Chapter 33: The Consecration of the Throne
Az obszidián aréna elnyelte a hangot, a csiszolt kő gyomrát és a visszhangzó csendet. A tömjénfüst párzó kígyókként tekeredett a fekete márványoszlopok körül, faragott jelvényeik mintha a fáklyafény ingatag táncában tekergőztek volna. A levegőben nedves kő, vas és mirha íze terjengett – a Liga keletkezésének szent szaga.
Talia középen állt, mezítláb a hideg padlón. Egy egyszerű szürke selyemkendőt viselt, csípőjén megkötve, felsőteste fedetlen volt. Bőre világított a félhomályban, egy szándékos áldozatként. Ez nem csatatér volt, hanem oltár. És ő egyszerre volt papnő és áldozat.
A szemközti boltíven lépett be, árnyékként kellett megformálódnia. Bruce. Nem Batman. Sötét vászonnadrágot viselt, ing nélkül, felsőteste halványuló zúzódások és félig gyógyult vágások térképére emlékeztetett – némelyik tőle, némelyik a város végtelen háborújából. Arca csukott ajtó volt, de szeme, amelyben a távoli fáklyák tükröződtek, vihart rejtett, amelyet a lány meg akart fogni.
– Eljöttél – mondta, hangja betöltötte az üres teret.
– Nem hagytál választási lehetőséget. – A hangja kifejezéstelen, reszelős volt. – A gyerek. Siva fia.
„Virágzik. Éppen… felmérés alatt áll.” Lépett egyet előre, a selyem susogott a combján. „Ahogy te is. Elhagytad a menedékedet az enyémért. Ez már egy kezdet.”
„Válaszokért jöttem.”
„Azért jöttél, mert én kihúztalak.” Karnyújtásnyira megállt. A férfi heve, a benne maradt harag úgy áradt belőle, mint egy kovácsmű. „Azért jöttél, mert egy részed tudja, hogy a világ, amit építesz, homok. Én követ ajánlok fel. Én származást ajánlok fel.”
„Lopást és jogsértést ajánlasz.”
– Következtetést vállalok. – Felemelte a kezét, az ujjbegyei a férfi mellkasán lévő sebhely fölé lebegtek. – Minden este Gotham gyomrába öntöd a magodat. Én csupán termékeny talajra irányítottam az áramlást.
Összeszorult az állkapcsa. Nem hátrált meg. „Mit akarsz most, Talia? Még egy előadást? Még egy… edényt?”
Mosolya pengeélű volt. „Most, szeretteim, megszenteljük.”
A mozdulata nem támadás volt, hanem igény. Ujjai a férfi vászonnadrágjának derekába akadtak, és magához rántották. Szája az övére talált, egy kemény, csípős csók, ami csupa hódítás volt, semmi vigasz. Gránátalma és keserű füvek ízét érezte. A férfi egy megtört másodpercig ellenállt, akaraterő-falként – aztán megrepedt. Halk nyögés remegett a torkában, és kezei, amelyek eddig súlyként lógtak az oldalán, felemelkedtek, hogy megragadják a csípőjét, ujjaikkal a selyembe és az alatta lévő húsba vájva.
Ez volt az elmosódás. A gyűlöletes, vágyott homály. Ahol a fogvatartó és a szerető, az erőszak és a megadás közötti határvonalak tiszta, büntető érzéssé olvadtak fel.
Megszakította a csókot, zihálva. – Feküdj a hátadra! – parancsolta rekedtes hangon.
Egy pillanatig bámult, a konfliktus belevésődött az arcába. Aztán egy lassú, vereségre emlékeztető kifújással leült a síkos, hideg kőre. A márvány melegséget szivárgott a bőréből. Felnézett rá, mint egy trónjától megfosztott uralkodó.
Talia kioldotta a selyemkendőt. Az összegyűrte a bokáját. Meztelenül állt fölötte, teste az aréna hatalmának szándékos visszhangja volt – csípője íve, sötét háromszög alakú haja, dús és nehéz mellei. Letérdelt, lovaglóülésben állt a combjain, de még nem vonta be magába. Előrehajolt, tenyerét a feje két oldalán lévő kövön nyugtatta, haja függönyön takarta az arcukat.
– Figyelni fogod – suttogta. – Figyelni fogod, ahogy elveszem, amire szükségem van. Látni fogod a pillanatot, ahogy megtörténik.
A keze a saját lábai közé csúszott. Már nedves volt, a felkészültsége fiziológiailag elárulta a hideguralmát. Simogatta magát, két ujja végigsiklott sima redőin, gyakorlott, sürgető nyomással körözve a csiklója körül. Élesen felnyögött, szemei egy pillanatra lehunyódtak, mielőtt erőltetetten kinyíltak volna, és a férfi szemébe néztek. Csillogó ujjait a férfi ajkaihoz érintette, és nedvességgel bekente őket.
– Ízleld meg a jövődet! – morogta.
Elfordította a fejét, de a lány megragadta az állkapcsát, és hátrakényszerítette. Fémes, pézsmás íz töltötte be a száját.
Aztán megmozdult. Keze megragadta a férfi farkát, ami már így is kemény, vastag és nehéz volt a tenyerében. A bejárathoz helyezte, fejét az átázott réshez nyomta. Megállt, lebegett, éreztetve vele az elviselhetetlen forróságot, a hívogató érzést.
– Ez nem szórakozásból van – mondta, bár a hangja remegett az izgalomtól. – Ez építészet.
Egyetlen könyörtelen, lefelé irányuló csapással rogyott rá.
Felpattant a kőről, egy fojtott káromkodás szakadt ki belőle. A lány hihetetlenül szoros volt, perzselő, bársonyos ököl szorította körül. Belül más volt – egy mély, megragadó mélység, ami korábban nem volt ott. Szülés utáni. Befogadó. Elültetésre termett.
– A francba! – suttogta, miközben kezei a derekára repültek, lehorgonyozva.
– Igen – sziszegte, és mozogni kezdett. – A francba. Fajta. Töltés.
Ritmájának nem az volt a célja, hogy ugrasson, hanem hogy kiásson belőle valamit. Fókuszált, dugattyúszerű intenzitással lovagolta meg, minden egyes emelkedése és süllyedése arra szolgált, hogy mélyen belefejje őt abba a termékeny bölcsőbe. Egyesülésük nedves, csapkodó hangjai obszcén ütésként visszhangoztak az oszlopokról. Belső izmai megfeszültek és verdestek a férfi rúdja körül, egy ügyes, biológiai csábításként.
– Érzed – lihegte, mellei ringatóztak, bőre a verejtéktől úgy csillogott, mint az olajozott páncél. – Érzed, hová tartozol. Nem abba a kibaszott barlangba. Nem abba a öltönybe. Ide. Bennem. A méhembe pumpálod az örökségedet.
Szavai fegyverek voltak, mindegyik csapás az elszántsága ellen. Megpróbált kapaszkodni a haragba, a sértésbe, de a teste áruló volt. Forró és maró gyönyör kígyózott fel a gerincén. Csípője kezdett találkozni a nő ösztöneivel, önkéntelenül felfelé lendült, markolatig eltemette magát. A hang, amit kiadott, nyers volt, állatias.
– Ennyi – biztatta a nő, hátradőlve és változtatva a szöget. A férfi még mélyebbre csúszott. A lány lélegzete is elakadt, az önuralom elszabadult. – Add ide. Minden cseppet. Olyan mélyen akarom érezni, ahogy közeledsz, hogy a torkomban érzem az ízét. Azt akarom, hogy a fiaid a gyomromban harcoljanak.
Saját orgazmusa hirtelen, földrengésszerű sokkként érte. Teste szorosan köré fonódott, puncija könyörtelen, tejelő görcsök sorozatában rángatózott. Egy szakadozott sikoly szakadt fel az ajkáról, visszhangozva a barlangban. Az intenzív szorítás a szakadék szélére lökte a férfit.
Akkor látta meg, smaragdzöld szemeiben – a tiszta, hamisítatlan diadal villanása egy pillanattal azelőtt, hogy a világ szertefoszlott volna.
A felszabadulás végigsöpört rajta, egy fehér izzású kitörésként, ami kevésbé tűnt élvezetnek, inkább pszichikai amputációnak. Megrándult alatta, pénisze hevesen lüktetett, miközben sűrű, tehetetlen sugarakban ürítette ki magát mélyen a nőbe. Felnyögött, a teljes elvesztegetettség hangján, ahogy az utolsó ellenállását is elszívta, magával ragadva a nő ölelő, termékeny hevébe.
Előre rogyott a mellkasára, mindkettő sikamlós és ziháló volt. Magában temette, teste meleg, oltalmazó pecsétként ölelte körül. Odabújt a férfi izzadságtól nedves nyakának mélyedésébe.
– Kész – suttogta elégedetten, rekedt hangon. – A magot elvetettük az igazi földbe.
Hosszú percekig feküdtek ott, egyetlen hang a lassuló lélegzetük és a láthatatlan forrásból áradó örökös csöpögésük volt. Végül feltápászkodott. A férfi kicsúszott belőle, és kevert nedvük egy csorda lefolyt a combja belső oldalán. Nem mozdult, hogy letörölje. Ez egy jelvény volt.
Felállt, felvette a selyemruháját, de nem öltözött fel. Lenézett a férfira, aki még mindig a kövön feküdt, kibelezve.
– Negyven nap múlva – mondta, hangneme visszatért hűvös, elemző síkjára –, tudni fogom. És neked is megmondják. Gothamnek ajándékoztad a bosszúdat. Nekem ajándékoztad a jövődet.
Megfordult és a boltív felé indult, egyesülésük bizonyítéka csillogott a bőrén. A küszöbön hátrapillantott, egy sziluettként pillantott meg a zseblámpa fényében.
– Gondolj ki egy nevet – mondta.
Aztán eltűnt, magára hagyva őt az aréna ősi, figyelő sötétségében, a szex, a vér és a tömjén illata pedig új, állandó foltként tapadt rá.