Chapter 37: The Throne of Submission
Az ólomgyűrű egy hideg, unalmas bolygó volt, amely az ujja körül keringett. Bruce a barlang homályában bámulta, a barlangban, ami már nem csak az övé volt. Jelenléte beszivárgott a kőbe. A fő monitoron gördülő adatfolyamok nem csak az övéi voltak. A pénzügyi nyomok és titkosított közlemények közé ágyazva terhességi protokollok, prenatális tápanyag-formulák, amelyek messze túlmutattak minden civil tudományon, és egy speciális inkubátorkamra vázlatai, ami inkább egy fegyvertárra hasonlított.
Alfred egy porcelán teáscsészét tett a konzolra. A mozdulat annyira megszokott volt, hogy már-már erőszakos. „Átköltözött a régi acélgyár alatti másodlagos létesítménybe. Abba, amelyet hat hónappal ezelőtt veszélyeztetettnek nyilvánítottál.”
„Tudom.”
„Az orvosi csapat a Liga hűséges tagjaiból áll. Nem sikerült beépülnöm.”
„Én is tudom.”
– Akkor mi a szándéka, uram? – Alfred hangja feszült drótként csengett. – Várni a keresztelőre szóló meghívóra? Ez a gyermek, bármi is legyen a célja, a fia lesz.
Fiam. A szó felrobbant a csendes űrben. Nem az ő világából való szó volt. Egy szó a fényképek és a járdán heverő törött gyöngyök világából.
– Azzá válik, amivé a nő teszi – mondta Bruce üres hangon. – Hacsak nem azért vagyok ott, hogy valami más legyek.
Az acélgyár létesítménye a csöpögő víz és a távoli, szubszonikus gépek szimfóniája volt. Az obszidián falú aréna átalakult. A vérfoltos szőnyegek eltűntek. Helyükön egy emelt sebészeti emelvény állt, amelyet csillogó, csendes gépek szegélyeztek, céljuk kifürkészhetetlen volt. A levegő még mindig ózontól zümmögött, de most már steril fertőtlenítőszer és valami szerves, rézszerű illata terjengett benne.
Talia a platform közepén állt, csupán egyszerű fekete ruhát viselt. Hasa hatalmas, feszes kupolaként terült szét, megnyúlt bőr és látható erek földrajzaként. Kevésbé tűnt emberinek, inkább emlékműnek. Arca verejtéktől csillogott, állkapcsa feszes volt. Két Liga-szolga, kifejezéstelen arcú nő fogta közre.
Látta, ahogy előbukkan az árnyékból. Nem meglepő. „Késésben vagy. Az első fájás tizenhét perce volt.”
Közelebb lépett, arcát a csuklya sötétbe borította. – Nem hívtál.
„Most hívom.” Hirtelen és heves remegés futott végig rajta. Elfehéredett ujjpercekkel kapaszkodott a peron szélébe. Nem kiáltott fel. Halk, reszelős kifújásként hallatszott, mint amikor kő csikorg a kőhöz. „Gyorsan mozog. A Verem öröksége. Nem marad el azóta.”
Az egyik nő felvezette a peronra, a hátára. Talia elhessegette a kezét. „Ne fogj le! Nem fogok úgy lekötözni, mint egy állatot.” Bruce-ra nézett, smaragdzöld szeme vad kihívással lángolt. „Te! Fogj le!”
Megdermedt.
„Ha van egyáltalán hasznod belőle, az most van. Ehhez… horgonyra van szükség. Légy az én horgonyom. Vagy tűnj el.”
Közeledett, levette a kesztyűjét. Csupasz kezei ostobán, sebezhetőnek tűntek. A vállára helyezte őket. A bőre forró volt, mint a kemence. Újabb görcs fogta el, gerince felrántódott az asztalról. Izmai vaskábelekként nyúltak ki. Megragadta az alkarját, körmei mélyen a földbe vájtak, vércseppeket fakasztottak.
– Jó – sziszegte összeszorított fogakkal. – Most már te is benne vagy.
A következő óra ősi ritmusba olvadt. Az időt nem percekben mérték, hanem a testében egyre növekvő feszültség hullámában, amely csendes, gyötrelmes csúcsként csapott le, majd lezuhant, lihegve és dühösen hagyva őt. Minden fájdalomcsillapítást visszautasított. „Éreznem kell” – vicsorgott. „Emlékeznem kell az árára.”
Párbeszéde fegyverként hatott rá, minden egyes szó szúrós rohamok között zúdult rá.
– A te magod tette ezt – köpte, miközben verejték csöpögött a szemébe. – Ez… a tépkedés. Ez a te örökséged, Bruce. Nem a birtok. Nem a szimbólum. Ez a hústépés.
Nem szólt semmit, csak ölelte, és magára öltötte a szorítás büntetését.
Változás. Az orvos, egy sovány, gödrös szemű férfi, megszólalt. – A fej megkoronázva.
Talia egész teste megmerevedett. Másfajta küzdelem tükröződött most a szemében – nem a fájdalom, hanem egy szörnyű, biológiai kényszer ellen. „Nem. Még nem. Ez nem…”
– Nyomd, Talia! – hallotta Bruce a saját hangját, rekedtes, idegen hangon.
Felsikoltott. Nem fájdalmas sikoly volt, hanem nyers, hamisítatlan erőfeszítésé, egy hang, ami az aréna falait súrolta és megremegtette az olajlámpásokat. A nő tolta, és a férfi is vele tolta, súlya ránehezedett, ahogy felfelé küzdötte magát, tökéletes, ellentétes erőként.
Hirtelen, megdöbbentő szabadulás hallatszott. Egy csúszós, nedves roham.
És akkor hang.
Egy éles, felháborodott, vibráló kiáltás hasított át a gépek zümmögésén és a vér szagán.
Az orvos a karjában tartotta a gyermeket – egy fiút, vérrel és gyomrával maszatos arccal, tökéletesen, visítva. Nem helyezte Talia mellkasára. Elkezdte a gyors, klinikai Liga-protokollt: szívás, vizsgálat, egy szúrás vérmintavétel céljából.
Talia hátraesett, mellkasa zihált. Elfordította a fejét, tekintete a gyermekre vándorolt. Semmi lágyság nem volt benne. Nem csoda. Egy tábornok tekintete volt ez, aki egy új, erős tüzérségi eszközt méreget. „Ép?”
„Minden paraméter kivételes” – mondta az orvos.
„Add őt nekem.”
Az orvos, miután egy tétovázó pillantást vetett Bruce-ra, a hasára fektette a bepólyált csecsemőt. Talia felemelte a még mindig remegő kezét. Nem ringatózott. Megvizsgálta. Ujjával végigsimított az apró, ökölbe szorított kezén, a fejbőr sötét pihéjén. Leltárt készített.
Bruce figyelte, az érzések örvénye fenyegette, hogy eltöri a szegycsontját. Ez a fia volt. Ez az apró, dühös lény. És ő egy árucikk volt egy vérfoltos asztalon egy orgyilkosok barlangjában.
Talia vizsgáló tekintete lejjebb csúszott. Könyörtelenül gyakorlatias volt, ellenőrizte, megerősítette a helyzetet. Tekintete Bruce-ra villant, sötét tudás tükröződött benne. A lábai között még friss volt a vérzés. A szülés traumája élénken, nyersen élt benne.
– Hagyjatok magunkra! – parancsolta az inasoknak és a doktornak. Eltűntek az árnyékban.
Csak ők hárman maradtak. A sírás elhalkult a baba halk, remegő lélegzetvételébe. Az aréna szörnyű csend lett.
Talia megmozdult, fintorogva, de tekintete Bruce-ra szegeződött. – A kötés még nem teljes – mondta rekedt, de határozott hangon. – A rituálé egységet igényel. Fizikai egységet. Most.
Értetlenül bámult rá. – Vérzel. Te csak…
– Tisztában vagyok az állapotommal – vágott közbe a nő. – A szövetek fel vannak szakadva. Fel vannak szakadva. Sebezhetőek. Ez a lényeg. Magaddal viszel. Itt. Most. A fiunkkal mellettünk. A paktumot a létrejöttének bizonyítékával fogod megpecsételni.
Szörnyű volt. Középkori. Tökéletesen, teljes mértékben Talia.
"Nem."
– Igen. – Gyengéden oldalra tolta az alvó csecsemőt a peronon, még mindig elérhető távolságban. Széttárta a lábait, ami nyers, brutális meghívás volt. A szülés utóhatása egyértelműen látható volt – a duzzadt, traumatizált hús, a vér és folyadék sikamlós keveréke. – Ez a csatatér, amelyet te választottál. Ez a föld, amelyet te nyertél meg. Igényeld. Vagy elveszíted őt.
Tiszta, fehér düh robbant fel benne. De alatta szörnyű, fojtogató vonzerő lakozott. Az állati vonzalom, ami mindig is ott volt, most groteszk mértékben felerősödött a vér, a születés illata és a nő puszta, legyőzhetetlen akarata miatt. Egy pillanat alatt megkeményedett, zsigeri árulás volt a saját teste részéről.
Babrált az öltönyével, hogy kiszabadítsa magát. Durva volt, jobban dühös volt magára, mint a lányra. Átlépett a lányon, megtámaszkodott az asztalon, és elkerülte, hogy a mellettük álló gyerekre nehezedjen a súlya.
– Nézz rám! – követelte.
Meg is tette. Az arca sápadt, kimerült és diadalmas volt.
Egyetlen brutális, felületes döféssel hatolt belé.
Felnyögött, éles, fájdalommal teli levegőt vett. Belülről perzselő, nedves, széttépett húségető kohó volt, hihetetlenül szoros és forró. Nyomasztó volt, az erőszak és az intimitás nyers keveréke, ami az obszcénnel határos volt. Mozdulni kezdett, rövid, büntető mozdulatokkal. A hang nedves és mocskos volt.
– Mélyebbre! – nyögte, miközben a feje lüktetett. – Bassz meg, Bruce! Bassz meg, hogy a fiad is ebbe a világba került. Tönkretess minket!
Engedelmeskedett, egyre mélyebbre süllyedve a fájó, barátságos hőségbe. A lány körmei a hátát kaparták. Olyan nyers volt, olyan nyitott, minden mozdulata a fájdalom és az intenzív, perverz izgalom keveréke. Sírásai nem az élvezetből fakadtak, hanem a nyers, elsöprő érzésből, az elmosódó határokéból.
Kezdte elveszíteni önmagát, a világ egyre szűkült, és egyre jobban összeszorult a körülötte lévő lány ölelésének érzése, a vér és a szex szaga, az apró, alvó alak, csupán pár centire a csípőjétől. Teljesen elbaszott volt. Ez volt a legvalóságosabb dolog, amit valaha tett.
Áthatolta a csúcspont, a megkönnyebbülés rohama, ami kevésbé tűnt élvezetnek, inkább metafizikai megadásnak. Átöntötte magát ebbe a feldúlt mederbe, egy végső, keserű billogozásba. Lerogyott mellé a keskeny asztalra, vigyázva, nehogy összenyomja a babát.
Ott feküdtek egy kupac izzadságban, vérben és drogban, mindhárman.
Hosszú csend után Talia megszólalt, hangja a kimerültségtől és a bizonyosságtól üres volt. Többé nem érintette meg a gyereket. Csak az obszidián mennyezetet nézte.
– A neve Damian.