyott a mellkasára, mint egy holt súly, nyirkos, szex és győzelem illatát árasztó test. Shiva felállt, felöltözve, némán, majd szó nélkül eltűnt egy folyosó árnyékában.
Talia végül feltápászkodott, és egy fintorogva lecsúszott róla. Lenézett rá, ahogy a kövön elterülve, csupaszon és kimerülten feküdt. Tekintete nem volt gyengéd. Birtokló, fürkésző volt. Megérintette az alhasát, egy futó, öntudatlan mozdulattal.
– A lecke véget ért – mondta rekedtes, de nyugodt hangon. Odadobta a férfi eldobott nadrágját. – A menekülési útvonalad továbbra is aktív. A ruhád szétszerelt alkatrészei a forrástól keletre lévő kamrában vannak. A város elvétette a Sötét Lovagját.
Megfordult, hogy távozzon, csak a megvilágított kör szélén állt meg.
„Ne tűnj el túl sokáig, Bruce. A gyerek növekszik. És ismernie kell apja erejét… nem csak a hiányát.”
Ott feküdt, hallgatta, ahogy a léptei elhalkulnak. A kő hidege végre érzékelhetővé vált, egészen a lényéig hatolt. A szimbólumok zümmögése gúnyos nevetésnek tűnt. Semmi elől sem menekült. Csupán visszaküldték a frontvonalra, egy új, kimondhatatlan hadjáratot hordozva mélyen a nőben, aki mostanra a jövője egy alapvető darabját birtokolta. Feltápászkodott, minden mozdulata fájdalommal telt. A kiút szabad volt. Gotham várt rá.
De tudta – olyan bizonyossággal, ami még a kőnél is jobban megdermesztette –, hogy már nem csupán annak védelmezője. Egy szállítórendszer. Egy csődör. Egy élő, lélegző tervrajz egy olyan háborúban, amelybe soha nem egyezett bele, hogy megvívja.