Chapter 44: The Throne of Submission
A kőjárat egy torokként nyelte el teljesen. A levegő hidegebbé, szárazabbá vált, ősi pergamenek és szárított gyógynövények illatát árasztotta. Bruce automatikusan mozgott, teste taktikai ösztönökre hagyatkozva működött, miközben elméje statikus űrben tántorgott. A lány érzése, az összenyomó szorítás, a fojtott hang, amit kiadott, ahogy közeledett – ismétlődően játszott, beborítva az előtte lévő utat. Bruce lenyomta, ugyanolyan brutális hatékonysággal rekeszekre osztva, mint ahogyan egy kificamodott csontot szokott rögzíteni.
A jobb oldali harmadik ajtó dísztelen cédrusból készült, világosabb az obszidiánnál. Hangtalanul kinyitotta.
A szoba kicsi volt, spártai, egyetlen izzó parázs melegítette. Egy alacsony szalmazsákon, durva gyapjútakaró alatt egy tíz év körüli fiú aludt. Sötét haja a homlokára hullott, amely kétségtelenül az övé volt. Az állkapocs íve, a homlok vonala – mintha saját gyermekkorának torz tükrébe nézett volna. Damian. A fia. Valósága, vizuálisan megerősítve, fizikai csapás volt. Az ajtóban állt, megbénítva az ellentmondások viharától: vad, idegen védelmező vágy; hátborzongató rémület a fiú helyzetétől; gyomorszájú düh egy évtized ellopása miatt.
A fiú szeme hirtelen kipattant. Talia szemei voltak – élénkek, élesek, smaragdzöldek. Nem volt gyerekes álomköd, csak azonnali, felmérő éberség. Nem riadt meg. Egyszerűen csak nézett.
– Te vagy a Batman – jelentette ki a fiú tiszta, akcentus nélküli hangon. – Legyőzted Kirant. Hallottam a visszhangokat.
Bruce csak bólogatni tudott, a hangja rekedt volt.
„Anya azt mondta, hogy talán eljöhetsz. Azt mondta, szeretnéd magad is látni a bizonyítékot.” A fiú felült, a takaró lehullott róla. Egy egyszerű vászon pizsamát viselt. „Igaza volt.”
– Tudod, ki vagyok? – nyögte ki végül Bruce, a szavak a torkát kapargatták.
„Te Bruce Wayne vagy Gotham Cityből. Te vagy a létezésem biológiai közreműködője. Te vagy a nagyapám víziójának ellensége. És te egy rátermett harcos vagy.” A fiú hangsúlytalanul sorolta fel a tényeket. „Anya arra utasított, hogy hajnalban mutassam meg neked a kiképzőudvaromat. Ott leszel?”
A klinikai boncolás nyugtalanítóbb volt, mint bármilyen érzelmi kitörés. Ez egy fegyverként nevelt gyerek volt, aki az apját működési paraméterek halmazaként katalogizálta. Az ütő az álomban. Nem a remény szimbóluma. Egy kuriózum. Egy taktikai adat.
– Megteszem – mondta Bruce.
Damian egyetlen, elégedett bólintással válaszolt, majd visszafeküdt, és oldalra fordult, mintha egy szolgát küldene el. A kihallgatásnak vége volt.
Bruce becsukta az ajtót, és homlokát a durva fának támasztotta. A benne lévő káosz hideg, egyetlen elhatározássá erősödött. Tudta, hol van. Megerősítette. A következő fázis a kimentés volt. De a labirintus aktívan ellenséges volt, úrnője pedig egy rémisztően változékony változó lény.
Megtalálta a kamrát, ahová Talia irányította – egy üres cellát egy priccsel és egy vízmosóval. Nem aludt. A priccsen ült, hallgatta a földalatti csendet, kijáratokat térképezett fel, valószínűségeket számolgatott. Talia illata még mindig a bőrén érződött.
A hajnal egy elméleti koncepció volt, ami négyszáz lábbal a föld alatt volt. A bizonyos csatornákat borító lumineszcens algák időzített eltolódása szolgált a cirkadián ritmus jelzéseként. Bruce már a kijelölt kiképzőudvaron volt – egy széles, természetes barlangban homokos talajjal, edzőbabákkal és fegyverállványokkal –, amikor Talia belépett Damiannal.
Megváltozott. Egy sötét hajú, gyakorlatias kiképző gi váltotta fel a selyemköntöst, haját szigorú fonatba kötötte. Úgy nézett rá, mintha a trónon lezajlott megrázó találkozás soha nem történt volna meg, tekintete hűvös és tanulságos volt. „Figyelj meg” – mondta Bruce-nak, nem kérésként.
A következő órában figyelte, ahogy fia egy pengés bottal szerelt kiképzőbabákat szed szét, hibátlan akrobatikus sorozatokat hajt végre, és halálos erő filozófiai tételeit ismétli el egy felfüggesztett bőrbaba ütőpontjaival párhuzamosan. A fiú lélegzetelállítóan, borzasztóan ügyes volt. Minden mozdulata gazdaságos volt, pazarlástól mentes. Nem volt benne öröm, csak cél.
„Megint” – mondta Talia rekedtes hangon. „A szög 3,2 fok volt, ami nem volt hatékony.”
Bruce figyelte, a gyomra jéghideg csomóvá változott.
Ezután Damiant elküldték a fürdőbe. Talia ott maradt, és felvett egy gyakorlókést egy állványról. Megforgatta az ujjai között, a mozgás hipnotikus volt.
„Ő a te örökséged, megfosztva a gyengeségedtől” – mondta. „Ő az, akire Gothamnek szüksége van, még akkor is, ha az a romlott megváltásért kiált.”
– Még csak egy gyerek – mondta Bruce halkan. – Fegyvert csináltál belőle.
„Fontossá tettem őt.” Elhajította a kést. Az egy távoli célpont közepébe fúródott. „A világ nem kényeztet. Felemészt. Felkészítettem őt, hogy először felfalja.”
Odament hozzá, majd karnyújtásnyira megállt. A klinikai oktató eltűnt, helyét az ismerős, átható intenzitás vette át. „Láttad az értékét. Érzed a vonzerejét. Az ösztönét, hogy formálja, irányítsa. Erősebb, mint amire számítottál.”
Csendben volt.
„A tiéd lehet. Ez a befolyás. Egy rész ebből a jövőből.” Tekintete elidőzött a férfin. „Az ár nem a lelked, Bruce. Csupán a makacs, magányos békéd.”
Azon az estén bejött a cellájába. Ezúttal nem színlelte a stratégiát vagy a vitát. Egyszerűen belépett, becsukta az ajtót, és megállt előtte, ahol az a priccsen ült. A gi eltűnt. Csak egy áttetsző, fekete kendőt viselt, lazán megkötve a csípőjén. A szándékos provokáció kézzelfogható volt.
– Elmész – jelentette ki. – Összegyűjtötted az adataidat. Az agyad már az útvonalakat, az elterelő taktikákat, a fiú ellenállási küszöbét számolgatja.
"Igen."
– Akkor vigyél magaddal valami mást – mondta, és leengedte a burkolatot.
Mielőtt felállhatott volna, ráült, ölébe ült a keskeny priccsen, térdei a combját szorították. Kezei keretezték az arcát, nem gyengédséggel, hanem követelőző birtoklással. Szája mély, emésztő csókban találta az övét, mely keserű tea és kérlelhetetlen akarat ízét idézte. Nem küzdött ellene. Egy végső, dühös megadásra elkerülhetetlennek tűnt, az utolsó gőzkitörés egy lezárt kazánból.
Kezei megragadták a csípőjét, ujjai a feszes izomba mélyedtek. Kissé megemelte a lányt, és a már amúgy is keményedő farkára nyomta. A lány a szájába kapott, belső izmai éles, meglepett görcsben feszítettek, mielőtt nedves, forró szorításba ellazultak.
Nem volt benne romantika, nem volt lassú égés. Egy őrült, őrlő ütközés volt. Kínzó ritmussal lovagolt rajta, körmei a vállát vájták az ing anyagán keresztül. Mellei ringatóztak az arca előtt, és a férfi a szájába kapott egy mellbimbót, amelyet alighogy felszakította a bőrét, beleharapott. Felkiáltott, csípője megremegett, mielőtt keményebb, gyorsabb tempóra váltott.
– Erre fogsz emlékezni – lihegte, lehelete forró volt a férfi fülében. – Nem az erkölcsi egyenletekre. Erre. Ahogy a puncim fojtogatja a farkadat, miközben a fiad a folyosó végén alszik. Ez a forróság. Ez a kibaszott… igazság.
Egy morgással fordította a hátára, a priccs hevesen rázkódott a kőfalhoz. Beleütközött, a szög egyre mélyebb, valahogy tolakodóbb lett. Minden döfés egy szótlan érv volt. Enyém. Nem a tiéd. Egy személyé. Nem fegyveré. A bőr csattanása, az olcsó priccs nyikorgása, a rongyos, trágár biztatások betöltötték az apró cellát.
Érezte, ahogy az orgazmusa feltekeredik, egy feszes drót, ami majdnem elpattan. A lány megérezte, lábaival a férfi háta köré fonódott, sarkával pedig Kiran ejtette sebekbe vájt.
„Gyere belém!” – követelte rekedtes suttogással. „Tölts fel! Érezni akarom. Magamban akarom hordozni.”
A parancs áthatolt a ködön. Egy taktikai húzás az állati cselekedeten belül. Egy pillanatra tisztán látta az időzítést, a könyörtelen agressziót, ezt az egész előre megtervezett látogatást. Megpróbált kivonulni.
Lábai úgy kulcsolódtak össze, mint a satu. Keze lesiklott közéjük, ujjai a férfi rúdjának tövét körözték, kegyetlen, mindentudó pontra nyomva. – Túl késő – sziszegte diadalmasan.
Az orgazmus átszakította, kontrollálhatatlanul és pusztítóan. Tehetetlen, reszelős kiáltással ömlött belé, teste meghajolt, ahogy a pulzusok mintha mindent kiszívtak volna belőle – akaratot, stratégiát, dacot. A nő magában tartotta, lassú, összeszorított összehúzódásokkal fejte, mély, remegő elégedett sóhaj hagyta el a száját.
Amikor végre összeesett mellette, kimerülten és üresen, felkelt az ágyról. Lenézett rá, halvány, kifürkészhetetlen mosoly terült szét duzzadt ajkán. Felvette a kendőjét, lassan megkötötte, és úgy figyelte, ahogy egy vegyész figyeli a férfit egy határozott reakcióban.
– Kilenc nap múlva – mondta halkan – biztosan tudni fogom. Az itteni alkimistáknak próbáik vannak. Ősiek. Csalhatatlanok. – Kezét a hasára helyezte. – Az örökség, amit meg akarsz menteni, most sokkal… közvetlenebbé vált.
Aztán elment, egyetlen további szó nélkül.
Bruce a sötétben feküdt, szexük sűrű, vádló szaga terjengett a levegőben. A cella falai, az egész felette lévő hegy, mintha új, kiszámíthatatlan súllyal nehezedtek volna rá. Egy fiúért jött. Úgy tűnt, egy másik fiú magvával távozik. Végső győzelme nem az arénában vagy a trónon volt, hanem mélyen a sötét, termékeny biológiában, amelyet olyan szakértő módon fegyverré alakított.
Valahol, messze fent, azt képzelte, hogy egy denevér halk, kétségbeesett kiáltását hallja, amint csapdába esett és egy végtelen barlangban körözött. Visszhangzott a koponyájában, tükörként a csontjaiba zárt pániknak.
Visszhangzott a koponyában, tükörként a csontjaiba zárt pániknak.
A visszhang fizikai kalapácsolássá változott a szeme mögött. Bruce gépiesen öltözködött, ruhája anyaga dörzsölődött a bőrön, amely még mindig zümmögött a lány utolsó parancsának megszegésétől. Minden precíz mozdulat – csat, kapaszkodó, szíj – hiábavaló kísérlet volt arra, hogy újra összerakja az irányításának szétszedett architektúráját.
Nem a cellában, és nem is az edzőbarlangban találta, hanem egy olyan szobában, amit korábban nem látott. Kifejezetten orvosi jellegű volt, csupa csiszolt acél és hideg kék fény, brutális kontrasztban az ősi kővel. Egy alkímiai eszközökkel teli asztal mellett állt, egy karcsú üvegcsét tartva a pislákoló parázstartó fénye felé. Egyszerű vászonruhát viselt, haja kibontva. Tudta, hogy a sebezhetőség egy jelmez. A játék egy újabb rétege.
– Pontos vagy – mondta, anélkül, hogy megfordult volna. – A minta meggyőző.
„Minta.” A szónak savanyú íze volt.
– Persze. Nem gondoltad, hogy csak találgatásokra hagyatkozom? – Végül ránézett, tekintete a hideg lángot tükrözte. – A test felfedi titkait azoknak, akik tudják, hogyan kell kérdezni. Vizelet. Vér. A suttogások egészen tiszták. – Letette a fiolát. Sötét méz színű folyadék volt benne. – A vegyület egy specifikus hormonális jellemzőre reagál. Ez most már egy végleges, megfigyelhető tény.
Bruce világa leszűkült arra a kis üveghengerre. A gyermek – Damian – egy absztrakt kép volt, egy fegyver, amit vissza kellett szereznie. Ez egy gyarmatosítás volt. „Te tervezted meg. Az időzítés. Minden.”
„Lehetőségeket vezényeltem ki.” A nő odasétált hozzá, a váltás anyaga a combján susogott. „Az aréna a szenvedély volt. A trón a büntetés. A cella a számítás. Minden környezet egy másik aspektusát emeli ki az emberből.” Megállt elérhető közelségben, illata áthatolt a kémiai levegőn. „Szükségem volt arra az aspektusra, amelyet a legnehezebb volt feladnod. A magodra, amelyet nem fertőzött meg a habozás. Megkaptam.”
A beismerésének dühöt kellett volna kiváltania. Ehelyett jeges tisztaság telepedett rá. Ez volt az igazi csatatér. „Szóval ez a te eszközöd. Egy túsz, aki még nem lélegzik.”
– Tőkeáttétel? – Halkan, őszintén felnevetett. – Ez örökség, te kibaszott idióta. Te tranzakciókban gondolkodsz. Én dinasztiákat építek. – Kezét laposan az alhasára nyomta. – Damian volt a koncepció bizonyítéka. Ez a tömegtermelés. A te igazságod, felhígulva és megsokszorozva a Liga méhében. Nem birtoklok semmit. Valamivé válok.
Megragadta a karját, és ujjaival belemélyesztette az izmát. – Azt hiszed, ettől majd elmegyek?
– Tudom, hogy meg fogod tenni. – Nem húzódott el. A másik kezét felemelte, ujjai kegyetlen, gyengéd paródiát alkotva végigsimítottak az állán. – Mert a lelked mélyén a természetvédő vagy. Véded, ami van. Most pedig egy darabka abból, ami van, belém szövődött. Megkockáztatod, hogy kitépd? – Hangja összeesküvés-szerű suttogássá halkult. – Megütöd a hasat, amely egy potenciális Wayne-t hordoz? Apád vérvonalát, Bruce. Nem csak egy fiút. Egy almot.
Forró, epés undor öntötte el a torkát. Hátranyomta a lányt az acélasztalnak, a műszerek csörömpöltek. Racionális része menekülési tervekért, semlegesítésért kiáltott. Az állati része, az a rész, amelyet módszeresen táplált, csak a fenyegetést látta. Rászorult, teste a hideg széléhez szorította az övét.
„Te gonosz picsa.”
– Igen – vigyorgott, és kivillantotta a fogát. – És emiatt most reménytelenül kemény vagy. Érzem. – Előrebillentette a csípőjét, a puha vászondarabot a férfi nadrágjának merev anyagához dörzsölve. – A tested tudja az igazságot, amit az elméd elutasít. Ide tartozol. Az ellenségedet tenyészted. A sötétségbe dugtad az örökségedet.
Elszakította a vászoningét. Az törékeny csattanással engedett szabadon, feltárva a bőrét a klinikai fénynek. Semmi finomkodás, semmi bevezetés. Lehúzta a cipzárt, kiszabadította sajgó farkát, amely még mindig sima volt az előző találkozásuktól. Az egyik lábát a karjára akasztotta, széttárva a lányt, és egyetlen, brutális döféssel beleütközött.
Nedves volt, párás, tapadó hőség fogadta a behatolást lüktető szorítással. Kínzó, dugattyús ritmussal bökte az asztalhoz, minden lökés megrázta a testét, megcsillogtatta az üvegedényeket. Ez nem szenvedély volt. Ez egy rombolás.
– Ez… – morogta, és előrelendítette a csípőjét – …az a dinasztia, amit akartál?
Hátravetette a fejét, nyakában feszültek az inak. Minden csapódást csípőmozgással fogadott. „Ez… egy kezdet” – zihálta, miközben körmei végigsúrolták a férfi páncélruhája hátát. „A francba. Igen. Add ide. Az egészet. Süsd el mélyen.”
Szavai obszcén katalizátorként hatottak. Teljesen belehasított, a bőr csapódása hangos volt a steril szobában. Érezte, ahogy a lány összeszorul körülötte, egy vad, tejelő görcs hullámként kezdett végigfutni a testén. Belső izmai mohó ökölként kapaszkodtak a férfi farkába.
– Gyerünk már! – gúnyolódott, és elállt a lélegzete. – Csináld! Lődd a hiábavaló gothami bűntudatodat egyenesen a kibaszott petefészkeimbe. Jelöld a területed, te kétségbeesett állat!
Gúnyolódása elszakította az utolsó szálat is. Egy nyers, fojtott kiáltással markolászta el magát, és erőszakos, kiürítő kitörésként érkezett. Forró felszabadulás lüktetései öntötték el a lányt, és érezte, ahogy a lány orgazmusa elfojtja, kifacsarja őt, a biológia szinkronizált elárulásaként.
A férfi a nő vállához rogyott, homloka nedves volt, a szoba vegyi szaga most az izzadság és a szex sójával keveredett. A nő felemelte a kezét, ujjai a férfi hajába túrtak, nem vigasztalásból, hanem birtoklásból.
Egy hosszú pillanat után a nő eltolta magától. A férfi kicsúszott a kezéből, a kimerült, sima hang végleges volt. A nő a lábai közé nézett, majd vissza rá, hideg, győzedelmes számítással a szemében.
– Tessék – mondta nyugodt, klinikai hangon. – Tekintsük úgy, hogy a szerződést megerősítették. – Magára húzta a szakadt inget. – Az első csak egy vázlat volt. Ez? Ez az aláírt kiadás.
Bruce felhúzta a cipzárt, mozdulatai ólomszínűek voltak. A pánik elmúlt, kiégett, helyét egy üres, csengő bizonyosság vette át. Nemcsak felfedte a terhességét. Bebizonyította, hogy használni is tudja. Igen, egy lánc volt, de Bruce érezte, ahogy minden egyes eltelt másodperccel szemről szemre kovácsolódik benne.
– Damian velem jön – mondta, a szavak a maga teljességében hangzottak voltak. – Ma.
A lány végigmérte, majd lassan bólintott, mint egy vezér, aki egyetlen mezőt engedett át egy sokkal nagyobb táblán. „Ahogy megbeszéltük. Fogd a koncepcióbizonyítékodat. Megvan a gyár.” – Intett az ajtóra, és legyintett a csuklójával. „A keleti alagútnál vár. Abban, amelyik a folyóhoz vezet. Azt javaslom, ne maradj sokáig.”
Megfordult és kiment, a belső hő szelleme még mindig rátapadt, az ütközésük illata pedig olyan biztosan nyomot hagyott rajta, mint egy billog. A kijárat felé indult, a fia felé, minden egyes lépését nehézzé tette a tudat, hogy valami sokkal veszélyesebbet hagy maga után. Nem egy gyerek volt. Egy ketyegő óra, húsból és vérből, és a visszaszámlálás már elkezdődött mélyen a lányban.