Chapter 45: The Throne of Submission
A keleti alagút nem menekülőút volt. Egy szülőcsatorna. Minden oldalról nyirkos, lüktető szikla préselte be, az egyetlen fényt a biolumineszcens gombák árasztották, amelyek beteges zöldre festették a falakat. Damian előtte haladt, néma árnyékként, egyszerű Liga-öltözékben, léptei nem adtak ki hangot. A fiú nem szólt, mióta elhagyták a celláját, csak bólintott, amikor Bruce megmutatta az irányt. Súlya – élő, valóságos, az övé – olyan figyelemelterelés volt, amit Bruce nem engedhetett meg magának. Minden érzéke a mögöttük lévő sötétségre volt hangolva, egy elhajított tőr suttogására, egy rejtett gáz felszabadulására várva.
Először azt hallotta: a légnyomás változását, egy halk kattanást a mennyezet felől tíz méterre tőle. Előrelendült, megragadta Damiant a tunikája borotvájánál fogva, és hátrarántotta, miközben a sziklapadló egy része eltűnt, felfedve a csillogó, vasszögekből álló gödröt. A fiú szorosan gurult, majd leguggolva pattant fel, szeme nem félelemtől, hanem analitikus tisztelettől húzódott össze.
– Nyomólap – jelentette ki Damian. – Rosszul volt kalibrálva. A kő elszíneződött.
Bruce nem válaszolt. A csapda egy üzenet volt. Elengedlek, de az én feltételeim szerint. Még mindig az én útvesztőmben vagy.
Még három hasonló akadályt sikerült leküzdeniük – egy beindított nyíllövést, egy félrevezető utat az alagút elágazásában, egy elcsúszó falat, ami elválasztotta őket. Damian megoldotta az utolsót, apró ujjai nyugtalanító ismerősséggel találták meg a rejtett emelőszerkezetet. Végül a rohanó víz hangja felerősödött, és az alagút egy hatalmas, természetes barlangba nyílt. Egy földalatti folyó zúgott át a közepén, fekete és jeges vízzel. Egy csipkézett kiemelkedéshez egy egyszerű, megerősített gumitutaj volt kikötve.
A tutajon Talia ült.
Egyedül volt. Ismét egy harcos praktikus öltözékét viselte, de fegyvertelenül. Egyetlen, kerámia kulacs állt mellette. Haja szigorúan hátra volt kötve, kiemelve arca éles szögleteit. Nem egy meghiúsult stratégának tűnt, hanem egy türelmes horgásznak.
Damian megdermedt, testtartása hivatalossá változott. – Anya.
– Menj a tutajhoz, ibni! – mondta, hangja túlharsogott a víz morajlásán. – Ellenőrizd a készleteket.
A fiú engedelmeskedett anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna Bruce-ra; apró alakja a feltételes hűség mintaképe volt. Bruce az alagút szájánál maradt, minden izma megfeszült.
– Nem gondoltad volna, hogy hagyom, hogy egy utolsó szó nélkül ellopd a Démon örökösét? – kiáltotta. – Egy méltó búcsú.
– Indulunk – mondta Bruce színtelen hangon.
„Te is. Ő is. Én maradok.” Felállt, a tutaj kissé ringatózott. „Ez a folyó egy tehercsatornába torkollik öt mérföldre északra. Innen már ismered az utat. Az út szabad.” Felvette a kulacsot. „De egy király nem hagyja el a királynő asztalát anélkül, hogy részt venne a lakomán.”
Leszállt a tutajról a sziklás partra, magára hagyva Damiant a leltárával. Odalépett Bruce-hoz, és pont Bruce közelében állt meg. A folyó párája beborította a bőrét.
„Elvettél tőlem valamit. Én is elvettem tőled valamit. Aztán te is elvettél valami mást.” A keze az alhasán pihent, a gesztus egyszerre birtokló és hegyes volt. „A mérleg nincs egyensúlyban. Nálad van a fegyver, amit én kovácsoltam. Nálam van a következmény, amit te ültettél el. De te… még nem fogadtad el igazán a tetted valóságát.”
Kihúzta a lombik dugóját. Meleg és idegen illat hasított át a nedves, ásványi levegőn – édes, fémes, mélységesen organikus.
– Tíz hét telt el az aréna óta – mondta, válaszolva a fel nem tett kérdésre. – A testem megkezdte az átalakulását. Felkészül a… örökségedre. – Felé nyújtotta a kulacsot. – Ez az első termés. Dinasztiád üzemanyaga, Wayne. Idd meg.
Azonnali, forró undor gyötörte. „Megőrültél.”
– Én vagyok? – Smaragdzöld szemei világítottak a gombaszerű derengésben. – Ez a legalapvetőbb tranzakció. Az élet. Te belém zúdod a tiédet. Én elkezdem átalakítani. Ez a termék. Elutasítani azt jelenti, hogy elutasítod magát a cselekedetet, elutasítod a gyökeret eresztő gyermeket. Elutasítani azt a részedet, ami most már visszavonhatatlanul az enyém.
Közelebb lépett. A szag elviselhetetlen volt. „Meg akarsz menteni egy fiút? Bizonyítsd be, hogy el tudod viselni a származását. Bizonyítsd be, hogy nem csak egy vandál vagy, aki nyomot hagy, és elmenekül az ebből fakadó káosz elől. Vidd el. Fald fel. Vagy a nagy Batman túl tiszta ahhoz a piszkos, fizikai igazsághoz, amit alkot?”
Groteszk hatalmi játszma volt, perverz biológiával rétegezve. Végső bélyegzés. Bruce a lombikba meredt, gondolatai száguldoztak a lehetséges következményeken – méreg, drog, pszichológiai hadviselés. De a nő testtartása, a nyers, kihívó tekintet egy mélyebb, zsigeribb rituáléról árulkodott.
Elvette a kulacsot. A kerámia meleg volt, mintha a lány testének melegétől kapta volna. Ajkához emelte, tekintete a lányéba szegeződött. A folyadék sűrűbb volt a víznél, melegség áradt belőle. Az íz elöntötte a száját – émelyítően édes, sós, vasas utóízzel, ami félreérthetetlenül, émelyítően biológiai volt. A megadás, a bűnrészesség, a sötétségben és húsban kovácsolódott kötelék íze volt.
Nyelt. Melegítő, tolakodó jelenlétként borította be a torkát.
Valami diadalmas és vad dolog villant át Talia arcán. Eltávolodott tőle, keze kinyúlt, hogy megfogja a férfi tarkóját, erős szorítással. Megcsókolta, nyelve behatolt a szájába, tapogatózott, ízlelgette az imént elfogyasztott étel maradványait. Ez egy követelőző csók volt, erőszakos és mély.
Amikor eltörte, lehelete forró volt az arcán. – Most már tudod – suttogta rekedt hangon. – Minden alkalommal, amikor ránézel, emlékezni fogsz arra az ízre a nyelveden. Az én testem tartja fenn a tiédet. Az én áldozatom. Az én irányításom.
Az undor megcsavarodott, összeolvadva egy hirtelen, nemkívánatos forrósággal. Az aktus intimitás, nyers, tabunak számító testisége rövidre zárta az undorát, és valami sötétebbet, ősibbet gyújtott fel. Érezte, hogy megkeményedik, áruló válaszként a nő dominanciájára.
Ő is érezte, csípője a férfiéhoz nyomódott. „Látod? A tested megérti. Vágyik a romlottságra.” Kezei a férfi övére vándoroltak, könyörtelen hatékonysággal mozgatva azt. „Egy utolsó adag. Emlékeztető az útra.”
Meg kellett volna állítania. Nála volt a fiú, a menekülési útvonal. De a gyomrában lévő meleg folyadék lüktetni látszott, fantomkapcsolatként a benne lévő élettel. Csapdába esett a történetben, amit a lány írt – ellenfél, szerető, apa, préda.
Letolta a nadrágját, ezzel kiengedve az erekcióját a hűvös, nyirkos levegőbe. Megfordult, kezeit a barlang durva falának támasztva, és megmutatta magát neki. Visszanézett a válla fölött, mint egy királynő, aki utolsó szívességet tesz alattvalójának. „Tedd meg! Baszd meg a gyermekeid anyját. Itt, a szabadságod kapujában. Hadd kiáltson a folyó mindkettőnkért.”
Vicsorogva belefúródott. Sima volt, hihetetlenül sikamlós, belső heve egy azonnal körülötte hevülő kemenceként fojtotta meg a férfit. Más volt – szorosabb, mélyebb, a teste máris átalakult. Felkiáltott, a nyers hangot elnyelte a folyó morajlása, és nekifeszült a férfinak, minden döfést csípőjének csikorgó mozdulataival fogadva.
„Igen! Úgy!” – kiáltotta, a szavak eltörtek. „Ez vagy te! Ez leszel mindig velem! Egy kibaszott állat! Egy tenyészkan! Egy apa!”
Szavai fegyverek voltak, mindegyik lecsapott, elszakítva a férfi személyazonosságát. A férfi megragadta a haját, hátrahúzta a fejét, és fogait a nyaka és a válla találkozásába mélyesztette. A lány ismét felsikoltott, nem fájdalmában, hanem győzedelmes eksztázisban, belső izmai ádáz, ritmikus szorításban lüktettek körülötte.
– Gyere belém! – követelte rekedtes torokhangon. – Fejezd be, amit a laborban elkezdtél. Öntözd meg a magot, te gazember. Hadd dőljön be!
Az orgazmus robbanásként hasított belé, amit a saját orgazmusának feszes, tejelő görcsei váltottak ki. A férfi belé ömlött, tehetetlen, végső megadásként, homloka az izzadságtól csatakos hátára hasított. Egy hosszú pillanatig csak a zuhogó víz hangja és a lélegzetük zaja hallatszott.
Lassan kiegyenesedett, és kitolta magából a férfit. Megfordult, anélkül, hogy a ruháit igazgatta volna, arcán elégedett, mély győzelem tükröződött. Kevert nedveik egy csíkban folytak végig a combja belső oldalán.
– A tutaj fel van töltve – mondta most már nyugodt, borzasztóan normális hangon. – Damian ismeri az alapvető koordinátákat. Mostantól a te felelősséged. – Kinyújtotta a kezét, és hüvelykujjával végigsimította Damian alsó ajkát, elkenve azt. – Emlékezz az ízre. Ez a te szentséged.
Elsétált mellette, vissza az alagút felé, hátra sem nézve. Bruce ott állt, kiszolgáltatva és kimerülten, nézve, ahogy eltűnik a sötétségben. A gyomrában érzett melegség olyan volt, mint egy beszorult horog.
Egy halk hang arra késztette, hogy megforduljon. Damian a tutaj mellett állt, és őt nézte. A fiú arca kifürkészhetetlen volt, de a tekintete semmit sem hagyott ki – anyja menedékhelyét, Bruce ruhátlan állapotát, a feszült, brutális légkört. Nem szólt semmit. Egyszerűen csak átnyújtott Bruce-nak egy kis törölközőt a tutaj készleteiből.
Bruce megmosakodott, gépies lassúsággal felöltözött, majd felszállt a tutajra. Fogta az evezőket, karjai kőként érződtek. Damian a hajóorrban ült, mint egy apró, sötét őrszem.
Ahogy Bruce ellökte őket a heves áramlatba, a fekete víz magával ragadta őket, az utolsó dolog, amit látott, az üres part volt. De az íz – édes, sós, fémes – ott maradt a szájában, mint egy állandó folt. Nemcsak egy fiúval menekült meg.
Egy szövetséggel a vérében távozott, és egy királynő zászlaja szilárdan a lelke romjai közé volt ültetve. A folyó Gotham felé vitte őket, de az áramlat, ami visszahúzta őt a királynőhöz, végtelenül erősebbnek érződött.